Jutalomjáték – régi, nagy színházi idők elfeledett kifejezése. Jutalomjáték illette meg a társulat vezető művészét élete alkonyán, amikor persze még aktív volt, amikor még rá lehetett, sőt rá is kellett bízni fontos főszerepet, de amikor már mögötte volt a színészi pálya nagyobbik fele. A színész jutalma volt, ha szó szerint vesszük, hogy eljátszhatott egy szerepet, amire régóta vágyott, amiben megmutathatta színészete teljességét.
A sajnos jó ideje divatjamúlt – hány és hány színész vágyott hiába e szerepre az elmúlt évtizedekben! – kifejezést porolta le, a régimódinak vélt szép szokást elevenítette fel a Madách Színház és igazgatója, Kerényi Imre, amikor Békés Itala előtt hódolva (s bár színésznőnél nem szokás kimondani, mégis kimondva nyugodtan) hetvenötödik születésnapjára műsorra tűzte Noël Coward színésznőkről szóló komédiáját, a Forgószínpadot. A játékot, melyben az örök komikára bűvös-bájos szerep várt.
Noël Cowardot, aki egy esztendővel volt idősebb a huszadik századnál, különösen a szórakoztató színház emelte a magaslatokba. Úgy mondta, akár yardszámra tudott párbeszédeket írni, kacagtatva, röpke, átsuhanó felhővel eltakarva a vidámságot, szórakozva és szórakoztatva. Közben pedig különleges karaktereket teremtett, nem mélyeket, de pontosakat. Olyan figurákat, amelyekbe örömmel bújtak, s bújnak ma is a színészek, mert maguk ugyanazt érzik, amit az író vallott: a színpad maga az élet abban a különös, furcsa, mágikus pillanatban, amikor a nézőtéren kialusznak a fények, s kezdetét veszi az előadás.
A címadó Forgószínpad a színészotthon neve. Itt töltik napjaikat – ki szívesebben, ki kevésbé szívesen – a hajdan volt nagy színésznők, s persze a kisebbek is. Együtt vannak, együtt élnek, együtt emlékeznek a szép, színpadi időkre, amikor még övék volt a drámai főszerep vagy éppen a díva, a szubrett alakja, netán csak az epizodistáé. Együtt teáznak, kártyáznak, kötögetnek, fecserésznek, bosszankodnak apró-cseprő problémákon, míg egy napon megérkezik a valaha hírneves színésznő, aki az ott élők egyikével, épp azzal, aki amúgy is tragikai pózban él az otthonban, harminc esztendeje nem beszél. Kezdődhet a játék. Kibékülnek, haragban maradnak, meg- és átélik a találkozást, a kényszerű, immár állandó együttlétet s a mindennapok történeteit ők maguk és persze a többiek.
A Madách Színházban Götz Béla nagy műgonddal kimunkált színpadképében, Torday Hajnal kosztümjeiben Huszti Péter rendezői közreműködésével szerepükben lubickoló, pontos alakokat formáló színészeket látunk. Nemcsak a kilencedik ikszet taposó, tüneményes, mindenről elfeledkező, piromániás Sarita szerepében megjelenő ünnepelt, Békés Itala jutalomjátéka ez az előadás. Nem kevésbé Psota Iréné és Kállay Ilonáé, a bajban mégiscsak egymásra találó esküdt ellenségek alakjában. A prózai szerepben „bemutatkozó” Lehoczky Zsuzsáé, a csípős nyelvű, örökké elégedetlen Maryt játszó Pásztor Erzsié, a régen látott Földi Terié, a jellegzetes, kiöregedett, magát ezért mintegy elengedő színésznőt mutató Pádua Ildikóé vagy a csiripelő, egykori szubrettet formázó Csűrös Karoláé. S nem utolsósorban Zenthe Ferencé, aki állandó tisztelője és látogatója az idős színésznők egyikének.
Für Anikó remek figurát hoz a katonai hajlamokkal megáldott gondnoknő szerepében, szívvel-lélekkel szolgálja az előadást Götz Anna, Kautzky Armand, Bajza Viktória, Haffner Anikó, Trokán Péter, Vasvári Csaba.
A Forgószínpad Békés Italát köszönti, egyben a jutalomjáték műfaját felújító Madách Színházat és csapatát, s természetesen a nézőket is, akik élvezik az efféle könnyedén és a színészi tehetséget kihasználva szórakoztató előadást.
Róna Katalin
Róna Katalin