„Ne keressenek e színműben kulcsdrámát, hőseiben élő vagy valaha élt személyekhez való hasonlóságot. Szeretném, ha annak fogadnák művemet, aminek szántam: egy letűnt kor nem tanulság nélküli fölidézésének, hőseit és helyzeteit a játékos vagy komor képzelet alkotásainak” – ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára negyvenöt évvel ezelőtt Karinthy Ferenc Szellemidézés című kisregényét, s az abból született színpadi játékot. Az irodalmi históriát, melynek hőse Donáti Sándor, a rendkívüli tehetség, aki élete egy pontján úgy érzi, eltékozolta életét. A család kívánsága szerint a mindennapi hajszában, a hétköznapi megélhetésért folytatott küzdelemben aprópénzre váltotta írói képességét. Az örökös otthoni háborúskodásban elfecsérelte magát, eldobta igazi témáit, nem született meg a Nagy Regény, az Igazi Műalkotás. Donáti szenved és hadakozik. Hadakozik az őt körülvevő világgal, az egyre rohanó napokkal. Hadakozik a családdal, mindenekfölött az életét tönkretevő, önző, máskor mégiscsak önfeláldozó asszonnyal, feleségével. Hadakozik a szeretett fiúkkal, a nyitott Dezsővel és a magába forduló, zárkózott, lelki beteg Öcsivel. Hadakozik az egész környezettel, a barátokkal, ismerősökkel, akik – sokszor úgy érzi – belehajszolják az „életcirkuszba”, nem engedik kiszabadulni, nem engedik dolgozni, alkotni, a Nagy Műbe temetkezni. Donáti egy beteljesületlen élet drámáját jelképezi. Egy ember, egy művész tragédiáját, akinek egy pillanatra úgy tűnik, fölvillan a kitörés lehetősége, egy pillanatra megadatik, hogy azt higgye, a váratlanul felbukkanó, vidéki rokonleány oldalán még megtalálhatja magát.
Karinthy Ferenc azt írta, azt sugallta, senki se keressen a Szellemidézésben kulcsdrámát, ne gondolja, hogy hősei valós figurák, egykorvolt alakok képmásai. Hogy miként képzelte, ez valószínűleg a maga idején is kérdés lehetett, hiszen aligha lehet nem fölismerni Donáti alakjában az egykorvolt nagy írót, Karinthy Frigyest, aki, tudjuk jól az irodalomtörténetből, valóban sokat emésztette magát a napi hadakozásokban, akit valóban gyötört a kétség, megírta-e mindazt, amit meg kellett írnia. De nem kevésbé ismerhető föl Karinthy Ferenc és Karinthy Gábor alakja a fiúkban, s mindazoké, akik a polgári-értelmiségi világban köröttük mozogtak. Családi tabló? – kérdezhetjük, s a válasz rá egyértelmű igen. Különösképpen hozzátéve még azt is, hogy most a családi nevet viselő kis színházban az unoka, Karinthy Márton vitte színre a darabot. A nagypapa, az apa iránti tisztelettel és szeretettel. S természetesen nem csekély, személyes elfogultsággal.
É. Kiss Piroska díszleteivel rendezték be a Karinthy Színház színpadát, ahol Kovalcsik Anikó ruháiban formázzák a színészek a családi életet. Donátit Balkay Géza játssza drámaisággal. Feleségét, Csillát a hisztéria, az örökös sértettség és az önző magamutogatás eszközeivel ábrázolja Esztergályos Cecília. Rikát Huszárik Kata sok érzelemmel és szeretettel formázza. A fiúkat, a lelkesedni tudó Dezsőt Kelemen István és a lelkében sértett Öcsit Kovács Róbert halvány iróniával mutatja. Nagy Anna Róza néni alakjában, Szirtes Gábor Zudor Endreként teremt karakteres figurát.
Ne keressünk kulcsdrámát? Nehéz megfogadni a minduntalan emlegetett írói intelmet, különösképpen, mert a Szellemidézés színjátéka és előadása azokról szól, azokról akar szólni, akiket akarva-akaratlan fölidézett.
Róna Katalin
Róna Katalin