Róna Katalin

Keserédes Kata, a hárpia

Kata boldog lesz. Akarata és természete ellenére egy férfi oldalán, akinek sikerül őt megzaboláznia. A konok, kemény, kiállhatatlan, elviselhetetlen némberből kezes bárány asszonyka lesz. S hogy miként? Erről szól Shakespeare vígjátéka, A makrancos hölgy, erről szólnak előadásai, a legkülönfélébb feldolgozások, amelyek időről időre igyekeznek új színt adni a történetnek. Színházba járók sorolják, látták már reneszánsz komédiának, látták zenés játéknak, látták klasszikus hagyományok szerint építkezőnek, s persze korszerűre hangoltnak, sőt modernkedőnek. Tudták, sőt érzékelték ezt jól azok a művészek is, akik most újra útnak indították a több száz éves örökifjú históriát a Madách Kamaraszínházban. Valószínűleg ez az oka, hogy előrebocsátották: nemcsak azokat szeretnék megszólítani, akik még sohasem látták, nem is azokat, akik már látták, szeretik és akiket minden új verzió érdekel, hanem „most azokat is szeretnék megnyerni, akik úgy vélik, A makrancos hölgy legújabb változata nem tartogathat számukra meglepetést”. Nos, Nádasdy Ádám remekbe szabott fordításának felhasználásával Guelmino Sándor dramaturg és Keszég László rendező kétségtelenül meglepő, szórakoztató és megkapó előadást hozott létre A hárpia megzabolázása címmel. Mit kezdtek a történettel és a játékkal, hogy új színt, hangulatot és mondandót teremtsenek számára, számunkra? Mindenekelőtt kiindulásul elővették, új életre keltették a ritkán játszott előjátékot. Úgy vélhették, ha játékot teremtenek a játékban, engedik színészetnek tekinteni a színészetet, olyan alapot adnak a történetnek, amelyben már minden elképzelhető, elfogadható. Akkor jöhet az álom, jöhet a varázslatos reneszánsz világ, s benne minden félreértés, kergetőzés, egymást marás, móka és kacagás, keserű riadalom, kínzó asszonynevelés, rejtélyes átváltozás és váratlan, meghökkentő példabeszéd. Ahogy azt Shakespeare megálmodta, papírra vetette, s a ma színháza előadhatja. A ma színházában, amely a maga nagyszerű társulatával elfogadta annak lehetőségét, amit a keretjáték sugall, ezt a történetet egy vándor színtársulat adja elő. Csekélyke létszámú, ám annál tehetségesebb, minden szerepre kész csapat. Természetesnek vélve, hogy ha kell, női szerepet játszik férfi (akárcsak az író idején), sőt itt még fordul is a kocka, mert megesik, hogy női szereplő ölt férfiruhát, s egyébként is valamennyien több alakban jelennek meg. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Kocsmárosné háza előtt Ravasz álmot lát, s álma nyomán elindul a távoli világba, fergeteges játék kezdődik, emberi arcokat és magatartásokat mutat meg, találkozásokról, szerelemről és a boldogságról beszél, arról, miként születnek a kapcsolatok, miként élhet együtt férfi és nő, kell-e más, mint némi okosság, s valóban megalkuvás-e a házasság, a boldogság. Az első képben Ravaszként megjelenő Gálffi László lenyűgöző Petruchiót hoz. Házsártos és gonosz, utóbb tüneményesen bűbájos makrancos, majd megzabolázott Kataként Für Anikó. Bíró Kriszta az özvegyasszony szerepében éppoly tökéletes karaktert formál, mint Walter alakjában. Hasonlóképpen remekel Baptista, az apa, valamint Marika, a kíváncsi házvezetőnő figurájában Végvári Tamás. Dunai Tamás három szerepet - Gremio, a szabó, Vincentio - ad hibátlanul. A megzabolázott Kata eljut híres-hírhedt monológjához, elmondja példabeszédét az engedelmes nőről, de ez az előadás itt nem ér véget. Petruchiónak még föl kell ébrednie, meg kell pillantania a Kocsmárosnét. Az élet nem csak mese.

