Beszédes jelenettel indult a Visegrádi Négyek legutóbbi fejezete: a frissen megválasztott lengyel államfő megjelent Esztergomban a V4-es államfői csúcson, ám másnap már nem volt hajlandó találkozni Orbán Viktorral Budapesten. Pedig a lengyel sajtó hetekig találgatott, hogy mit fog – vagyis inkább, hogyan kellene beolvasnia – a magyar miniszterelnöknek. Nem nagyon van ugyanis olyan politikai alakulat Lengyelországban, amely jó szemmel nézné a magyar unokatestvérek Moszkva felé fordulását. 

És bizony Karol Nawrocki döntése nem protokolláris félreértés volt, hanem tudatos politikai üzenet. Indoklása nyilvános: a magyar miniszterelnök moszkvai útjai, a Kreml-barát külpolitikai irány és az orosz energiafüggés további mélyítése miatt nem látta értelmét a kétoldalú egyeztetésnek.

Marcin Przydacz lengyel elnöki külügyi irodavezető így indokolta:

„Karol Nawrocki elnök következetesen kiállt amellett, hogy ténylegesen érjen véget a háború Ukrajnában, amelyet az Oroszországi Föderáció kezdett. Lech Kaczyński elnök örökségére utalva, aki azt hangsúlyozta, hogy Európa biztonsága a szolidaritástól függ – ideértve az energiaszektort –, Karol Nawrocki elnök Orbán Viktor miniszterelnök moszkvai látogatásával és annak kontextusával összefüggésben úgy döntött, hogy magyarországi látogatását kizárólag a Visegrádi Csoport elnökeinek esztergomi csúcstalálkozójára korlátozza. A Cseh Köztársaság, Szlovákia és Magyarország elnökeivel együtt a közép-európai régió biztonságáról és együttműködéséről fog tárgyalni.”

Már ez az egyetlen mozzanat önmagában többet árul el a V4 jelenlegi állapotáról, mint ami a hivatalos közlemények sora. És persze nehezen leplezett csalódottságot okozott a Karmelitában. Néhány hónappal korábban egészen más hangulat uralkodott a magyar kormányzati kommunikációban. Orbán Viktor nyáron nyíltan beszélt a „szuverenista V4” visszatéréséről, miután Nawrocki hajszállal megnyerte a lengyel elnökválasztást. Ősszel pedig újabb lendületet adott a várakozásoknak, hogy Andrej Babiš győzni tudott a cseh parlamenti választáson.

A narratíva gyorsan össze is állt: Budapest, Pozsony és Prága újra egy politikai térbe rendeződik, Varsóban pedig megnyílt az út a szuverenista jobboldal előtt.

Csakhogy ezt most épp a lengyel–magyar viszony állapota teszi lehetetlenné. Nem volt mellékes körülmény az sem, hogy az esztergomi találkozó eleve államfői szinten zajlott le, ami önmagában is azt jelzi, mennyire leértékelődött a V4 politikai súlya.

Nawrocki lépése különösen kellemetlen volt a „szuverenista reneszánszra” épülő magyar narratíva szempontjából. A lengyel államfőt sokan természetes partnernek tekintették, hiszen konzervatív, keményvonalas politikusként érkezett az elnöki posztra. Mégis ő volt az, aki nyilvánosan határt húzott. Lengyel és magyar sajtóbeszámolók egybehangzóan állították: ez az epizód érezhetően visszaveti a két ország politikai alapú közeledését, és hosszabb távon is mérgezi a V4-es együttműködés esélyeit.

Ráadásul a lengyel belpolitikai kontextus sem igazán kedvez a visegrádi feltámadásnak. Varsóban a kormány élén az a Donald Tusk áll, aki következetesen az EU-fősodorhoz való visszatérést és Ukrajna határozott támogatását képviseli. Nawrocki megválasztása persze jól jött a konzervatív oldalnak, ám ez nem jelent automatikus külpolitikai irányváltást Lengyelországban.

Az orosz fenyegetés nem valami brüsszelita ármány, amivel elő lehet ugrani a sötét utcasarkon, hanem a politikai gondolkodás meghatározó alapja,

ami alapvetően eltérő perspektívát ad, mint a magyar kormány által képviselt, mondjuk úgy sokkal érdekvezéreltebb irány.

