PP – vagyis Pauer és a Pszeudo. A most 64 éves akadémikus művész, Pauer Gyula a hetvenes években pszeudo-előadásaival sikeresen sokkolta az állampárt irányította magyar művészeti életet. Volt mersze olyasmit csinálni, ami csak úgy nézett ki, mintha..., de mégsem volt igazi, akárcsak a soha el nem jövő egyenlőség, a szocializmus. Akkor sok alkotását elpusztították, mint például a villányi pszeudoreliefet, a nagyatádi pszeudofát vagy a Tüntetőtábla-erdőt, amelyek ma már csak rekonstrukció vagy kép formájában láthatók a Műcsarnok kiállításán augusztus 28-ig. A tárlat az élethabzsoló örömművész – szobrász, performer, díszlet- és jelmeztervező – életművét próbálja átfogni és bemutatni.
A kezdetek szikárságot és Giacometti hatását mutató bronzszobrai után jutott el a hippikorszak hetvenes éveiben a pszeudojátékig. Sok tabló magyarázza el a nézőknek, milyen az, ha a minimal-art a maga csupaszságával összetalálkozik az op-art mozgalmasságával, majd kialakul a „mintha”, a „majdnem” művészete a ráfotózott gyűröttségű oszlopokkal, álráncokkal megbolondítva a szemet. (Volt pici szabadság, „mintha”, de Lenin és Marx figyelő szeme mindenhová követett minket, pont úgy, ahogy a hatalmas, két szakállas egy arcban munkáján megtapasztalhatjuk. Ez most vicces, akkor messze nem volt az...) Pauer nemcsak lázadt, cukkolt és elviselt atrocitásokat a szabad szellemiségért vívott harcában, hanem élvezte azt az életet, amely adatott neki hasonszőrű barátaival, bajtársaival, akik – Jovánovics György, Perneczky Géza és sokan mások – boldogan ökörködtek vele és keményen harcoltak mellette.
Van hatalmas terem a torinoi lepel ihlette szobrának áldozva, hiszen II. János Pál vette át személyesen jó pár éve ezt a műanyagból készített, sejtelmes alkotást. Ugyanakkor ez a hitben ennyire elmélyülő ember képes olyan már-már a pornográfia határát súroló rajzokat odalehelni könnyed füstkék ceruzával meg színes krétával, hogy a most Bécsben hasonló hangütésben rendezett tárlat is megirigyelhetné élvetegségét és eleganciáját. Egy valaha nagyon játékos és humoros, még most is örökké kétkedő, hülyéskedő, ám az alapértékekben megingathatatlan művész arcképe bontakozik a sok-sok termet bejárva. Hatalmas asztal is fogadja a látogatót: sörös- és vodkásüvegek, kihűlt cigarettahamu, összevisszaság, száraz kóró szimbolizálják az Utolsó vacsorát. Nem gúny tárgyává teszi a szakrális élményt, csak a kor kritikáját fogalmazza meg általa: elárultatunk sokszor, mi is sokakat elárulunk. De – bár családi tragédia, fia korai halála borzolta az életét és törülte le a mosolyt ajkáról – a summázat, amely megmarad az emberben, mégis az, hogy csinálni kell, színvonalasan és szabadon, mert legalább az a remény pislákoljon, amit ő maga így fogalmazott meg a Tüntetőtábla-erdő termében: Nem lehetek mindenkinél hülyébb.
Szász Judit