A belkereskedelmi törvény hatálybalépésével a jogalkotó a dohányáruk reklámozási tilalmának álláspontjára helyezkedett. Ez a megoldás volt életben egészen addig, amíg a gazdasági reklámtörvény nem változtatott azon: korlátozottan ugyan, de megengedte a reklámozást. A reklámtörvény legújabb módosítása azonban ismét visszatért a korábbi állásponthoz. Az elemzés azt vizsgálja, hogy vajon melyik szabályozás milyen indokok alapján született, milyen az egyes államok hozzáállása a kérdéshez, hogyan viszonyul a jogalkotó a dohányzás problémájához a reklámjog területén. A két szabadság ütközése Minden további vizsgálat előtt érdemes áttekinteni a 37/2000 (X. 31.) Ab-határozat ide vonatkozó megközelítését. A határozat idejében éppen a megengedő álláspont volt hatályban a magyar jogban, bár már közeledett a szigorítás előkészítése is. A reklámtörvény ekkor korlátozottan bár, de megengedte a dohányáruk reklámozását. Ezzel kapcsolatos kifogásait terjesztette elő az indítványozó, amelyet az Alkotmánybíróság végül elutasított. Az elutasításban azonban olyan jogi érveket hozott fel a megengedés és a szigorítás alapján, amely mindenekelőtt azt bizonyította, hogy önmagában az államnak nem alkotmányos kötelessége a dohányreklámok abszolút tiltása, tehát mérlegelhető, melyik véleményt fogadja el a jogalkotó. Ennek okai a következők: 1. Az Alkotmánybíróság indoklása szerint amikor az kerül elemzésre, hogy az állam tiltsa-e általánosságban a dohányreklámokat, két alkotmányos alapelv ütközik. Az egyik oldalon az Alkotmány két pontban is foglalkozik az egészséghez való jog alkotmányos követelményével. (Egyrészt az állam kötelezettségévé teszi az egészséges környezethez való jog érvényesítését, másrészt kimondja, hogy mindenkinek joga van a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.) Erre hozható fel, hogy a dohánytermékek reklámozása potenciálisan ezt a jogot sérti, hiszen hozzájárul annak elterjesztéséhez, hogy minél több ember fogyasszon dohánytermékeket. A másik oldalon viszont a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos joga áll, hiszen a reklámozás a vélemények közlésének, a közérdekű adatok megismerésének és terjesztésének egyik módja. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő alapjog kiemelt alkotmányos védelmet élvez, és csak különösen indokolt esetben korlátozható. Először a 30/1992. (V. 26.) Ab-határozatban fogalmazódott meg, hogy „a szabad vélemény-nyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni. A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely intézmény közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (például a köznyugalom).” 2. Amikor ez a két alkotmányos jog ütközik, érdemes áttekinteni az emberi és polgári jogok történetének egyes periódusait. Ezen alapjogok közül ugyanis először azok jöttek létre, amelyek az államnak a társadalommal szembeni be nem avatkozását, illetőleg korlátozott beavatkozását próbálták előmozdítani („negatív alapjogok”). Ide tartozott az élethez, a testi épséghez, az emberi méltósághoz, a szabadsághoz vagy éppen a véleménynyilvánításhoz való jog. Ezek megjelenésük óta kitüntetett figyelmet élveztek: általában kialakult az az elv, hogy nem tekinthető alkotmányosnak az olyan állam, amely indokolatlanul korlátozhatja ezen jogokat. A korlátozást viszont csak rendkívüli esetekben engedték meg, a határ meghúzása azonban mindig is problémák forrása volt. Az alapjogok második generációja már olyan követelményeket fogalmaz meg az állammal szemben, amelyek nagyobb mértékű szerepvállalást igényelnek („pozitív alapjogok”). Ide sorolható többek között a munkához, a pihenéshez vagy az egészséges környezethez való jog. Sokkal nehezebben megfogható terület ez, hiszen amíg a negatív alapjogok sérelmét viszonylag könnyű tetten érni, addig a pozitív alapjogok sérelme gyakorlatilag az jelentené, ha az állam nem tenne semmit e jogok érvényre