A sötét könyvtárszobában, a bezárt spalettájú ablak felé fordulva magas támlájú karosszékben idős férfi ül. Hallgatja a hozzá beszélőket, félfordulatot tesz, figyel, aztán szervezkedni kezd, intézkedik, parancsot oszt. Mint aki erre a pillanatra várt negyvenegy esztendeje. De most… most itt az alkalom, amikor végre eljön, akire várt, végre megtudhatja az igazat. Nem a valóságot - mint sokat sejtetően mondja -, hanem az igazságot. A valóság és az igazság nem ugyanaz, a „valóság még nem az igazság, a valóság csak részlet”. Márai Sándor így tartja, s így tartja A gyertyák csonkig égnek tábornoka, s ezt kell majd megtudnia a régen várt vendégnek, az egykori barátnak, a századosnak is. S hogy mi az igaz? Mi az, ami a két férfit elszakította egymástól, ami (vagy aki) közéjük állt, s ha látszólag tán nem is, de valójában sorsszerűen tönkretette mindkettőjük életét? Mi az a tisztáznivaló, amiért a tábornok minden pillanatban tudta, hogy a másik egyszer még fölkeresi, és amiért a százados sem kételkedett abban, hogy egyszer még el kell jönnie? Mert hiába telt-múlt az idő, tudták, egyikük sem hagyhatja úgy el az árnyékvilágot, hogy még egyszer ne találkozzanak, ne feleljenek a sorsdöntő kérdésekre, ne adjanak magyarázatot arra, ami történt.
De vajon a magyarázat, a válasz elegendő lehet-e arra, hogy az elrontott életekre, a bűnökre föloldozást adjon?
Márai Sándor regényének színpadi változatát játssza Pozsgai Zsolt adaptációjában a Pesti Magyar Színház. A találkozás drámai pillanatában két idős ember pillant egymásra, két, egymást gyanakvással és az elmúlt évtizedek kíváncsiságával méregető, keserű férfi áll szemközt, hogy tisztázza, amit tisztáznia kell. Miért ért véget barátságuk, miféle árulással, hűtlenséggel vádolhatják egymást, van-e joga bármelyiküknek is csalásról, árulásról beszélni? Pozsgai adaptációja pontosan teremti meg az árulás, a leszámolás vágyának drámáját. Márai-hű szövege, az emberi alakok megteremtése tiszta és határozott, ami a találkozás idejét és a szigorúan vett negyven év előtti történetet illeti. Amivel azonban némileg adós marad, az annak az érzékeltetése, hogy a két férfi és a szenvedélyesen szeretett nő históriáján túl a tábornok és a százados életsorsa jóval előbb, ifjúkorukban fonódott össze. Ám, ha a regény pszichikailag mély motiváltságához képest hagyott is némi hiányérzetet a színpadi változat, az előadás megkapó. Iglódi István rendezése, Agárdy Gábor (a Százados) és Avar István (a Tábornok) szenvedélyében sértett és sértődött, vádaskodó és vádlott, megtört és fegyelmezett, büszke és szánalmas kettőse - hű Márai művészetéhez.
Róna Katalin