Az Ördög előtt nincs titok

Születése után száz esztendővel Molnár Ferenc Ördöge lassan új életre kelni látszik. Évtizedek is elteltek úgy, hogy a színház és közönsége nem volt rá kíváncsi. Mondhatnók úgy is, irtózott tőle, akárcsak az ördögtől. Meglehet azonban, inkább rettegett olvastán, mert nem tudott mit kezdeni vele. Nem tudta megfejteni titkát, tehát nem is próbálta. Legyintett rá: nehéz darab. Nehéz. Valóban az. Értelmezni kell, s nem lehet akárhogy eljátszani. Nemcsak titkával kell megbirkózni, nemcsak alakjainak lelki rejtelmeit kell érteni, de a miliőt is, amelyben játszódik, s magát az elegáns játékmódot, amely nélkül nem érdemes hozzányúlni. Bizonyította ezt az elmúlt esztendők nem egy kudarcos előadása, s most egy újabb, ezúttal azonban sikeres bemutató, amelyben rendezőjük vezetésével fiatal színészek rátaláltak Molnár világára, meglelték Az Ördög előadásának módját és értelmét. A Pécsi Nemzeti Színház eleganciát mutató és fojtott erotikát sugalló díszletképében (Horesnyi Balázs kitűnő munkája) jellegzetesen kezdődik a játék. A portréfestő kitessékeli szerelmes modelljét, mert vendéget vár: úriasszonyt, akit a férje kísér hozzá. A feszültség szinte tapintható, itt valami történni fog, történnie kell, ha amazok ketten majd magukra maradnak. Tudja, vagy csak sejti ezt a férj is, érzi, vagy tán reméli a nő, akárcsak a festő. Nem lehetséges másként. Ám a csodára egyikük sem számít. A csodára, ami, illetve aki váratlanul fölkel a háttal fordított, magas támlájú karosszékből. Ott ült eddig is? Végighallgatta a beszélgetést? Vagy egyszeriben csak ott termett? Kéretlenül, hívatlanul? S honnan jött, a pokol mélyéből, vagy abból a monte-carlói kártyaszobából, amelyet említ a festőnek? Ki tudja. Tény: ott van, már nem visel szarvat, akár ördögi elődei, ám tökéletes otthonossággal mozog a lakásban, elegáns, könnyed és ijesztően megnyerő. Mindent tud, a gondolatok mögé lát, ezt nem is titkolja. Valamit tud, valamit akar, s ettől a pillanattól kezdve minden aszerint történik, ahogy ő komolyan, groteszk komédiával, cinikusan szövi a szálakat. Az Ördög, vagy az ember, aki a lélekbe lát, a pokol szavaival a lélek mélyéről szól. Molnár alakjai esendők, gyarlók, igyekeznek erkölcsösnek látszani, félnek a bűnöktől, de titkos gondolataik bűnösek; ábrándoznak, de maguk előtt is tagadják vágyaikat. Akkor aztán jön az Ördög, és nem tesz mást, mint felszabadítja ezeket az érzéseket, vágyakat, majd engedi, hogy a szerelem beteljesedjék. Végül egy utolsó gúnyos voilá-val még visszaint, és távozik. Ennyi volt: íme. A pécsi színház műsorfüzetében idéz egy mondatot, amelyet Molnár az egykori feljegyzések szerint két héttel Az Ördög premierje előtt mondott: „Most kihoztam mindent, ami bennem van, és győzünk, vagy belepusztulok...” Meglehet, a mondat nem véletlenül került a műsorfüzetbe: Balikó Tamás rendezésének ugyanis minden megfontolt, végiggondolt, pontosan, szellemesen és határozottan kidolgozott, mégis természetesen és könnyeden ható pillanata azt sugallja, színészeivel meg akarta mutatni, mire képes a színház, mit tud a fiatal csapat; hogy lehet és érdemes Molnár e lélektanilag is nehéz darabját színre vinni. Duró Győző érzékelhető dramaturgi segédletével Balikó és a színészgárda Molnárral együtt győzött. Ottlik Ádám mindentudó és cinikus, gonosz és rejtélyes Ördöge, Stubendek Katalin tisztességes és sóvárgó, sértett és féltékeny, rémült és elszánt Jolánja, Lipics Zsolt szívtipró festője, Sztankay Orsolya bájos, szemérmetlen Selyem Cinkája, Mészáros Sára férjre vágyó szókimondó Elzája, s Köles Ferenc, a különös világot polgári értetlenséggel szemlélő férje Pilinyi Márta korhű ruháiban megmutatja: Az Ördög ma is csodákra képes.

