Tudásra vágyó útján Faustot Mephisto kalauzolta a tizennyolcadik században, a tizenkilencedikben Ádámot Lucifer. Mi maradt a huszadikra? Ha profánok akarunk lenni, mondhatjuk nyugodtan, erre a korra már csak a bujkáló szerelem, férfi és nő árulása maradt, s a festő mellé az ördög szegődik. Így egyszerűen, hívatlanul és váratlanul, ahogy csak egy hétköznapi szerelmi háromszög-históriában elképzelhető a század első évtizedében. Ahogy a színpad bűvös-bájos Nagymestere maga elé varázsolja és sajátosan ironikus, szellemes modorában papírra veti, megmutatva benne persze kora polgári világát, annak minden magakelletését, csillogását, fáradt, komolykodó dekadenciáját.
Az ördög nem a leggyakrabban játszott Molnár Ferenc-darabok közül való. Pedig a játék fényes szerepeket kínál a színészeknek. Talán túlságosan, szinte riasztóan fényeseket. Vagy inkább titokzatosakat. Mert nem könnyű megfejteni Az ördög rejtélyét. Vajon ki ez a furcsa, a semmiből bejelentés nélkül érkezett idegen, aki egyszer csak ott ül a festő szobájában, a hatalmas karosszékben, s mindent tud? Ismeri a festőt, sejt valamit az asszonyról is. Kilesi titkukat, meghívatja magát az estélyre, hogy azután frakkba bújva, látszólag a háttérben maradva majd ott is főszereplő legyen. Hogy irányítsa a gondolatokat, az érzéseket, megfogalmazza a megfogalmazhatatlant, kimondja a kimondhatatlan szavakat, föladja a könnyű köpenyt a nőre, hadd higgye a világ, s persze a festő is, hogy nincs alatta semmi. Aztán megírassa büszke, felháborodott, kitiltó levél helyett azt a másikat, amelyben forró, szerelmes vallomás rejtezik, hogy végül majd mégis összehozza a szerelmeseket, akik, úgy véli, összetartoznak.
Hogy ki is ez az ördög? Valós személy vagy a képzelet szülötte? Nem más, mint költői szimbólum? Allegória? Nos, ez az a kérdés, amelyre a bravúros színpadi komédiák írója ezúttal nem ad egyértelmű feleletet. És ez az a pont, amitől a színház gyakorta visszariad. Mert nem tudja megfejteni az ördög kilétét, megjelenésének megfoghatatlan, de mégis szemtelen természetességét, s annak a végső búcsúként odavetett „Voila!”-nak a titkát, inkább nem tűzi műsorára a darabot.
Pedig a közönség mindig hálás, ha Az ördöggel találkozhat. A krónikák szerint így volt ez 1907-ben a Vígszínházban is az ősbemutató idején, amikor Hegedűs Gyula játszotta az ördögöt (Varsányi Irén volt a mámoros nő, Fenyvesi Emil a festő), így volt ez ugyanabban az épületben négy évtizede, amikor Várkonyi Zoltán formázta (Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal az oldalán), s bizonyára így lesz ez most is a Radnóti Színházban, ahol Bálint András vállalta a szerepet a Forgács Péter rendezte előadásban. Gubás Gabi játssza most az asszonyt, Schneider Zoltán pedig Jánost.
Róna Katalin
Róna Katalin