Milyen tárgyak között festené le Jan van Eyck az Arnolfini házaspárt, ha négy-ötszáz évvel később élnek? Ez a kettős portré, a németalföldi reneszánsz gyöngyszeme nemcsak a gazdag brugge-i olasz kereskedő és menyasszonya esküjét örökíti meg nagy műgonddal – lenolajjal, több rétegben felvitt, zománcos képfelületével –, de pontosan tudósít az intim, dús lakásbelsőről is. A míves csillár, a kézimunka-remek tükör, az ólomüveg ablak egy letűnt kort hoz vissza. A flamand művészet ihlette az Iparművészeti Múzeum nemrég nyílt, s december 11-ig nyitva tartó kiállítását, amely a „kettészakított” Németalföldből Belgiummá avanzsálódott terület elmúlt száz évének formatervezett és kevésbé tervezett, mindennapi tárgyait mutatja be.
A genti vagy brüsszeli csipkébe burkolt hölgyek, a malomkerék-gallérú urak, akiket a legismertebb flamand festő, Rubens még a barokk korában vászonra örökített, természetesen luxusban éltek; ezt az 1830-tól önálló államként létező Belgium egyszerű lakói nem engedhették meg maguknak, de szerették a szépet. A belső terekben az indázó növényornamentika megjelenik a bútorszöveteken, teás- és kávéskészleteken, még a szekrényeken és ajtókon is burjánzik. Érzékelhető azonban a francia és a flamand szecesszió közti különbség: talán a zordabb időjárás miatt, a szögletesség itt visszaköszön a használati tárgyakon és bútorokon.
A Flamand formák című kiállítás nyolc korszakra bontva mutatja be a flamand dizájn XX. századi történetét. A tárgyak nem a divat hamar kiugró és lejáró rugóira készültek, a fő szempont a használhatóság volt. A húszas évekbeli, akkor forradalmian bohémnak számító piros, kék, zöld bútorok és karosszékek, a Gioconda nevű üvegkelyhek vonal- és formatobzódása – persze hűvös flamand „temperamentummal” kivitelezve – átvált a harmincas-negyvenes években egy tisztább, minden díszt cafrangnak és feleslegesnek minősítő, a funkciót szem előtt tartó stílusba. A bútorok ekkor is szögletesek és valószínűleg kényelmetlenek, például az a kiállított iskolapad székkel, amelyben a gyerek elég kék-zöld lehetett beleülve és -ütközve. A második világháború visszavetette, majd az ötvenes és hatvanas évek új lendületet adott a fejlődésnek: feltalálták a bakelitet, s az ipar nagyüzemben gyártotta a csővázlábú, egymásra rakható székeket, a kis helyigényű, könnyű és tiszta vonalú tárgyakat. A hetvenes évekre az addig lenézett textilipar is önálló művészeti ággá nemesült. A retró érzettel napjainkban újra divatba jött az a pacnihatású minta, a csíkok és stilizált állatok pár alapszínre redukált világa, amely a hippikorszakot jellemezte. Sok azért a sötét szín, pedig a borús-esős világot és hangulatot nem ártott volna feldobni: napjaink jó nevű formatervező cégeinek termékei – például a Kipling-team vastag cipzáros, majomlogós táskái, a Samsonite elegáns fém- és merev bőröndjei – valamelyest már vidámítják a kínálatot. Üde koloritban láthatunk még jópofa étkészleteket és kirándulószetteket is, de ezek inkább kivételek. A bútorok napjaink dizájnjában is szögletesek és a végsőkig csupaszok: hajlított üvegszék, fekete farost ülő alkalmatosság, penészzöld fotel meg színesen villogó neoncsövek reprezentálják a XXI. századot.
Hogy ezek tényleg sikeresek-e a Belgiumban, nem tudom. Az ottani gazdag polgárság valószínűleg ma is inkább a pompát árasztó stílbútorok között érzi jól magát, így egy mai van Eyck többféle világot festhetne a szobabelsőjük alapján a mai flamandokról.
Szász Judit