Ember ember marad

Az író tragikomédiának nevezte kísérletét. A színház tragédiaként jelölte meg a műből született előadását - számításon kívül hagyva, hogy a darab nem adja meg magát. A Nemzeti Színház Stúdiószínpadán Karinthy Frigyes Holnap reggel című színjátékát játsszák - a nagy kísérletet, amelyben az író az új színpadi formát, s egyben a kor emberének lélektani lehetőségeit próbálta föllelni. A darab hőse a mérnök-feltaláló, Ember Sándor, aki nem volt hajlandó párbajozni feleségének csábítójával, s ezért az úri társaság elfordul tőle, s akinek van egy fantasztikus találmánya, a pilóta nélkül is működő repülőgép. Ember maga is föl akar szállni a géppel - az úri közönség ott akar lenni, nem titkolva, valamire vár. Hogy a gép mégsem tud fölszállni? Hogy lezuhan? Hogy tragédia történik? Megfogalmazni a feleség sem meri, aki pedig megtudta: férje amerikai párbajt játszott az ő szeretőjével és a fekete kockát húzta… Azt viszont senki nem sejti, hogy Ember alávetette magát az öngyilkosjelöltet halálfélelmétől megszabadítani vágyó finn elmeorvos kísérletének, s kicserélt férfi érkezik a repülőtérre. A Nemzeti Színház Hargitai Iván rendezésében adja elő a Holnap reggelt. Démonaival küszködő Ember Sándorként érkezik a színre László Zsolt, hogy azután fokozatosan váljék nevetséges öngyilkosjelöltből az értelmes életre szavazó férfivá. Körötte szánalmas alakok sora mozog, köztük az elkényeztetett asszonyka - Schell Judit -, a gróf - Mertz Tibor -, a dekadens újságírócska - Bródy Norbert -, a vidéki színésznőcske - Murányi Tünde -, az atyai barát zeneszerző - Benedek Miklós. Együtt az úri társaság - ahogy Karinthy láttatta, behozva ebbe a világba az ideggyógyászt - Rátóti Zoltán -, mintha csak megsejtette volna, valaha neki is szüksége lesz egy orvosprofesszorra a távoli északról. Karinthy kísérletezőkedvében vetette papírra Ember Sándor történetét, s a Nemzeti Színház a magyar dráma megismertetéséért vállalt szerepe szerint tűzte most műsorára. A rendezőnek csak azt kellett volna elfogadnia, hogy az író nem véletlenül írta a cím alá: tragikomédia. A tragikomikus szín és felhang lehántására kár is volt kísérletet tenni, mert a darab - szerencsére - ellenállt az efféle kísérletnek.

Don Carlos, a hagyományos

Azokban a napokban, amikor a Szegedi Nemzeti Színházban Gregor József áldozatkészen egy forintért állította színpadra a Don Carlost, Budapesten, a Magyar Állami Operaház színpadán világhírű énekesek előadásában hangzottak fel Verdi dallamai. Távol álljon tőlem, hogy akár csak egy pillanatig összehasonlítsam a két operaház lehetőségét, feladatát vagy teljesítményét, de nem lehet szó nélkül hagyni a színházi életünkre rendkívül jellemző pillanatot. Miközben egy világklasszis operaénekes vállalja, hogy rendezőként debütálva megmutatja: van még operajátszás a Tisza partján, s mindent meg kell tenni azért, hogy tovább éljen a színház, a fővárosban a még a nagy elvonások idején is erőteljesen támogatott dalszínházban több évtizedes rendezésben adják elő a nagy hírű énekesek Verdi művét. Forray Gábor monumentális színpadképében Márk Tivadar klasszikus kosztümjeiben Mikó András egykori elgondolásai szerint jelenik meg az Operaház színpadán a Schiller tragédiája nyomán született darab a bigottságról és az önkényről, a szabadságvágyról és a szerelemről, a gyűlöletről és a vágyról, a hatalomról és a könyörtelenségről. Az Operaház hű a sok évvel ezelőtti rendezéshez, s ha ezt úgy fogjuk fel, hű hagyományaihoz, őrzi az értékeket, kétségtelenül üdvözölnünk kell az előadást. Ha viszont arra gondolunk, a világ operaszínpadai a tradicionális nagy produkciók mellett megkísérlik új alapokra helyezni, maivá varázsolni, „leporolni” az előadásokat, akkor mégis csak azt kellene mondanunk: a Don Carlos talán megérdemelne efféle kísérletet nálunk is. Talán majd egyszer. Addig azonban érjük be - és ez sem kevés - az egykor valóban remekműnek számító Mikó-rendezéssel, amire most az Operaház nem kisebb vendégművészeket hívott, mint Jevgenyij Nyesztyerenko (Fülöp király), Paolo Gavanelli (Posa márki) és Park Li-Chun (Don Carlos). Velük Tokody Ilona (Erzsébet), Wiedemann Bernadett (Eboli), Szvétek László (főinkvizítor), Airizer Csaba (egy szerzetes) énekelt a Vashegyi György vezényelte előadásban. De bízzunk abban is, hogy Vashegyi kiváló irányításával a másik szereposztás - Kováts Kolos (Fülöp), Csák József (Don Carlos), Kálmándi Mihály (Posa), Egri Sándor (főinkvizítor), Valter Ferenc (egy szerzetes), Pánczél Éva (Erzsébet), Cserna Ildikó (Eboli) - sem arat kisebb sikert a további előadásokon.