juttatása céljából. Hogyan lehet azonban ezt az államtól számon kérni? Egyébként is, mit jelent a tevési kötelezettség? Mivel szinte elképzelhetetlen egy olyan ideális helyzet, amelyben például a munkához való jog egyben mindenki munkához jutását is jelenti, ezért a pozitív alapjogok megfogalmazása inkább csak egy ideálisnak tekintett célt jelent, amelyre törekedni az államnak ugyan kötelessége, azonban érvényesíteni vele szemben a mulasztásból származó következményeket nemigen lehet. Ugyanez a probléma merülhetett fel a tárgyalt kérdéskörben is. 3. Az Alkotmánybíróság a következőkre mutatott rá: „A legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogosultságként meghatározott alkotmányi követelmény az államnak azt az alkotmányos kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok egészséges életmódjához és életviteléhez. E feltételeket konkretizálja egyebek között az Alkotmány 70/D §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezés, amely az állam kötelezettségévé teszi a megfelelő egészségügyi intézmények létesítését és az orvosi ellátás megszervezését. Az Alkotmánybíróság elvontan, általános ismérvekkel csak egészen szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezet. A szélső eseteken túl azonban az Alkotmány 70/D §-ának nincs alkotmányos mércéje. A lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog tehát önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen, az Alkotmány 70/D § (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettségként fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség bizonyos területein alanyi jogokat határozzon meg.” 4. Összefoglalva: elegendőnek tartotta az Alkotmánybíróság a dohányreklámok 1997-2000 közötti szabályozását, amikor mindössze olyan esetekben állított fel tilalmakat a jogalkotó, amikor a véleménynyilvánítás szabadsága magasabb érdekekkel, például a fiatal- és gyermekkorúak fejlődésének védelmével ütközött. Azonban nem tartotta az állam alkotmányos követelményének, hogy a dohányreklámok teljes tilalmát kimondja. Tilalmak és megengedés Bár a legújabb kutatások szerint már az ókori egyiptomiak is ismerték a pipázást, mivel a dohány Amerikából származik, így szélesebb körben csak 1492 után terjedhetett el a dohányzás szokása. Európában először természetesen a spanyolok körében terjedt el, ám viszonylag hamar megismerkedtek vele más európai népek is – hazánkban mindez annak volt köszönhető, hogy a török támadások miatt a XVI. század közepén egyes végvárak védőseregében spanyol és más európai katonák is szolgáltak. Gyakorlatilag a század végére már az egész országban elterjedt a dohányzás. Az egyes államok kezdetben igen szigorúan léptek fel a dohányosokkal szemben, főleg mivel az indiánok a dohányt szent fűnek, a dohányzást a szellemeknek hozott áldozatként értékelték. Rómában például a dohányzás halálbüntetést, Angliában száműzést, Oroszországban az orr elvesztését vonhatta maga után. Ebben az időben Magyarországon is büntették a dohány fogyasztását és kereskedelmét: először 1574-ben Debrecen város tanácsa hozott korlátozó rendeletet. Nálunk a büntetések az európai átlaghoz képest nem voltak súlyosak, többnyire pénzbeli hátrányt jelentettek (bizonyos helyeken, így Egerben a pénzbüntetés fokozatosan adóvá alakult át, hiszen a városok vezetése rájött, hogy mekkora hasznot húzhat a dohányzásból). Az, hogy a hazai szigor nem volt annyira kemény, többek között a török, majd a kuruc harcoknak köszönhető, hiszen a végvári katonák és a kuruc vitézek körében igen elterjedtté vált a pipázás. Az 1600-as évek közepétől azonban már Európában is egyre engedékenyebbé vált a szabályozás. Először Hollandiában vonták vissza a tilalmakat, hiszen a dohánytermesztés jelentős üzletté vált. Más országokban is visszaszorulóban voltak a korlátozások, Angliában 1650-ben már csak a kiskorúakat tiltották el a dohányzástól, Rómában pedig csak a