A Nemzeti Színház függönyét ruhák takarják: köpenyek és zakók, a legkülönbözőbb korok női viseletei, hivalkodóan tarkák és egyszerű, tompa színűek. Talán egy színházi jelmezraktár darabjait aggatta elénk a rendezői-díszlettervezői képzelet: íme lássátok, ebből kell választanunk, ha el akarjuk játszani előadásunkat. S mintha ezt a gondolatot folytatná a színre lépő színész (Benedek Miklós), rámered a ruhákra, majd odanyúl egyért, magára ölti. A függöny a magasba emelkedik, hogy kitáruljon a hatalmas színpad, s a színész elindul befelé, óriássá növesztett árnyalakját követi, kezében a pálca, Prospero híres varázseszköze. Aztán összeér, eggyé lesz ember és árnyéka. Kezdődhet a játék.
A vihar – ezt sokan és sokszor leírták már –, alighanem a legtalányosabb Shakespeare-színjáték. Álom keveredik benne a valósággal, varázslat emberi cselekedetekkel, illúzió fölidézett igazsággal, szellemek élő figurákkal, jelenvalóság a múlt képeivel. Miként maga a helyszín is akárha álomvilág lenne, vagy mégiscsak valóság: a furcsa, emberi arccal, embervalósággal fölruházott szellemek és szörnyek lakta sziget, ahol Prospero, Milánó egykori hercege, a száműzött uralkodó lányával éli életét, álmodja újra a valóságot, hogy végső igazságot szolgáltasson immár önmagának, és boldog jövőbe juttassa a világ csúfságáról mit sem sejtő leányát.
A vihar mindenkori előadásának alapkérdése, amelyre nem kerülheti el a választ, vajon mi a valóság, mi az álom ebben a históriában, milyen a kapcsolata Prosperónak a valósággal, miféle sziget az, amelyen él, kik is kísérői és segítői, s végső soron ebben a szövegkörnyezetben mit jelent keserűsége és reménysége, mit jelent bosszúja és megbocsátása, mit sejtet búcsúja varázspálcájától s vele az álomvilágtól.
A Schwajda György rendezte előadás ellenáll ezeknek a kísértéseknek. Nem teszi föl a kérdéseket, nem felel semmi olyasmire, amire tán választ várnánk, legföljebb az előadás utolsó pillanataiban tesz némi tétova gesztust – aki akarja érti, aki nem, annak tán úgysem fontos. Ezzel szemben fölmondatja színészeivel a shakespeare-i sorokat Babits Mihály fordításában úgy, hogy érezzük, mindenki ott van a színen – a szigeten –, akinek ott kell lennie. A cselvetők és a cselszövők, a rútak és a gonoszak, a hatalomra törők és a kisstílű árulók, az álmodók és a szépségre vágyók. Az egész különös kompánia, az Itáliából érkezettek, a szigetlakók, no meg a varázslatosak, a szabadságért mindenre kész kis tündér, Ariel s a megszelídítésre váró Caliban. S a képzelet varázslata szerint megjelenik a három istennő is, Venus, Ceres és Junó, hogy ők mondják el, amit a szerelemről, a vágyakról és a beteljesülésről, az életről tudni kell.
Ott vannak mind a különös szigeten, melynek fantasztikumát pontosan képes érzékeltetni a bravúros, lenyűgöző színháztechnika, a csodálatos fényhatások tömege és a magával ragadó, mindent elárasztó Vangelis-muzsika, s helyenként Román András koreográfiája. A jelenvalóságot a technika és a zene mutatja – sokszor még a színészi játék ellenére is. Mert igazán méltányolható szerepformálásról csak Nagy-Kálózy Eszter (Ariel) , Vida Péter (Caliban), Stohl András (Ferdinand), Hollósi Frigyes és Mészáros István (Stefano és Trinculo) esetében beszélhetünk.
Mire Prospero elrendez mindent a szigeten, a játék is befejeződik. Leteszi varázspálcáját, nincs több feladata. Prospero Schwajda előadásában letépi magáról vörös köpenyét, s a leszakadt "jelmeztár"-függöny rongyai közé dobja. Még alig érthetően elmormolja bocsánatkérő búcsúszavait. Munkája véget ért.
Róna Katalin
Róna Katalin