Minden és az ellenkezője

Ötvenhárom esztendeje, 1950-ben Párizsban egy ifjú amatőr rendező, Nicolas Bataille elszánta magát: megrendezi a színházi babérokra törő (félig román, félig francia) Eugene Ionesco különös darabját, A kopasz énekesnőt. A premier színhelye akkor még nem az az Huchette Színház volt, ahol majd hét évvel később tűzik műsorra, s játsszák mind a mai napig párban A különórával. Nos, az előadás nem aratott ugyan osztatlan sikert, de nyomtalanul semmiképpen nem múlt el. Sokan fölháborodtak, mások fanyalogtak, volt, aki lelkesedni igyekezett, a vélemények megoszlottak, s megosztották a közönséget. Egy azonban bizonyos volt, senki nem maradt érintetlen a látottaktól, érzelmek nélkül nem szólt róla egyetlen nézője sem. Nem is szólhatott, mert A kopasz énekesnő, az „ellenszínmű" alapjaiban rengette meg a színi világot, jelenlétét nem lehetett meg nem történtté tenni még ott sem, ahol a tiltott listán szerepelt, miként nálunk. Hiszen tudjuk jól, a nyolcvanas évekig Magyarországon még említeni sem igen lehetett Ionesco műveit, nemhogy bemutatni. A kopasz énekesnőről errefelé csak hallani lehetett, így hát nem csoda, ha a kirekesztettek sokszor tették föl a kérdést azon szerencséseknek, akik külföldön netán látták a darabot: hogy néz ki a kopasz énekesnő, milyen színésznő játssza? S mennyire csodálkoztak, amikor kiderült: a kopasz énekesnőről mindössze egyetlen váratlan kérdés hangzik el, s rá a még váratlanabb felelet. A kicsúfolásra szánt hosszú angol csend színműve az üres kapcsolatok, az üres életek, az üres párbeszédek, a kiürült, jelentés és tartalom nélküli szavak drámája. Játék, ami bárhol kezdődhet, és bárhol folytatódhat, nevetséges szereplőkkel, akik bármikor és bármiként fölcserélhetők, helyettesíthetők. Könnyeden indul, hogy aztán egyre komorabb legyen, hogy a groteszk fintorok egyre sötétebb hangulatoknak adjanak helyet, így mutatva fel az emberi sorsok látszólagosságát, belső, sokszor titkolt nyomorúságát. S ha A kopasz énekesnő színlelt játékosságot mutat, a Különóra pontosan érzékelteti írója véleményét a mindent megnyomorítani képes őrült és gyilkos, agresszív hatalomról és a bárgyú, magatehetetlen kiszolgáltatottságról. Komédia és tragédia keveredik ezekben a játékokban, ahogy Ionesco maga adja meg a kulcsot darabjaihoz, amikor azt írja: „Semmi nem komikus. Minden tragikus. Semmi nem tragikus, minden komikus, minden reális, minden irreális, lehetséges, lehetetlen, felfogható, felfoghatatlan." Minden és mindennek az ellenkezője – ez lenne Ionesco színházának lényege, ami a Madách Kamaraszínházban bemutatott két egyfelvonásosban pontosan megjelenik. Ascher Tamás pontosan érzi, mit vesztett a magyar színház azzal, hogy a maga idejében nem mutathatta be ezeket a darabokat, s mit kell tennie a színháznak ahhoz, hogy pótolja az elmulasztottat, egyben megteremtse megkésett hitelességét. Ascher tisztán, meggyőzően, felkavarón mutatja meg színészeivel – Gálffi László (A tanár, Tűzoltóparancsnok), Járó Zsuzsanna (A tanítvány, Mrs. Martin), Pogány Judit (Marie), Máté Gábor (Mr. Smith), Kerekes Éva (Mrs. Smith), Dömötör András (Mr. Martin), Kiss Mari (Mary) – az agresszivitás és a tehetetlenség ma is érvényes drámáját és a képtelenség, az értelmetlenség csúfondárosságának tragikomikumát.