templomokban nem volt szabad füstölni. A XVIII. századot egyesek a dohányzás aranykorának nevezik. A XIX. század elején kismértékben visszatérnek a korlátozások, de inkább csak tűzvédelmi okokból. Ekkoriban már Magyarországon is csak igen szűk körben volt tilos a dohányzás. Egyes városokban tilos volt a nyílt utcán dohányozni (például Kaposvár, Eger, Veszprém), tiltották ezt a hajóhidakon vagy egyes események kapcsán (így Gyulán 1842-ben a főispáni beiktatás alkalmával). Elmondható tehát, hogy egészen az 1970-es évekig Európában a dohányzással kapcsolatban komoly tilalmak nem voltak életben. A WHO becslése szerint mintegy 1,1 milliárd dohányos van a világon – ez a világ 15 éven felüli összlakosságának egyharmada. Ebből 800 millió él a fejlődő országokban. A felmérések szerint a világ összlakosságát tekintve a férfiak kb. 47 százaléka, míg a nők 12 százaléka dohányzik. A fejlődő országokban a férfiak 48 százaléka és a nők 7 százaléka rabja a dohánynak, míg a fejlett országokban a férfiak 42 és a nők 24 százaléka gyújt rá rendszeresen. A 2020-as évek közepére a helyzet valószínűsíthetően abba az irányban változik majd, hogy a szegényebb országokban inkább teret hódít, a gazdag országokban inkább visszaszorul a dohányzás, melynek eredményeképp a világ dohányosainak csak mintegy 15 százaléka fog a gazdag országokban élni. A szabályozás története A dohányreklámokat – hiszen maga a reklámjog is viszonylag új terület, az 1930-as évekig gyakorlatilag semmilyen vonatkozásban nem beszélhetünk róla – csak az 1970-es évektől kezdődően kezdték Európában szabályozni. Az Európai Unió nagy szabadságot ad a tagállamoknak a reklámjogi szabályozás területén, tehát a gyakorlat jelentős eltéréseket mutat. A televíziókban a legtöbb európai ország viszonylag régóta tiltja a dohánytermékek reklámozását, kivétel volt Németország, ott a tilalom csak a cigarettára vonatkozott. 1998 októberében fogadták el az EU televíziós reklámra vonatkozó magatartási szabályait, amelyek magukban foglalják a dohánytermékek teljes reklámozási tilalmát, ettől eltekintve az EU nem szabályozza a dohány reklámozását. A hatályos magyar szabályozás egyértelműen a legszigorúbbak közé tartozik. Olaszországban tilos a dohányzás minden közhivatalban, étteremben és orvosi rendelőben. (Érdekes, hogy az erről szóló döntést az Olasz Környezetvédő Liga és a nem dohányzók szervezete által indított bírósági eljárás kényszerítette ki.) Svájcban jogszabályi tilalom hiányában sem tesz közzé a sajtó dohányreklámokat. Ellenben Lengyelországban az egészségvédelemről szóló törvény tervezetében meg akarták tiltani a dohányáruk reklámozását, a lengyel reklámszövetség sikeres tiltakozó akciói azonban elérték a tervezet visszavonását. A dohányreklámok teljes tilalmára aránylag kevés példa található, a közelmúltban hazánkon kívül Belgiumban helyezkedett erre az álláspontra a jogalkotó. Reklámtípusok A dohányreklámokkal kapcsolatban problémát jelenthet az, hogy nem csupán a közvetlen reklámok közzététele a dohányipari cégek egyetlen, a fogyasztás elősegítését célzó törekvése. Azért is bonyolult a helyzet, mert mindig szemben áll egymással a két érdek: az államnak a törekvése, hogy állampolgárai egészségi állapotát lehetőségei szerint védje (általános törekvés Európa egészségügyében, hogy a gyógyítás helyett a megelőzésre kell helyezni a hangsúlyt). Ugyanakkor a dohánycégek a szabad választás lehetőségét hangsúlyozzák: tehát számukra lehetővé kell tenni termékeik ismertetését, amely egyrészt nem lépheti túl a tisztességes verseny kereteit, másrészt azt amúgy is a fogyasztó dönti el, hogy kíván-e élni a felkínált lehetőséggel. Mintha a klasszikus versenytől abban is különbözne a helyzet, hogy a dohánycégeknek egyrészt egymással, másrészt a nem dohányzók érdekvédelmi szerveivel (és ha mögöttük áll, az állammal) kell versenyezniük. A közvetlen reklámon kívüli legjelentősebb esetek: