Magdalena Abakanowicz munkáival már több mint negyven éve kavarja föl a textil- és kőalkotások készítőinek és kritikusainak életét, hiszen amit ő művel, az pont a két anyag megmunkálhatóságának határán mozog. A szobrászművész 1930-ban született Lengyelországban, neves személyiség, akinek alkotásait a világ számos múzeuma őrzi a Wroclawi Nemzeti Múzeumtól a New York-i Metropolitan Museumig és a Museum of Modern Artsig (MoMA). Tiszteletbeli tagja sok művészeti akadémiának, köztük az amerikainak, a londoni Royal College of Art díszdoktori címmel is kitüntette. Magyarországon most a Szépművészeti Múzeum ad átfogó képet életművéről szeptember 11-ig. A dátum nem tűnik véletlennek, hiszen az idős, de energiáját tekintve igencsak friss művésznő olyan szempontokat érvényesít zsák-zsineg illatú, nyomasztó alkotásaiban, amelyek – főleg a múzeum Dór termében már megszokott, derengő félhomályban – nagyon is azt a borzalmas, XXI. századi életünket és majdani történelmünket egyszer és mindenkorra megfordító napot idézik föl.
Már 1954-ben, amikor befejezte főiskolai tanulmányait, a gouache-sal (fedőfestékként használt vízfestékkel) rajzolt lapjain feltűntek azok a foltokból építkező formák, amelyek aztán szoborként már testet is öltöttek a hatvanas években. Nevet is adott ezeknek a „teremtményeknek”, ezek az Abakanovok. A kiállítóterembe belépőt óriási, egymásra hányt, dugig tömött zsákok fogadják, olyan a hatásuk, mintha a médiában sokszor mutatott és megsiratott, tengerpartra vetődött bálnák tetemei lennének. Abakanowicz műgyantával, jutával küszködve formáz emberszerű alakokat képzeletéből. Drámai, nyomasztó szobrok ezek, mert nem lüktet át rajtuk az alkotáskor érezhető dévaj öröm, a rácsodálkozás a szépre, az élni akarás ereje. Több ülő figurája bizarr székként hat, álló alakjai – Tömeg címen – félelmet lehelnek. Arcai olyanok, mint azok az idő marta szobrok a sok száz éves katedrálisokon: az orrok, vonások hiányoznak vagy elmosódnak, időtlen rémületet keltve.
A szobrász-textilművésznő nem igazán szereti a szépet, inkább erkölcsi kérdést csinál az alkotásból. Szerinte a mű ne legyen gyönyörködtető, megnyugtató, csak hasson a maga durván esetlen és baljós módján. Két háborús, fából készült emlékműve a kiállítóterem bejárata előtt látható. A fémmel kombinált, alig megmunkált, hatalmas hasábok tényleg hatásosak: az egyik mintha óriási szájjá torzulva üvöltene, mert más már nem maradt belőle a robbanás után, a másik pedig mocskos ronggyal betakarva az egyik végén kíméletlenül ledarált végtagot sejtet. Tulajdonképpen nem is nagyon lehet csodálkozni azon, hogy az az asszony, aki olyan országban látta meg a napvilágot és olyan háború alatt nőtt föl, ahol és amelyben Birkenau, Auschwitz és Katyn nemcsak térképnevek, így fogja föl a dolgokat. Ugyanakkor a borzalmas emlékek dacára talán némi engedményt kellene tennie a szépség felé, mert csak ezt az általa ábrázolt valóságot szörnyű nehéz elviselni. A létező harmónia beemelése a művészetbe nem feledtetné az egykor volt történelmi iszonyt, de azért rámutatna arra, hogy élni miért is érdemes.
Szász Judit