Rómeó napraforgócsokorral

Rómeó pucér felsőtesttel, fején napraforgó-koszorúval, kezében hatalmas napraforgócsokorral rohan be a városka terére. Valahonnan a rétről érkezett, ahol magányosan merenghetett, miközben virágot szedett. Mit sem tud arról, mi történt az elmúlt percekben. Nem tudja, de nem is érdekli. Hogy újra összecsaptak a hírhedt ellenfelek, hogy hazája magyar kormányzója - kinek dörgő szavai tolmács közvetítésével zengnek tovább - épp most mondta ki: nem akar több Capulet-Montague ellentétet látni a nyílt utcán. Mi dolga őneki mindezekkel? Tán nem is tudja, hol van, csak Rosája iránt epekedik, ahogy majd egyik pillanatról a másikra megérinti az új, az életre szóló szerelem. Rómeó szerelmében is gyermek még. Mi köze a felnőttek komédiájához? Pedig a Bárka Színház Rómeója nem akármilyen világban él. A rendező, Csányi János akarata szerint a veronai szerelmesek szép históriája bosnyák földre jutott. „Az előadás 1914-ben, a világháború kitörése előtt játszódik, a Monarchián belül magyar fennhatóság alatt lévő Bosznia-Hercegovina egyik mediterrán kisvárosában. A különböző kultúrák együttélésének újra és újra visszatérő konfliktusa a családok harcában jelenik meg” - magyarázza a rendező, s a jobb érthetőség kedvéért még fontosnak látja a műsorfüzetben megjegyezni: „Egy bosnyák-muzulmán Júlia, egy szerb (pravoszláv) Rómeó, egy ferences rendi Lőrinc barát, egy zsidó patikárius, egy magyar származású herceg (a kormányzó) és balkáni cigányzenészek jelentik azt az összetett vallási, kulturális és történelmi hátteret, amelybe a darab cselekménye kerül." Nos, jó is, hogy Csányi ezt a Hajónaplóban tudtunkra hozza, az előadás ugyanis egyébként nem fedi föl titkát, hogy mivégre a különös zene, s miért is kell a herceget tolmácsolni… Csányi ugyanis, miközben a fentiekkel kétségtelenül remek keretjátékot ad, a történetet klasszikusan szép, bájosan természetes szerelmi históriaként játszatja el színészeivel, azaz egy egységesnek látszó előadásban önállóan, már-már egymástól függetlenül él a keretjáték és a tragédia. A kamasz Rómeó és a kislány Júlia lehet áldozata a világháború előtti Monarchia soknemzetiségű, sokvallású világának, de éppígy az egykori Veronának, vagy bármely más, ellentétekkel teli helynek és időnek. Mindezzel egy pillanatra sem kívánom kisebbíteni Csányi előadásának értékeit. Rég látottan szép és megkapó Rómeó és Júlia-előadás pereg ugyanis a Bárkában. Legföljebb azt nem akarom elhallgatni: a kigondolt színhely, idő és helyzet a kimódoltság veszélyét rejti magában. Pedig Varga Gabi Júliájában és Balázs Zoltán Rómeójában a tiszta költészet, a gyermeki rácsodálkozás és a váratlan felnőtté érés rémülete-elszántsága jelenik meg. Szertelen gyerekek mind a ketten, az ifjú Rómeóban több az álmodozás, a rajongás, a játékosság, Júliában a kíváncsiság, a gyors fölajánlkozás: ahogy az esküvőre szólítja föl a fiút, ahogy szinte rántja maga után, amint Lőrinc barát az oltár elé vezeti őket, abban a gesztusban már ott van a nő, a maga vágyaival és akaratával. Mellettük vérbő, hangos, szerető dajkát formál Spolarics Andrea, higgadt, megbékélést kívánó Lőrinc barátot Kovács Lajos. Mercutióként Ollé Erik, Tybalt alakjában Szikszai Rémusz, Benvolio szerepében Végh Zsolt, több karakterfigurában Kőmíves Sándor jeleskedik, Ráckevei Anna és Újlaki Dénes pedig Capulet házaspárként. A Bárka Színház Csányi János mához szóló tiszta, érzékletes fordításában játssza az örök szerelmesek históriáját. Nem két órában, miként a prológ ígéri, de álmodozón és szenvedélyesen, mint kit Mab királynő megbabonázott.

