A színházi krónikák följegyzik, hogy valaha minden nagy színész megkapta a maga jutalomjátékát élete vagy pályája delelőjén. Akkortájt a színi direktorok még fontosnak tartották, hogy ne egyszerűen szerepet osszanak, hanem a népszerű színészre, a nagyérdemű kedvencére keressenek darabokat. Jó volt ez a színésznek, érezhette, hogy elismerik a művészetét, jó volt a színháznak, dőlt a közönség, s persze a néző is örült, láthatta, csodálhatta, ünnepelhette a szereplőt. Aztán sokat fordult a világ, úgy látszott, a színész már nem olyan fontos, mint egykor volt, a jutalomjáték kifejezés is avíttan, idejétmúltan csengett. Inkább csak az fordulhatott elő nagy ritkán, hogy a művész varázsolt jutalomjátékot magának a ráosztott szerepből. Így volt, vagy sem: a színházi emlékezet arról beszél, hogy jó negyedszázada Tolnay Klári és Mensáros László a Kései találkozásból, Arbuzov kétszemélyeséből jutalomjátékot varázsolt magának a Madách Kamarában. Olyannyira, hogy Tolnay Klári dalává, már-már művészi hitvallásává vált a kis ének a boldogságról, a feledhetetlen, igazi sikerről.
Mostanában visszatérni látszik a jutalomjáték eszménye, aligha tekinthető másként Alföldi Róbert rendezése: a Játékszínben a kései pillanatban egymásra találó lírai és groteszk szerelmespárt Törőcsik Mari és Garas Dezső játssza.
A történet egyszerű: a tengerparton a gyógyszállóban az asszony éjszakánként fura játékba kezd: mezítláb kimászik az ablakon, mert meg akarja etetni a sirályokat. Aztán dalra fakad a holdfényes kertben. A főorvosnak lépnie kell, nem tűrheti a fegyelmezetlenséget, magához kéreti, hogy megmagyarázza, a rendet mindenkinek be kell tartania. A beszélgetésből parázs vita lesz, hogy aztán váratlanul lángra lobbanjon a különös, fájdalmas, szép szerelem.
Két nagy színész, régi összeszokott pár játszik Kentaur színpadán a Játékszínben. Játszanak a darab minden pillanatában, kedvvel és szeretettel, bájjal és humorral, halvány keserűséggel és groteszk fintorral. Tudják jól, ez a darab melodrámára csábít, ha nem figyelnek, gyorsan könnyfacsaróvá lesz, önsajnálatot ébreszt. De ők ketten másról beszélnek. Törőcsik tüneményes, ahogy a szája körül mindig megbúvó, gonoszkodó, kacér mosollyal meséli régi történeteit, házasságairól, szerelmeiről, mindarról, ami az élete volt, ami az élete. Törőcsik minden pillantása, minden gesztusa, minden lépése, aprócska játéka egy kis vidám kalappal, minden hangja és hangsúlya az örök kislányé és az örök nőé, aki végre sejti már, mi a boldogság.
Zordabb, keményebb, visszafogottabb, szemérmesebb még a szerelmes pillanatokban is Garas Dezső. Jobban titkolja életének nagy pillanatait, az érzelmességtől így tartja távol magát.
Törőcsik és Garas bűvös-bájos, a mélységeket pontosan értő és érző párosa jutalomjáték a szó klasszikus értelmében: jutalom a színésznek, a színháznak, a közönségnek.
Róna Katalin