Ha a Federal Reserve kilenc hónappal korábban kezdte volna meg a kamatemelést, az amerikai infláció ma sem lenne alacsonyabb. Ez derül ki David Wilcox, a Bloomberg amerikai gazdaságkutatási igazgatójának szerdán közzétett elemzéséből.

Az elemző szimulációja szerint a fogyasztói árindex 2023 első negyedévében 5,9 százalékkal lett volna magasabb az egy évvel korábbihoz képest, ha a Fed 2022 első negyedéve helyett 2021 második negyedévében kezdte volna meg az irányadó kamatláb emelését. Ez alig különbözik a tényleges, 5,8 százalékos emelkedéstől.

Amennyiben a Fed sokkal gyorsabban reagált volna, akkor is a hetvenes évek óta a legsúlyosabb inflációs sokkot kaptuk volna a nyakunkba. A modell szerint ahhoz, hogy az inflációs problémát teljesen kivédje, a Fednek egy durva recesszióba kellett volna belehajszolnia az amerikai gazdaságot

– állítja David Wilcox.

Elkerülhetetlen volt az infláció berobbanása

A modell inflációs előrejelzései szerint ugyanakkor ennek kisebb hatása lett volna a mostantól 2025 végéig tartó időszakra. A korábbi kamatemelésnek inkább 2022-ben lett volna hatása, ekkor az infláció a második negyedévi 8,6 százalék helyett a tavalyi harmadik negyedévben érte volna el 7,6 százalék körüli csúcspontját. Ez David Wilcox szerint ugyan nem jelentéktelen különbség, de nem is olyan nagy.

A szakértő emlékeztetett, hogy Ben Bernanke korábbi Fed-elnök és Olivier Blanchard egy nemrégiben megjelent tanulmányukban vizsgálták, hogy mi okozta a világjárvány időszakában berobbant inflációt. Arra a következtetésre jutottak, hogy a kínálati sokkok szerencsétlen sorozata, majd a munkaerőpiac túlfűtöttsége volt az ok az Egyesült Államokban.

Nyilvánvaló, hogy a hatalmas fiskális támogatások bevezetése után, különösen egy súlyos kínálati zavarokkal terhelt gazdaságban, az infláció törvényszerűen berobbant. David Wilcox szerint ha a Fed a konszenzussal ellentétben sokkal korábban lépett volna, akkor egyvalamiben jól járt volna. Nevezetesen abban, hogy a gazdaság szereplői szemében sokkal hitelesebb lett volna fellépése, mint úgy, hogy elég sokáig bizonygatta az infláció megugrásának átmeneti voltát.

Nem is a jegybankok törik le az inflációt

A szakmán belül régóta tartó vita, hogy egyáltalán mennyire hatásosak a monetáris politika számára rendelkezésre álló eszközök az inflációs folyamatok kordában tartására.

Egyes közgazdászok szerint a jegybankok szélmalomharcot vívnak, a hosszabb távú inflációs trendeket ugyanis nagyon gyakran olyan elemi, a globális gazdaság egészére hatással lévő folyamatok határozzák meg, amelyekre a jegybankoknak nagyon kevés, vagy inkább semmilyen ráhatásuk sincsen.

Ilyen például a globalizáció. 2005-ben Alan Greenspan egykori Fed elnök kifejtette, szerinte a hetvenes évek inflációs sokkját követő, alacsony inflációval és volatilitással jellemzett időszak sokkal inkább volt köszönhető a globalizáció térhódításának, semmint a jegybankárok kompetenciájának.

Az amerikai jegybankelnökök körében Paul Volcker hetvenes évekbeli regnálását szokás példaként említeni. Őt hagyományosan úgy ünnepelik, mint aki a drasztikus kamatemelések sorozatával sikeresen letörte az inflációt, azonban a fenti elmélet szerint az sokkal inkább volt köszönhető a globális kereskedelem dinamikus bővülésének, semmint az egekbe felnyomott kamatoknak.

Ez a vita természetesen teljesen más megvilágításban van az Egyesült Államokban, mint egy olyan kis nyitott gazdaságban, mint a magyar. Itt ugyanis a magas kamatszint a forintárfolyamra közvetlen pozitív hatással tud lenni és az erősödő forint dezinflációs hatását kevesen vitatják.