a) A közvetett reklám számos formája fordul elő. Ennek gyakori példája, hogy híresebb filmekben a főszereplők dohányoznak, és egy meghatározott márkát szívnak. Gyakran idézik azt a példát, hogy a Superman filmváltozatában Louis Lane dohányos volt, holott a film alapjául szolgáló képregényben egyetlenegyszer sem gyújtott rá. b) Főleg azokban az országokban, ahol a dohányzás televízióban való reklámozása tilos (és ez egyre több helyen van így), sokszor a nagyobb nemzetközi sportesemények, rockkoncertek szponzorálása jelenti a kibúvót. Legtöbbször ugyanis nem esik tilalom alá, ha a televíziós közvetítésben feltűnik a támogató cég vagy termékeinek védjegye, amely így hozzásegíthet a termék népszerűsítéséhez, tekintettel mindenekelőtt arra, hogy ezen rendezvényeket főleg a fiatalok követik figyelemmel. c) Gyakran ingyenes szóróajándékokat osztogatnak szórakozóhelyeken, koncerteken, szálláshelyeken. Ezt a gyakorlatot sok országban kifejezetten tiltják. d) A cigarettamárkákra való figyelemfelhívás másik eszköze a cigarettalogók és -jelvények más termékekre (trikókra, sapkákra stb.) való ráhelyezése. Azok az államok, amelyek elhatározták a dohányreklámok elleni szigorú fellépést, a közvetlen tiltáson kívül más eszközöket is igénybe vesznek: a) Svájcban és a skandináv országokban megszokottak a közszolgálati, sőt néha a kereskedelmi televíziókban, rádiókban, valamint az írott sajtóban az úgynevezett ellenreklámok, amelyekben az állam vagy a dohányzás elterjedése ellen küzdő szervezetek propagálják a dohányzásmentes életmódot, b) a dohánytermékek adótartalmának, illetőleg árának növekedése csak közvetve van hatással a dohányzási szokásokra. A vizsgálatok következetesen azt mutatják, hogy a fiatalkorúak érzékenyebbek az árak emelkedésére, mint a felnőttek. Az Egyesült Államokban például az áremelésre válaszul a fiatalok háromszor nagyobb valószínűséggel fogják abbahagyni a dohányzást, mint a felnőttek. A cigaretta árának emelése akadályt emel a cigarettához való könnyű hozzájutás elé. Ennek következtében a cigaretta adójának emelése jó egészségügyi és pénzügyi politikának bizonyul. A kutatások arra mutattak rá, hogy a leszokást még a felnőttek körében is jobban befolyásolhatja az áremelkedés, mint az alkohol esetében. c) Még azokban az országokban is, ahol a reklámozás nem tilos, bizonyos forgalmi korlátozások (gyermek- és fiatalkorúaknak való árusítás megtiltása, a dohánytermékek kitiltása a fiatalkorúak számára fenntartott intézményekből) némi visszafogó hatással bír. Felvetődhet a kérdés, hogy a dohányreklámok teljes tiltása mennyire van hatással a dohányzás visszaszorítására. Igaz, hogy amikor Magyarországon 1978 és 1997 között a tilalom volt érvényben, Európában akkor is az egyik legtöbbet dohányzó nemzet voltunk. Ezzel szemben viszont felhozható, hogy a közvetett reklámok elleni fellépés nem valósult meg következetesen, továbbá a tilalom nem kapcsolódott össze más megelőző-leszoktató programokkal. Ugyanakkor az ellenkező hatás bizonyítható: egyes dohányipari cégek karikatúrafigurákat használtak reklámjaikban, jelentős sikerrel. A „Joe Camel” kampány a Joe cigarettamárkát három év alatt 1 százalékról 30 százalékra emelte a 18 éven aluliak piacán. Ugyanez a tevefigura igen nagy népszerűségnek örvendett a hároméves gyerekek között is. Vagy: 1968-ban az Egyesült Államokban a dohányipar kampányt indított a nők körében a „női cigaretta” bevezetésével. Hat év alatt a dohányzó tizenéves lányok száma több mint megduplázódott. Ugyanezt a mintát ismételték meg számos más országban is. A dohányzás elleni küzdelemben a WHO által készített tízpontos program egyik kiemelt pontja a közvetlen és közvetett reklámok tiltása. A világszervezet felhívja azonban a figyelmet arra, hogy mindez csak egyéb más intézkedésekkel (például megfelelő pénzügyi politika, egészségügyi propaganda) együtt lehet hatékony. Dr. Pribula László