A színész ír, az író játszik

Kern András nagy játékos. Nem titok ez, nem vadonatúj fölfedezés. Játszik, hát persze, színész – mondhatja erre bárki –, ez a dolga. Játszik, amikor szerepet formál, amikor alkotótársa az írónak, a rendezőnek, a színészkollégának. Játszik színpadon és filmen; a televíziós kamerák előtt, amikor interjút ad, s nem hajlandó komolyan venni a butácska kérdéseket, s tán a hétköznapokon egyébként is – ha nem legközvetlenebb hozzátartozóival, barátaival van együtt –, mert ki tudhatja, mikor adja vagy adja ki önmagát. Kern, a játékos most színjátékot írt. Magának (és magáról – egy másik, legendás színész bőrébe bújva), de mindannyiunk kedvére és örömére. Mert a József Attila Színházban bemutatott játék az a kicsit romantikus, kicsit érzelmesen a mélységek felé pillantó, szellemes, jól játszható, kellemes társalgási darab, amely olyannyira hiányzik színpadainkról. Nem a szó klasszikus értelmében vett dráma született Kern tollából – Radnóti Zsuzsa dramaturgi közreműködésével – , inkább életképek, pontosan lekottázott pillanatok, érzések sorozata kapott színpadi formát. Kesernyésen mulatságos, lírai játék kerekedett a két egykori világsztár (no, nem a szó mai, lejáratott értelmében) közeledéséből, egymásra találásából, összetartozásából. Katherine Hepburn és Spencer Tracy mesés históriájáról szól a történet. Két mítoszok övezte filmszínészről, vonzásaikról és választásaikról, ellentéteikről és egymásrautaltságukról, sértődéseikről és áskálódásaikról, gyűlölködéseikről és rajongásaikról, önzésükről és önfeláldozásukról, emberi-művészi kicsinyességeikben vásott, gonoszkodó csínytevéseikről, egymást gyilkoló hiúságukról, a se vele, se nélküle érzéséről, és egy életre szóló, nagy szerelemről, amely végső soron meghatározta sorsukat. Kern két színésznek írt hálás, színes szerepet. Önmagának – hisz ne tévedjünk, Spencer Tracy, a filmszínész históriája Kern András színművész története (természetesen nem szóról szóra, nem a történetek pontos másolatában, de emberi-színészi minőségében, gyarlóságaiban, lelkében), s a színésznőt formáló Hegyi Barbarának. Két vérbő, gyúlékony embert teremt, akiknek a darab alkalmat ad arra, hogy eljátsszák a nagyságot és az esendőséget. S mindketten tudnak huncutak és bölcsek, nagystílűek és kicsinyesek, veszélyes mutatványosok és érzelmesen szenvedélyesek lenni. Szikrázó komédiások. Tordy Géza rendezőként pedig gondos segítőtársuk abban, hogy pontosan egyensúlyozzanak líra és humor, tragikus hangulat és komikus szerep, másfelől a színészi én közt. A tökéletes művészpár mellett Sztankay István Sztálin-groteszket játszik, különös magánszámot teremtve az előadásban. Színészekről, színészetről szól Kern András, s úgy beszél erről a varázslatról, ahogyan csak azok tudnak, akik igazán benne élnek, akiknek nem létezik az élet a játék nélkül.

