Mi történik, mi történhet az emberrel, ha elveszett minden hite, ha megszűnt körülötte a világosság, ha illúziói sincsenek már a világról, saját magáról? Mi történik, mi történhet, ha már csak valami egyre inkább szertefoszló, távoli reménye van egy másik világról, ahol süt a nap, ahol meleg van, ahol nem kell rettegni, s ahol már ölni sem kell? Egy világról, ahol még minden szép lehet, ahol mindent újra lehet kezdeni. De létezik-e egyáltalán ez a másik világ? Eljuthat-e oda, aki arról álmodik? A leány és anyja. Ők ketten, akik az örök sötétségben élnek, az állandó szürkeségben, hidegben. Egy házban, ahol már egymásra pillantani is alig mernek, hiszen nincs már más gondolatuk, mint az, hogy miként végezhetik be művüket, miként érhet véget ez a bűnök közé fojtott rémálom.
Anya és lánya a reménytelen nyomorból egyetlen kiutat ismer ugyanis: az ócska panzióban megszálló utast az éj leple alatt meg kell ölni, ki kell rabolni, a holttestet el kell tüntetni a közeli folyóban, s az így összerakott pénzből majd egyszer, valamikor el lehet utazni abba a távoli, talán csak az álmokban létező, napsütötte világba. Egy napon újabb vendég tér be a házba. Fiatal, elegáns, láthatóan nagyon gazdag. Talán ő hozza a megoldást - reméli a vad leány, aki egyértelműen a gyilkosságsorozat ösztönzője. Munkára fel! Sem a leány, sem anyja nem sejti, a koronát teszi föl művükre ez az utolsó találkozás.
A Vígszínház stúdiójában Albert Camus első színpadi alkotását, az 1944-ben született A félreértést játsszák. A hangulatában, sorsszerűségében az abszurditás határmezsgyéjén egyensúlyozó históriát, mely az irodalomtörténet szerint megtörtént esetre utal. Ám a szituáció és maga történet is végletes és hihetetlenül abszurd. Talán csak a tökéletesen elkeseredett és kiábrándult, mindentől eltávolodó és elforduló ember számára jelentheti a végzetszerűség szimbólumát. Pedig Camus valószínűleg arról beszélt, s arról szól a Tompa Gábor rendezte előadás is, hogy a szeretetre, megértésre, egymás segítésére született ember képtelen a szeretetre vagy képtelen hinni a szeretetben, nem tudja átadni és nem tudja elfogadni azt. Nincs ember és ember közt megértés, nincs segítség még a szülő-gyerek, testvér-testvér kapcsolatban sem. S ha mégis lenne, ha egy pillanatra felderengne, úgy a félreértés, a véletlen és általa a sors lehetetlenné teszi.
Both András színpadképében a stúdió színterét egy áttetsző doboz uralja. A fogadó egyetlen, vendég lakta szobája mintha koporsót jelképezne. Ebből a szobából, ebből a koporsóból nincs többé kiút. De még láthatjuk, mi történik benne, mit tartogat a jómódú vendég (Seress Zoltán) számára az idős, tönkrement, elhasználódott fogadósné (Kútvölgyi Erzsébet), az ő szenvedélyes-sóvár leánya (Búza Tímea), s a szótlan, mindent tudó szolga (Kőmíves Sándor), aki - még mielőtt váratlanul megérkezne az utolsó férfi vendég riadt felesége (Majsai-Nyilas Tünde) - kényelmesen rendet rak: senki se gondolja, hogy járt itt valaki, hogy történt itt valami. Távoztában pedig a vendég kabátját magára ölti, az már az övé, a másiknak úgy sincs többé szüksége rá. Csak az útitáska áll árulkodón tovább az ágy lábánál. Ottfelejtették.
Róna Katalin
Róna Katalin