Ötvenhárom esztendeje, 1950-ben Párizsban egy ifjú amatőr rendező, Nicolas Bataille elszánta magát: megrendezi a színházi babérokra törő (félig román, félig francia) Eugene Ionesco különös darabját, A kopasz énekesnőt. A premier színhelye akkor még nem az az Huchette Színház volt, ahol majd hét évvel később tűzik műsorra, s játsszák mind a mai napig párban A különórával. Nos, az előadás nem aratott ugyan osztatlan sikert, de nyomtalanul semmiképpen nem múlt el. Sokan fölháborodtak, mások fanyalogtak, volt, aki lelkesedni igyekezett, a vélemények megoszlottak, s megosztották a közönséget. Egy azonban bizonyos volt, senki nem maradt érintetlen a látottaktól, érzelmek nélkül nem szólt róla egyetlen nézője sem.
Nem is szólhatott, mert A kopasz énekesnő, az „ellenszínmű" alapjaiban rengette meg a színi világot, jelenlétét nem lehetett meg nem történtté tenni még ott sem, ahol a tiltott listán szerepelt, miként nálunk. Hiszen tudjuk jól, a nyolcvanas évekig Magyarországon még említeni sem igen lehetett Ionesco műveit, nemhogy bemutatni. A kopasz énekesnőről errefelé csak hallani lehetett, így hát nem csoda, ha a kirekesztettek sokszor tették föl a kérdést azon szerencséseknek, akik külföldön netán látták a darabot: hogy néz ki a kopasz énekesnő, milyen színésznő játssza? S mennyire csodálkoztak, amikor kiderült: a kopasz énekesnőről mindössze egyetlen váratlan kérdés hangzik el, s rá a még váratlanabb felelet.
A kicsúfolásra szánt hosszú angol csend színműve az üres kapcsolatok, az üres életek, az üres párbeszédek, a kiürült, jelentés és tartalom nélküli szavak drámája. Játék, ami bárhol kezdődhet, és bárhol folytatódhat, nevetséges szereplőkkel, akik bármikor és bármiként fölcserélhetők, helyettesíthetők. Könnyeden indul, hogy aztán egyre komorabb legyen, hogy a groteszk fintorok egyre sötétebb hangulatoknak adjanak helyet, így mutatva fel az emberi sorsok látszólagosságát, belső, sokszor titkolt nyomorúságát.
S ha A kopasz énekesnő színlelt játékosságot mutat, a Különóra pontosan érzékelteti írója véleményét a mindent megnyomorítani képes őrült és gyilkos, agresszív hatalomról és a bárgyú, magatehetetlen kiszolgáltatottságról.
Komédia és tragédia keveredik ezekben a játékokban, ahogy Ionesco maga adja meg a kulcsot darabjaihoz, amikor azt írja: „Semmi nem komikus. Minden tragikus. Semmi nem tragikus, minden komikus, minden reális, minden irreális, lehetséges, lehetetlen, felfogható, felfoghatatlan."
Minden és mindennek az ellenkezője – ez lenne Ionesco színházának lényege, ami a Madách Kamaraszínházban bemutatott két egyfelvonásosban pontosan megjelenik. Ascher Tamás pontosan érzi, mit vesztett a magyar színház azzal, hogy a maga idejében nem mutathatta be ezeket a darabokat, s mit kell tennie a színháznak ahhoz, hogy pótolja az elmulasztottat, egyben megteremtse megkésett hitelességét. Ascher tisztán, meggyőzően, felkavarón mutatja meg színészeivel – Gálffi László (A tanár, Tűzoltóparancsnok), Járó Zsuzsanna (A tanítvány, Mrs. Martin), Pogány Judit (Marie), Máté Gábor (Mr. Smith), Kerekes Éva (Mrs. Smith), Dömötör András (Mr. Martin), Kiss Mari (Mary) – az agresszivitás és a tehetetlenség ma is érvényes drámáját és a képtelenség, az értelmetlenség csúfondárosságának tragikomikumát.
S