A szalag így is, úgy is ott van

Gézáék konyhája szűk, sötét és nyomasztó. Fekete, fehér és szürke kövek mindenütt. A konyhán kívül előtáruló világban – a buszmegállóban, a buszon, a kocsmában, a vegyesboltban, a kőfejtőben – zajlik a nevenincs falucska élete. A beszűkült kisvilágé, ahol az emberek egyetlen munkalehetőségét a kőfejtő adta. Ám azt, miként annyi mást is az utolsó évtized Magyarországában, megvette „a német”, s ahelyett, hogy fejlesztette, bővítette, modernizálta volna, még tovább rontotta, „gyarmatnak” tekintve tulajdonát; leépített mindenkit, mindent, amit csak lehetett, így remélve nagyobb nyereséget. Egyetlen „bővítésre” volt csak kényszerűen hajlandó: eleget tett a minimális balesetvédelmi előírásnak. Ennek jegyében munkába állította a falu ügyefogyottját, az autista Géza fiút, akinek egyetlen feladata, hogy naphosszat figyelje a szalagot, s ha valami bajt észlel, azonnal állítsa le. Géza boldogan áll munkába, nap mint nap kötelességtudóan érkezik, s szemlélődik, vár... talán majd egyszer... talán hasznosíthatja magát, ha történik valami, ha..., ám nem történik semmi, s ő egyre inkább érzi, megérti: fölöslegesen ácsorog, fölöslegesen téblábol a szalag körül, fölöslegesen büszke a dolgára. S amikor idáig ér, úgy véli, nem játssza tovább a szerepet, otthagyja a munkát. A két idősebb kolléga, aki mindig ügyelt arra, hogy ne engedje el a fiút, fura tervet eszel ki: egy kutyatetemet bebugyolálnak egyikük ócska ingébe és a szalagra dobják, hadd higgye Géza, hogy végre történt valami, hogy bekövetkezett, amit félve, irtózva, de titkon mégis remélt – a baleset. A csel sikerül, Gézagyerek megnyomja a stop gombot, teljesíti feladatát, ám megrettenve a tréfától, örökre bezárul, soha többé nem tér vissza a kőfejtőbe. Két esztendeje a debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínháza tartotta meg Háy János balladisztikus drámájának, A Gézagyereknek ősbemutatóját. S miként várható volt, a darab körül kibontakozó vita éppúgy nem maradt el, mint a jelentős siker. Tán voltak, akik kétségbe vonták mondandójának hitelét, de még többen vannak azok, akik megértették valódi kérdéseit, emberi sorsokat, napjainkat megmutató drámaiságát. A mindennapok monotóniájába, a szürke egyhangúságba belefáradt, a hétköznapi, önáltató hazugságok közt létező, egymásra utalt emberek, a céltalanság tompaságába fásult falubeliek közt a magába forduló Gézagyerek hiába keresi a maga útját. Hiába szeretné megtudni, vajon mi az ő dolga, rá kell ébrednie: nincsen dolga. Nincs, neki sincs, éppúgy, mint a többieknek sem. Hiába kel föl rendesen, hiába öltözik fel, hiába siet a szalaghoz, hiába figyeli mozgását, mert ha nem kel föl, ha nem megy oda, ha nem figyel rendületlenül, akkor sem történik semmi. A szalag így is, úgy is ott van, akárcsak a kő. Gézagyerek drámája ez a felismerés. De nemcsak Gézagyereké, hanem mindazoké, akiknek munkája, élete céltalan, akik belevesznek a mindennapok monotóniájába, akik nem érzik tevékenységük értelmét. Ez Háy János színjátékának lényege: a hiábavalóság, a fölöslegesség fölismerésének tragédiája. Pinczés István pontosan, tisztán, határozottan vitte színre a drámát. A címszerepet Maday Gábor hitelesen formázza. Mellette Zubor Ágnes, Miskel László, Kóti Árpád játssza a főszerepeket. A Gézagyerek előadásával vasárnap (szeptember 14-én) este vendégszerepel a debreceni Csokonai Színház a Nemzeti Színház Stúdiószínpadán. E különleges drámai játékkal zárva a Nemzeti megyéket fölvonultató programsorozatának első hétvégéjét. Hajdú-Bihar megye és Debrecen bemutatkozó rendezvényén egyébként ma este kerül sor Szabó Magda Kiálts, város! című színjátékának előadására, emellett zenei események, köztük a Debreceni Filharmonikus Zenekar koncertje Ránki Dezsővel és a Kodály kórussal (vasárnap este a nagyszínpadon), valamint kiállítások, népművészeti kirakodóvásár gazdagítják a hétvégén a programot.

