Szász Judit

A Magyar Telekom zenekarral koncertezik a világhírű szaxofonos, Branford Marsalis

A világhírű szaxofonos, Branford Marsalis koncertezik október ötödikén a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar társaságában a Művészetek Palotájában kialakított nemzeti hangversenyteremben. Marsalis patinás zenészcsaládban látta meg a napvilágot 45 évvel ezelőtt New Orleansben, s bár már húsz éve New Yorkban él, mégis létrehozott két alapítványt is a hurrikán sújtotta város szegényeinek megsegítésére. A háromszoros Grammy-díjas muzsikus most csak a komolyzenei művekből összeállított budapesti koncertjéért repül Európába. A bostoni zenei főiskola elvégzése után, 20 évesen csatlakozott az Art Blakey and the Jazz Messengers nevű formációhoz. Együtt zenélt többek között Miles Davisszel, Dizzy Gillespie-vel és Stinggel. Első komolyzenei albumát 1985-ben készítette el a Sony felkérésére, Romance for Saxophone címmel. Emellett dzsessz-zenészi karrierjét is építette, együtt koncertezett Herbie Hancockkal, filmzenéket is írt és sorra adta ki saját lemezeit. Harmadik Grammyjét a 2000-ben piacra dobott Contemporary Jazz című cd-ért kapta. Családjával is készített közös felvételeket The Marsalis Family – A Jazz Celebration címmel.

Zöldbe gyökerezhet a lábunk

Csiszér Zsuzsi képein a mezőt gyakran egy szemlélődő szöcske perspektívájából láttatja. A millióféle zöldben játszó festményei a harmóniát, a megnyugvást, az életet lehellik.

Éjszakai koncerttel nyit a Bartók-év

Bartók Béla halálának 60. évfordulója alkalmából szeptember 25-én 23 órától virrasztással és a zeneszerző híres darabjainak felidézésével ad koncertet a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Nemzeti Hangversenyteremben, a Művészetek palotájában. A virrasztásos hangverseny nemcsak időpontjában és ötletében különleges, de Bartók személyes relikviáit is meg lehet majd tekinteni örökösének jóvoltából. A műsor első részében elhangzik a Román tánc, a Román néptáncok, az Erdélyi táncok, a Magyar parasztdalok, a Magyar képek, szünet után pedig a Concerto. Pontban éjfélkor a Duna Televízió is bekapcsolódik: közvetítésével 29 országban élvezhetik az emberek a Bartók-év nyitó rendezvényét.

Flamencoünnep Paco de Luciával a SYMA-csarnokban

A flamencogitározás leghíresebb csillaga, Paco de Lucia 1996 óta nem adott koncertet Magyarországon. Akkor nem egyedül jött: John McLaughlinnal és Al di Meolával Guitar Trio néven zenéltek. A legújabb, Cositas buenas (Jóravaló semmiségek) című korongjával de Lucia visszatért a gyökereihez, az őt ezer szállal Dél-Spanyolországhoz kötő flamencóhoz. Ez a zene, ahogy mondják, Európa bluesa, a szomorúság, fájdalom mellett az életöröm és a mindent a legmélyebb átéléssel, szenvedéllyel fogadó mediterrán világszemlélet melodikus változata. A Paco de Lucia művésznevet az anyja tiszteletére vette föl, 1947-ben, Francisco Sánchez Gómez néven született, sokgyerekes családban. Az apja és a bátyja voltak az első mesterei a gitár- és a flamencoórákon ötéves korában, de azután, hogy tizenegy évesen kimaradt az iskolából, már minden ideje a zenélés jegyében telt. Játékában már huszonkét évesen megjelentek stílusának összetéveszthetetlen jegyei, és a hetvenes évektől óriási gitárszóló-hangversenyeket ad. A Guitar Trio albuma 1996-ban jelent meg, két évvel később Luzia címmel a mama tiszteletére adott ki korongot, s megújult együttesével világ körüli turnéra indult, majd Chick Coreával kiadott közös lemeze után visszavonult a koncertezéstől. Sokáig azért nem bírta a tétlenséget, mert 2004-ben újra felszikrázott körülötte a levegő: olyan cd-t hozott össze és adott ki a Cositas Buenasszal, amelyet a kritikusok minden idők egyik legjobb flamencoalbumának kiáltottak ki. Főleg ebből áll majd szeptember 19-i magyarországi koncertje a SYMA-csarnokban (a Puskás stadionnál).

Meló van bennük

A választott alapanyagban rejlő lehetőségeknek megfelelően sokszínű, izgalmas kiállítás nyílt a Budapest Galériában. A nemzetközi mustra szinte kézzelfoghatóvá teszi az elmúlt évtized agyag-kerámia művészetét és annak változásait.

Szögletesek és csupaszok

Nem a divatirányzatoknak hódoló, inkább a használhatóságot szem előtt tartó, hűvös, flamand temperamentummal kivitelezett hétköznapi tárgyakból válogat az Iparművészeti Múzeum.

