Van-e, ki vitatná, hogy Mihail Bulgakov szomorú-vígjátékában nem csak a Napkirály házi szerzőjéről, Moliere-ről beszélt, hanem önmagát bújtatta a zseniális előd bőrébe, hogy megmutassa élete és írói sorsa keserű komédiáját? Nem csupán az az egyszerű tény igazolja ezt a feltevést, hogy a Moliere-figura élete nem felel meg hibátlanul a történelmi igazságnak. Hiszen az irodalomtörténet kutatói régen megírták, hogy alaptalan volt a legenda, miszerint az író-komédiás egykori szeretőjének húgaként tán saját leányát vezette oltár elé. Ugyancsak legenda volt, hogy Moliere a Képzelt beteg előadásán a nyílt színen halt volna meg. A hiteles krónika szerint valóban a színpadon lett rosszul, de végigjátszotta az előadást, s csak utóbb, már hazatérvén távozott az élők sorából.
Mindez persze még nem lenne elegendő annak bizonyítására, hogy Bulgakov az Álszentek összeesküvése című színjáték Moliere-alakjában önmagáról beszél. Sokkal inkább arról van szó, hogy Bulgakov darabjában, amelyet 1936-ban adtak elő először, s akkor mindössze hét előadást ért meg, Moliere-t, s benne önmagát vizsgálva a művészi-emberi magatartásról, a művész helyéről és helyzetéről, a morális választásokról vall vad keserűséggel és magával ragadó iróniával. A művészről gondolkodik, akinek megadatik, hogy a hatalom kegyeltje legyen, akiben van elég művészi nagyság és van elég megalkuvó kisszerűség is, ami erre alkalmassá teszi. Hisz' miért is kellene a Napkirálynak (vagy Sztálinnak) egy kétes értékű művész, egy gyenge színpadi szerző, egy tehetségtelen csepűrágó? Arra nincs szüksége, az, ha legalább besúgónak jó, miként Moliere neveltje s bosszúszomjas feljelentője, Moirron, menjen csak titkosrendőrnek. Az uralkodónak fényes szellemre van szüksége, akit kegyeltként maga mellé emel, legalábbis addig a pillanatig, amíg nem válik kényelmetlenné számára. Akkor eltaszítja – erről szól egyfelől az Álszentek összeesküvése. Másfelől viszont arról beszél, megéri-e a művésznek a kegy, meddig megy el, meddig mehet el a hatalom kiszolgálásában, s hol van az a határ, ami megálljt parancsol.
Ezek azok a kérdések, amelyeket időről időre föltesznek azok az alkotók, akik vállalkoznak a Bulgakov-mű színpadra vitelére. S ha a kérdések többé-kevésbé azonosak is, a válaszokat a művészi gondolkodásmód, a pillanatnyi társadalmi állapot különféleképpen határozza meg. Nem véletlen, hogy azokban az időszakokban, amikor a színház még a „sorok között", a „szavak mögött", a gesztusok és áthallások nyelvén beszélt, másról szólt a Moliere-történet, mint ma, amikor nyíltan kimondható minden szó, minden gondolat.
Az Álszentek összeesküvése legújabb előadása az Új Színházban nyíltan és egyértelműen szembesít a művész, a művészet és a hatalom kapcsolatának erkölcsi kérdéseivel. De épp ily nyíltan mutatja meg az áskálódók, árulók, feljelentők, koncepciós pereket kiagyalók, mindenáron ártani akarók és ártani tudók világát.
Vidnyánszky Attila rendezői képzeletéből látványos, a groteszk elemeket képben is hangsúlyozó előadás született. A pontosan kimunkált, szinte megkoreografált játéknak látszólag tökéletesen alárendelt, mégis eleven gondolatokat hordozó produkcióban Moliere egyszerre kisszerű, gyarló, ha kell, önmagát megalázó ember, és nagyformátumú komédiás, aki életének minden pillanatában kész az áldozatra a művészetért. Eperjes Károly Moliere-je ezt a sokarcúságot mutatja nagy erővel, az iróniát és az öniróniát egy pillanatra sem nélkülöző komédiás kedvvel. A Napkirály méltóságát emberi gesztusokkal és bölcs belső iróniával ábrázolja Szakácsi Sándor. A félelmetes, riasztó hatalmat ebben az előadásban Nagy Zoltán érseke jeleníti meg. Mellettük Takács Katalin, Botos Éva, Falvay Klára, Bubik István, Derzsi János, Galkó Balázs, Trill Zsolt, Dengyel Iván kapott fontos szerepet a játékban, amely nincs híján a mozgalmasságnak, a hatásos színpadi kavalkádnak. Különösképpen érvényes ez a záró jelenetre, a Képzelt beteg utolsó előadásának, Moliere legendás halálának megformálására. Az Új Színház színpadán őrjítő a sürgés-forgás, rohangálás, mígnem Moliere sorsa beteljesedik. Aztán már csak föntről, hátára kötött angyalszárnyakon lebegve figyeli, mi folyik a színen. Ez is az ő komédiája.
Róna Katalin
Róna Katalin