Szlovákiában szintén árnyaltabb a helyzet annál, mint amit a „szuverenista tengelyről” szóló értelmezések sugallnak. Robert Fico valóban visszatért a hatalomba, és persze számos kérdésben egy húron pendül Orbán Viktorral. Ugyanakkor az államfő, Peter Pellegrini esztergomi viselkedése sokatmondó volt. Diplomáciai értesülések szerint mindössze körülbelül egy órát töltött a találkozón, majd a plenáris ülés után azonnal távozott a Vatikánba. Nem látványos politikai gesztus, mégis világos jelzés arról, mennyire alacsony prioritást élvez számára jelenleg a V4.

A háttérfolyamatok még ennél is beszédesebbek. A visegrádi együttműködés nemcsak csúcstalálkozói szinten gyengélkedik, hanem az alacsonyabb politikai szinteken is. A novemberre tervezett budapesti V4-es házelnöki találkozót az utolsó pillanatban mondták le, miután kiderült: a partnerek vagy egyáltalán nem, vagy csak alelnöki szinten képviseltették volna magukat. A formális kudarcot ugyan sikerült elkerülni, az üzenet azonban itt is egyértelmű volt.

Ezzel párhuzamosan Pozsonyban összeültek a cseh kezdeményezésű úgynevezett slavkovi háromszög – Csehország, Ausztria és Szlovákia – házelnökei. Magyarország ebből a formátumból a kezdetektől kimaradt. Nehéz ezt másként értelmezni, mint annak jelzéseként, hogy a térség országai teljesen másban gondolkodnak, amelyekben a magyar kormány nem feltétlenül kívánatos partner.

Még a parlamenti külügyi bizottságok szintjén sem működik már zökkenőmentesen a V4. Egy külügyi bizottsági meghallgatáson derült ki, hogy a lengyelek ezt a találkozót is lemondták.

Ha egy együttműködés már ezen a technikai-politikai szinten sem működik, ott már tényleg komoly gondok vannak. 

Komoly reménnyel kecsegtetett legallábbis Orbán Viktor számára a cseh parlament választás, ahol hónapokig tartó koalíciós alkudozás után a régi szövetséges, Andrej Babiš vissza tudott téri a hatalomba. Babiš pártja a Patrióták uniós frakcióját erősíti, ő maga is Brüsszel-kritikus politikus, ám messze nem olyan automatikus Orbán-szövetséges, mint az első látásra tűnhet – és hiába is ígérgeti a visegrádi együttműködés feltámasztását. A különféle elemzések rendre hangsúlyozzák az üzletemberi pragmatizmusát: ha érdekei úgy kívánják, képes együttműködni az uniós fősodorral, és nem feltétlenül kíván egy Moszkvával látványosan konfrontációt kerülő tengely része lenni. Ez különösen igaz az ukrajnai háború kérdésében, ahol Prága álláspontja jóval közelebb van egyelőre Varsóhoz, mint Budapesthez. 

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ebben a környezetben a „szuverenista V4” sokkal inkább kommunikációs vágyálomnak tűnik, mint reális politikai projektnek. A 2010-es évek végének visegrádi egysége egy különleges történelmi pillanat terméke volt, amit persze nagyban segített, hogy mind a négy országban hasonló politikai irányultságú kormányok voltak hatalmon, és az EU-val szembeni konfliktusok pedig messze nem voltak olyan kiélezettek, mint manapság. 

A kérdés így már nem az, hogy „újjáéleszthető-e” a V4, hanem az, hogy létezik-e még olyan közös politikai minimum, amelyre érdemi együttműködés építhető. Ukrajna finanszírozásának megítélése, az Oroszországhoz való viszony és az Európai Unió jövője mind olyan törésvonalak, amelyek mentén a visegrádi országok egyre inkább eltávolodnak egymástól. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, ez teljesen független attól, hogy milyen színű kormány van éppen hatalmon a szláv barátainknál. 

A félreértések elkerülése végett: ebben a tekintetben messze nem csak a 2026-os magyarországi választás lesz sorsdöntő. Lengyelországban továbbra is tartósnak látszanak a kormány–elnök feszültségek, Csehországban Andrej Babiš mozgástere és a némileg összetákolt-feelingű koalíciójának sorsa még messze nem világos, ahogy Szlovákiában az elégedetleneket miniszteri tárcákkal lekenyerező Robert Fico pozíciója sem megingathatatlan. 

Nálunk ennyien becsődölnek? Magyarországon húzta le a rolót a második legtöbb cég az EU-ban

Látványosan megugrott az EU-s cégbejegyzések és csődök száma a harmadik negyedévben, az Eurostat adatai alapján a magyar adat feltűnően aggasztó, ráadásul régiós viszonylatban is van még hova fejlődnünk. >>>

Kapcsolódó