Nyárbúcsúztató Zsidó Fesztivál – immár nyolcadszor

Javában tart a VIII. Zsidó Nyári Fesztivál, s a programok még szeptember 5-éig látogathatók. Mára ez a Zsidó Idegenforgalmi és Kulturális Központ (ZsIKK) által szervezett rendezvény kis túlzással európai jelentőségűvé nőtte ki magát. A siker titka az lehet, hogy a szervezők törekvése – a zsidó kultúra millióféle és színes vonásának bemutatása a magyar és az európai jelleg együttes hangsúlyozásával – széles közönségigénnyel találkozott. Az igényes válogatás így évről évre nagyobb nézőszámot generál: idén a szervezők már 120 ezernél is több látogatót várnak a budapesti és a vidéki programokra, szemben a tavalyi százezerrel. (Az első évben még mindössze négyezren vettek részt a fesztiválon.) A ZsIKK most 70 millió forintból gazdálkodhat. Illusztris vendége a rendezvénynek Maia Morgenstern, aki nemrég Jézus anyját alakította a nagy vihart kavart, Mel Gibson rendezte A Passió című filmben. A román színésznő Sólem Áléhem Marienbad című darabjában szerepel, amelynek érdekessége, hogy jiddis nyelven állították színpadra, s a közönséget magyar feliratok segítik a megértésben. (Az előadás legközelebb szeptember 5-én látható a Belvárosi Színházban.) Számos komoly- és könnyűzenei esemény is várja a látogatókat: például Szenthelyi Miklós hegedűművész Mendelssohn-estje szeptember 4-én a Dohány utcai zsinagógában, Müller Péter Sziámi zenekarával és vendégeivel (Koncz Zsuzsával, Hernádi Judittal és Gallai Péterrel), szeptember 3-án, szombaton az Uránia Nemzeti Filmszínházban Seress Rezső- Leonard Cohen-nótákat ad elő. Horgas Eszter és Vukán György Gershwin-estje Kék rapszódia címmel szeptember 4-én lesz a Belvárosi Színházban. Több tárlat is nyílt a fesztivál ideje alatt, például Kősárkány címmel Pierre Székely-emlékkiállítás a Budapest Galéria Kiállítóházában, vagy Budapest zsinagógáiról Kormos Péter és Villányi András fotóművészek bemutatója az Erzsébet téri Gödör Klubban. Nemcsak a szem és a fül, hanem az íny és a has is megkapja az idén a magáét: szeptember 1-jén és 2-án a Vámház körúti Nagyvásárcsarnokban izraeli ételek-italok kerülnek a pultokra, s az Izraeli Gasztronómiai Napokon egy füst alatt a zaklatott történelmű, de gyönyörű ország turisztikai érdekességeit is megismerhetjük. (A budapesti és vidéki programok a www.jewishfestival.hu internetes oldalon érhetők el.)

Félhomályban tűnődünk az élet értelmén

Magdalena Abakanowicz munkáival már több mint negyven éve kavarja föl a textil- és kőalkotások készítőinek és kritikusainak életét, hiszen amit ő művel, az pont a két anyag megmunkálhatóságának határán mozog. A szobrászművész 1930-ban született Lengyelországban, neves személyiség, akinek alkotásait a világ számos múzeuma őrzi a Wroclawi Nemzeti Múzeumtól a New York-i Metropolitan Museumig és a Museum of Modern Artsig (MoMA). Tiszteletbeli tagja sok művészeti akadémiának, köztük az amerikainak, a londoni Royal College of Art díszdoktori címmel is kitüntette. Magyarországon most a Szépművészeti Múzeum ad átfogó képet életművéről szeptember 11-ig. A dátum nem tűnik véletlennek, hiszen az idős, de energiáját tekintve igencsak friss művésznő olyan szempontokat érvényesít zsák-zsineg illatú, nyomasztó alkotásaiban, amelyek – főleg a múzeum Dór termében már megszokott, derengő félhomályban – nagyon is azt a borzalmas, XXI. századi életünket és majdani történelmünket egyszer és mindenkorra megfordító napot idézik föl. Már 1954-ben, amikor befejezte főiskolai tanulmányait, a gouache-sal (fedőfestékként használt vízfestékkel) rajzolt lapjain feltűntek azok a foltokból építkező formák, amelyek aztán szoborként már testet is öltöttek a hatvanas években. Nevet is adott ezeknek a „teremtményeknek”, ezek az Abakanovok. A kiállítóterembe belépőt óriási, egymásra hányt, dugig tömött zsákok fogadják, olyan a hatásuk, mintha a médiában sokszor mutatott és megsiratott, tengerpartra vetődött bálnák tetemei lennének. Abakanowicz műgyantával, jutával küszködve formáz emberszerű alakokat képzeletéből. Drámai, nyomasztó szobrok ezek, mert nem lüktet át rajtuk az alkotáskor érezhető dévaj öröm, a rácsodálkozás a szépre, az élni akarás ereje. Több ülő figurája bizarr székként hat, álló alakjai – Tömeg címen – félelmet lehelnek. Arcai olyanok, mint azok az idő marta szobrok a sok száz éves katedrálisokon: az orrok, vonások hiányoznak vagy elmosódnak, időtlen rémületet keltve. A szobrász-textilművésznő nem igazán szereti a szépet, inkább erkölcsi kérdést csinál az alkotásból. Szerinte a mű ne legyen gyönyörködtető, megnyugtató, csak hasson a maga durván esetlen és baljós módján. Két háborús, fából készült emlékműve a kiállítóterem bejárata előtt látható. A fémmel kombinált, alig megmunkált, hatalmas hasábok tényleg hatásosak: az egyik mintha óriási szájjá torzulva üvöltene, mert más már nem maradt belőle a robbanás után, a másik pedig mocskos ronggyal betakarva az egyik végén kíméletlenül ledarált végtagot sejtet. Tulajdonképpen nem is nagyon lehet csodálkozni azon, hogy az az asszony, aki olyan országban látta meg a napvilágot és olyan háború alatt nőtt föl, ahol és amelyben Birkenau, Auschwitz és Katyn nemcsak térképnevek, így fogja föl a dolgokat. Ugyanakkor a borzalmas emlékek dacára talán némi engedményt kellene tennie a szépség felé, mert csak ezt az általa ábrázolt valóságot szörnyű nehéz elviselni. A létező harmónia beemelése a művészetbe nem feledtetné az egykor volt történelmi iszonyt, de azért rámutatna arra, hogy élni miért is érdemes.

