Kern András nagy játékos. Nem titok ez, nem vadonatúj fölfedezés. Játszik, hát persze, színész – mondhatja erre bárki –, ez a dolga. Játszik, amikor szerepet formál, amikor alkotótársa az írónak, a rendezőnek, a színészkollégának. Játszik színpadon és filmen; a televíziós kamerák előtt, amikor interjút ad, s nem hajlandó komolyan venni a butácska kérdéseket, s tán a hétköznapokon egyébként is – ha nem legközvetlenebb hozzátartozóival, barátaival van együtt –, mert ki tudhatja, mikor adja vagy adja ki önmagát.
Kern, a játékos most színjátékot írt. Magának (és magáról – egy másik, legendás színész bőrébe bújva), de mindannyiunk kedvére és örömére. Mert a József Attila Színházban bemutatott játék az a kicsit romantikus, kicsit érzelmesen a mélységek felé pillantó, szellemes, jól játszható, kellemes társalgási darab, amely olyannyira hiányzik színpadainkról. Nem a szó klasszikus értelmében vett dráma született Kern tollából – Radnóti Zsuzsa dramaturgi közreműködésével – , inkább életképek, pontosan lekottázott pillanatok, érzések sorozata kapott színpadi formát. Kesernyésen mulatságos, lírai játék kerekedett a két egykori világsztár (no, nem a szó mai, lejáratott értelmében) közeledéséből, egymásra találásából, összetartozásából.
Katherine Hepburn és Spencer Tracy mesés históriájáról szól a történet. Két mítoszok övezte filmszínészről, vonzásaikról és választásaikról, ellentéteikről és egymásrautaltságukról, sértődéseikről és áskálódásaikról, gyűlölködéseikről és rajongásaikról, önzésükről és önfeláldozásukról, emberi-művészi kicsinyességeikben vásott, gonoszkodó csínytevéseikről, egymást gyilkoló hiúságukról, a se vele, se nélküle érzéséről, és egy életre szóló, nagy szerelemről, amely végső soron meghatározta sorsukat.
Kern két színésznek írt hálás, színes szerepet. Önmagának – hisz ne tévedjünk, Spencer Tracy, a filmszínész históriája Kern András színművész története (természetesen nem szóról szóra, nem a történetek pontos másolatában, de emberi-színészi minőségében, gyarlóságaiban, lelkében), s a színésznőt formáló Hegyi Barbarának. Két vérbő, gyúlékony embert teremt, akiknek a darab alkalmat ad arra, hogy eljátsszák a nagyságot és az esendőséget. S mindketten tudnak huncutak és bölcsek, nagystílűek és kicsinyesek, veszélyes mutatványosok és érzelmesen szenvedélyesek lenni. Szikrázó komédiások. Tordy Géza rendezőként pedig gondos segítőtársuk abban, hogy pontosan egyensúlyozzanak líra és humor, tragikus hangulat és komikus szerep, másfelől a színészi én közt. A tökéletes művészpár mellett Sztankay István Sztálin-groteszket játszik, különös magánszámot teremtve az előadásban.
Színészekről, színészetről szól Kern András, s úgy beszél erről a varázslatról, ahogyan csak azok tudnak, akik igazán benne élnek, akiknek nem létezik az élet a játék nélkül.
Róna Katalin