Erzsébet királynői díszben a bálozókat nézi. Néhány gonosz mondat az idős nemeshez, üzenet az egykori kegyencnek, hirtelen-váratlan kinevezés – aztán kezdődhet a tánc. Erzsébet a gavotte-ozók között terem, s ugrándozva-szökdécselve járja. Büszkén és elégedetten, hisz' mindenki megkapta a jussát. Folytatódhat a tánc – és kezdődhet a játék.
A királynőé és William Shakespeare-é, Bereményi Gézáé és a színházé: az a gúnyos, látszólag könnyed, mégis mélységekbe forduló történelmi játék, amelyet a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vitt nézői elé. Bereményi Géza, ahogy maga fogalmazta, „kétségbeesésében” vetette papírra Erzsébet királynő és Shakespeare, az udvari intrikák és cselszövések, a színház és a színészet komédiáját. A színdarabot, amelynek alakjai egytől egyig egykor volt, élő figurák. Erzsébet (Egri Kati) és Shakespeare (Blaskó Péter) mellett Essex gróf (Illyés Róbert) és Bacon, a tudós (Farkas Ignác), Sir Robert Cecil, az államtitkár (Gábor László) és Southampton grófja (Vankó Dániel), s nem utolsósorban az írótárs, Ben Jonson (Kató Balázs). Történelmi személyiségek és a művészet kiemelkedő alakjai. Emberek, akik a XVI. századi Anglia udvarát és színházát népesítették be, akik részesei voltak a históriának, s akiknek meg kellett tudniuk, mert megélték, hogy mit jelent a hatalom, mit ér a művészet. Mit kezd a hatalom a művészettel, miként teszi kiszolgálójává és fegyverévé, s miként szolgálja, ha szolgálja a művészet a hatalmat.
Bereményi a királynőről mesél és a színházról, s benne a színház legnagyobbjáról, Shakespeare-ről. Remek társakra talál a színészekben, mindenekelőtt Egri Katiban és Blaskó Péterben, valamint a rendezőben, Bagó Bertalanban, aki förgeteges játékos kedvvel, különleges formai igényességgel, stílusérzékkel építi az előadást úgy, hogy az írói akarat szerint éreznünk, tudnunk kell: története több és más, mint egyszerű históriai játék. A hivatásról szól. Az uralkodóéról és a művészéről. Hitvallás ez a komédia. Egy művész ars poeticája, aki pontosan tudja, mire való a művészet. S azt is érzi, hogy hol az a határ, amelynek mentén a művész még jó szívvel és tisztességgel szolgálhatja a hatalmat. Amiként tudta azt Shakespeare is. A drámaköltő, aki a krónikák szerint nem akarta darabjait megőrizni az utókor számára, hiszen nem becsülte őket igazán; sok közülük „rendelésre” született. Erről is szól Bereményi darabja. De azt sem feledhetjük, hogy a „képzelet üres játékainak” nevezett művek mégiscsak, mind a mai napig, a világ színműirodalmának legnagyobbjai.
S hogy Bereményi játékának értelmében mi is a színház? A képzelet játéka? Illúzió? A valóság hű mása? Mind együtt. Akárhogy is, ezt sugallja a zalaegerszegi előadás, amelyben emberként él Shakespeare királynője és a királynő Shakespeare-je, Bereményi királynője és Bereményi Shakespeare-je. S ha úgy tetszik, a királynő és Shakespeare Bereményije.
Róna Katalin
Róna Katalin