Talán az agyagból formált szörny, Gólem miatt sokan koszos és nehézkes anyagnak hiszik a „föld sarát”. Fizikai erőt és technikát igényel uralni és formálni a fazekaskorongon, és soha nincs biztos végeredmény: az ebből készült tárgyak égetéskor felrobbanhatnak, mázuk lefolyhat, színük megváltozhat. A keramikus mindig az ismeretlennel vívja csatáit, de bármit megalkothat a képlékeny anyagból: csipkét vagy mázsás monstrumot.
A Budapest Galériában most egy nemzetközi mustra teszi szinte kézzelfoghatóvá az utóbbi évtized agyag-kerámia művészetét és annak változásait: 86 műtárgy látható, 19 magyar és 36 külföldi alkotó munkái. Az Időben – Térben – Tűzben címmel megnyílt kiállítás a Nemzetközi Kerámia Akadémia és a Kecskeméten székelő Nemzetközi Kerámia Stúdió összefogásával valósult meg. (Az előbbi az első érdekvédelmi szervezet, itt rangot ad tagságot nyerni, az utóbbi pedig a formai-technológiai fejlesztés, a kreativitás pezsdítését szolgálja újfajta oktatási metódussal és kulturális cserékkel.)
Különféle tendenciákat lehet felfedezni: angyalos, illetve természeti hatásúak, absztrakt formák, figurális és torzóban hagyott művek és azok, amelyeket leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy „meló van bennük”. Persze, mindegyikkel sokat dolgozhattak az alkotók (már az agyag megvásárlása is munkás, Magyarországon talán a városlődi a legjobb), de igazán sok időt igényelhetett például Les Lawrence egyesült államokbeli művész Dalí-hatású teáskannájának elkészítése, nemcsak formája bravúros, a külső máza is az: Mona Lisa és más képek köszönnek vissza róla fekete-fehérben. Mellette a mexikói Perez egyszerű kannája fallikus szimbólumnak tűnik. Jolanta Kvasyte Litvániából a tömény giccset termelte meg komoly erőfeszítéssel: Ofélia című darabján abszurddá fokozva kinevetteti csiricsáré, felöltöztetett madarait. A kanadai Paul Mathieu Matisse fejét mintázta megfordítva, virággal: ő alkalmazta egyedüliként az eozint, ezt a fényes, fémhatású mázt, szép királykékes-lilás árnyalatban. Természeti formákat öntött agyagba a cseh Elsbieta Grosseová, ő mintha megérezte volna a tátrai tűzkatasztrófát, olyan megszenesedett fahasábot mintázott.
Torzóként ül a kirakatban a japán Ryota Aoki popsira hajazó Bizsu című tálja, amolyan kerekded gyönyörűségként – megpakolva rágcsálnivalóval ínyenceknek nagy élmény lehet. Az angyaltéma is megjelenik, mint szinte minden tárlaton, szőve, festve vagy szoborba öntve. Kun Éva Gábrielt alakította ki a síkos anyagból, Roskó Gábor pedig ezenkívül még Urielt és Rafaelt is. Az ő „szellemei” inkább ugrásra kész békákra emlékeztetnek pózukban: szárnyaik feszesen a hátukra simulnak, arcuk eltorzul a levegőbe belehasítva – talán a bevetés előtti utolsó pillanatban láthatjuk őket.
A magyar nagyok: Schrammel Imre és Pázmándi Antal, akik generációkat oktattak az agyagformálásra, természetesen helyet kaptak a kiállításon. Schrammel két fekvő, egy férfi és egy női akt testet ábrázol, amelyeket a tankok nem tudtak széttiporni. Bár eldőltek, tehát halottak, de épnek, győztesnek hatnak mindörökké – 1956 emlékműve ez. Vannak még szöveges textúrával dolgozó alkotók, cím nélkül felvonultatott munkák, mint ahogy üveggel és fémmel kombinált darabok is. Sokszínűen izgalmas ez a kiállítás, mint a választott alapanyag maga.
Szász Judit