Születése után száz esztendővel Molnár Ferenc Ördöge lassan új életre kelni látszik. Évtizedek is elteltek úgy, hogy a színház és közönsége nem volt rá kíváncsi. Mondhatnók úgy is, irtózott tőle, akárcsak az ördögtől. Meglehet azonban, inkább rettegett olvastán, mert nem tudott mit kezdeni vele. Nem tudta megfejteni titkát, tehát nem is próbálta. Legyintett rá: nehéz darab.
Nehéz. Valóban az. Értelmezni kell, s nem lehet akárhogy eljátszani. Nemcsak titkával kell megbirkózni, nemcsak alakjainak lelki rejtelmeit kell érteni, de a miliőt is, amelyben játszódik, s magát az elegáns játékmódot, amely nélkül nem érdemes hozzányúlni. Bizonyította ezt az elmúlt esztendők nem egy kudarcos előadása, s most egy újabb, ezúttal azonban sikeres bemutató, amelyben rendezőjük vezetésével fiatal színészek rátaláltak Molnár világára, meglelték Az Ördög előadásának módját és értelmét.
A Pécsi Nemzeti Színház eleganciát mutató és fojtott erotikát sugalló díszletképében (Horesnyi Balázs kitűnő munkája) jellegzetesen kezdődik a játék. A portréfestő kitessékeli szerelmes modelljét, mert vendéget vár: úriasszonyt, akit a férje kísér hozzá. A feszültség szinte tapintható, itt valami történni fog, történnie kell, ha amazok ketten majd magukra maradnak. Tudja, vagy csak sejti ezt a férj is, érzi, vagy tán reméli a nő, akárcsak a festő. Nem lehetséges másként. Ám a csodára egyikük sem számít. A csodára, ami, illetve aki váratlanul fölkel a háttal fordított, magas támlájú karosszékből. Ott ült eddig is? Végighallgatta a beszélgetést? Vagy egyszeriben csak ott termett? Kéretlenül, hívatlanul? S honnan jött, a pokol mélyéből, vagy abból a monte-carlói kártyaszobából, amelyet említ a festőnek? Ki tudja. Tény: ott van, már nem visel szarvat, akár ördögi elődei, ám tökéletes otthonossággal mozog a lakásban, elegáns, könnyed és ijesztően megnyerő. Mindent tud, a gondolatok mögé lát, ezt nem is titkolja. Valamit tud, valamit akar, s ettől a pillanattól kezdve minden aszerint történik, ahogy ő komolyan, groteszk komédiával, cinikusan szövi a szálakat. Az Ördög, vagy az ember, aki a lélekbe lát, a pokol szavaival a lélek mélyéről szól. Molnár alakjai esendők, gyarlók, igyekeznek erkölcsösnek látszani, félnek a bűnöktől, de titkos gondolataik bűnösek; ábrándoznak, de maguk előtt is tagadják vágyaikat. Akkor aztán jön az Ördög, és nem tesz mást, mint felszabadítja ezeket az érzéseket, vágyakat, majd engedi, hogy a szerelem beteljesedjék. Végül egy utolsó gúnyos voilá-val még visszaint, és távozik. Ennyi volt: íme.
A pécsi színház műsorfüzetében idéz egy mondatot, amelyet Molnár az egykori feljegyzések szerint két héttel Az Ördög premierje előtt mondott: „Most kihoztam mindent, ami bennem van, és győzünk, vagy belepusztulok...” Meglehet, a mondat nem véletlenül került a műsorfüzetbe: Balikó Tamás rendezésének ugyanis minden megfontolt, végiggondolt, pontosan, szellemesen és határozottan kidolgozott, mégis természetesen és könnyeden ható pillanata azt sugallja, színészeivel meg akarta mutatni, mire képes a színház, mit tud a fiatal csapat; hogy lehet és érdemes Molnár e lélektanilag is nehéz darabját színre vinni. Duró Győző érzékelhető dramaturgi segédletével Balikó és a színészgárda Molnárral együtt győzött. Ottlik Ádám mindentudó és cinikus, gonosz és rejtélyes Ördöge, Stubendek Katalin tisztességes és sóvárgó, sértett és féltékeny, rémült és elszánt Jolánja, Lipics Zsolt szívtipró festője, Sztankay Orsolya bájos, szemérmetlen Selyem Cinkája, Mészáros Sára férjre vágyó szókimondó Elzája, s Köles Ferenc, a különös világot polgári értetlenséggel szemlélő férje Pilinyi Márta korhű ruháiban megmutatja: Az Ördög ma is csodákra képes.
Róna Katalin