Kegyetlen Liliom

Édes-bús, külvárosi legenda a századelőről, kiscseléd-romantika, hamisan csengő, érzelgős történet, megindító költészet s még idézhetnénk tovább a szavakat, a fordulatokat. Hányan és hányféleképpen próbálták megfogalmazni Molnár Ferenc színjátékának, a Liliomnak a lényegét. Voltak, akik szerették, elfogadták, mások ellenérzéseiket hajtogatták, de érzelmek nélkül senki sem közeledett hozzá. Színházi emberek: színészek és rendezők, dramaturgok és irodalmárok igyekeztek tetten érni a Liliom varázslatát. Megpróbálták megismerni, s ennek értelmében színre vinni a darabot. Próbálták megérteni, mi az oka sikerének, mi adja meg mindenféle csalóka mesterkéltség ellenére hitelét, mi az, amiért a színház időről időre előveszi, műsorára tűzi, megpróbálja érvényessé tenni. Hol a játék bájával teremtve bódító hangulatot, hol az „aranyport lefúva róla”, imígyen fosztva meg a rátelepedett hamis hatásoktól, hol tarka álomvilág-keretet teremtve számára, míg máskor tárgyilagos környezetbe utalva fogalmazza meg a színház a maga, éppen érvényes vagy érvényesnek vélt Liliom-képét. De történjék bárhogy, a siker ritkán marad el. A közönség alapjában véve szereti a kis cselédlányt, megrendül szerelmén és hűségén, magával ragadja a különös „művész” hintáslegény, elfogadja az öregedő, férfira és üzletre egyaránt vágyó Muskátnét, s érdeklődéssel figyeli a városi élet züllöttjét, a rossz szellemet, a romlást megtestesítő Ficsurt. Mesevilág? Valóság? Mind a kettő? Időről időre változik a Liliom-felfogás, a Liliom-értelmezés. Időről időre másként nyúlnak hozzá a rendezők. Ami mégis azonos: hozzányúlnak, nekiveselkednek. Még olyanok is, akikről tán méltán gondolta volna a színházi világ, hogy elkerülik. Aztán mégis hozzáfordulnak, a maguk képére formálják, és nem egyszer bizony bravúros sikert aratnak. Miként két esztendeje Schilling Árpád a Krétakör és a Thália közös produkciójában, amikor a Thália Régi Stúdiójában, mint elmondta, a hely szelleméhez és hagyományához igazodva az egykorvolt Arizona mulatóban vitte színre a „pesti flaszterből nőtt virágszálat”. S a produkció, amely formájában és stílusában a húszas-harmincas évek kabarészínházára igyekezett utalni, s nosztalgiázásra invitált úgy, hogy közben a város kegyetlenségeit akarta felmutatni, azóta is sikert sikerre halmoz. Nemcsak a különböző fesztiváldíjakkal, a szakmai elismerésekkel, de a közönségsikerrel is. S hogy Schilling előadásának – amelyben a fő szerepeket Csákányi Eszter, Láng Annamária, Nagy Zsolt, Péterfy Borbála, Katona László, Rába Roland, Bánki Gergely játssza – mi a titka? A Krétakör Lilioma kegyetlenül lecsupaszított valóságot mutat, egy nagy szerelemről beszél nyersen és őszintén, illúziók nélkül. Mindez látható, érzékelhető, nem mond ellent Molnárnak, épp ellenkezőleg, mintha visszatalálna hozzá, mintha épp Molnár színházának a lényegét teremtené meg, valahogy úgy, ahogy el lehet játszani Molnárt. Vagyis: megmutatja, ma így is el lehet játszani Molnárt. A Krétakör Lilioma ma, július 18-án is látható a Szentendrei Teátrumban, a Városháza udvarán.