A festmény álcázott vászon

PP – vagyis Pauer és a Pszeudo. A most 64 éves akadémikus művész, Pauer Gyula a hetvenes években pszeudo-előadásaival sikeresen sokkolta az állampárt irányította magyar művészeti életet. Volt mersze olyasmit csinálni, ami csak úgy nézett ki, mintha..., de mégsem volt igazi, akárcsak a soha el nem jövő egyenlőség, a szocializmus. Akkor sok alkotását elpusztították, mint például a villányi pszeudoreliefet, a nagyatádi pszeudofát vagy a Tüntetőtábla-erdőt, amelyek ma már csak rekonstrukció vagy kép formájában láthatók a Műcsarnok kiállításán augusztus 28-ig. A tárlat az élethabzsoló örömművész – szobrász, performer, díszlet- és jelmeztervező – életművét próbálja átfogni és bemutatni. A kezdetek szikárságot és Giacometti hatását mutató bronzszobrai után jutott el a hippikorszak hetvenes éveiben a pszeudojátékig. Sok tabló magyarázza el a nézőknek, milyen az, ha a minimal-art a maga csupaszságával összetalálkozik az op-art mozgalmasságával, majd kialakul a „mintha”, a „majdnem” művészete a ráfotózott gyűröttségű oszlopokkal, álráncokkal megbolondítva a szemet. (Volt pici szabadság, „mintha”, de Lenin és Marx figyelő szeme mindenhová követett minket, pont úgy, ahogy a hatalmas, két szakállas egy arcban munkáján megtapasztalhatjuk. Ez most vicces, akkor messze nem volt az...) Pauer nemcsak lázadt, cukkolt és elviselt atrocitásokat a szabad szellemiségért vívott harcában, hanem élvezte azt az életet, amely adatott neki hasonszőrű barátaival, bajtársaival, akik – Jovánovics György, Perneczky Géza és sokan mások – boldogan ökörködtek vele és keményen harcoltak mellette. Van hatalmas terem a torinoi lepel ihlette szobrának áldozva, hiszen II. János Pál vette át személyesen jó pár éve ezt a műanyagból készített, sejtelmes alkotást. Ugyanakkor ez a hitben ennyire elmélyülő ember képes olyan már-már a pornográfia határát súroló rajzokat odalehelni könnyed füstkék ceruzával meg színes krétával, hogy a most Bécsben hasonló hangütésben rendezett tárlat is megirigyelhetné élvetegségét és eleganciáját. Egy valaha nagyon játékos és humoros, még most is örökké kétkedő, hülyéskedő, ám az alapértékekben megingathatatlan művész arcképe bontakozik a sok-sok termet bejárva. Hatalmas asztal is fogadja a látogatót: sörös- és vodkásüvegek, kihűlt cigarettahamu, összevisszaság, száraz kóró szimbolizálják az Utolsó vacsorát. Nem gúny tárgyává teszi a szakrális élményt, csak a kor kritikáját fogalmazza meg általa: elárultatunk sokszor, mi is sokakat elárulunk. De – bár családi tragédia, fia korai halála borzolta az életét és törülte le a mosolyt ajkáról – a summázat, amely megmarad az emberben, mégis az, hogy csinálni kell, színvonalasan és szabadon, mert legalább az a remény pislákoljon, amit ő maga így fogalmazott meg a Tüntetőtábla-erdő termében: Nem lehetek mindenkinél hülyébb.