Lírai szépség és könnyedség, fanyar, különös bölcsesség, az irónia árnyalatai, szellemes, tökéletes kompozíció – ezek azok a kifejezések, amelyek először eszünkbe jutnak, ha Heltai Jenő verseit olvassuk. S ezek azok a gondolatok, amelyektől aligha szabadulunk, ha Heltai legnépszerűbb játékát, A néma leventét nézzük. A Mátyás király korába, a pazar reneszánsz világába kalauzoló szerelmi históriát. A sóvárgó magyar vitéz és a gőgös, szívtelen, itáliai özvegy történetét, amelyet szikrázó színpadi elmésséggel, magával ragadó költészettel vetett papírra az író. Ahogy arról első, Magyar Színház-beli premierje után, 1936-ban Kárpáti Aurél írta: „Heltai, annyi könnyed és elegáns vígjáték diadalmas írója, ezúttal egészen visszatért első szerelméhez: a versben kivirágzó, francia chansonok finomságát és magyar népdalok közvetlenségét kristálytiszta rímekben összecsendítő, játékos költészethez.”
A néma levente majd’ hetvenesztendős históriája dicsőséges út. Nagy színésznők, mondhatni a legnagyobbak vágytak arra, hogy eljátsszák a gőgös és szépséges özvegyasszony szerepét, hogy megmutathassák, mit tudnak a költészetről, az érzelmekről, a szerelemről és az önáltatásról, az asszonyi intrikáról, a szenvedélyről, a meséről és a valóságról. Mindarról, ami Heltai bűvös-bájos Ziliájának sajátja. Úgy jegyzi a színházi krónika, Ruttkai Éva Bajor Gizi Zilia Ducájának emlékével kellett megküzdjön. S ha ez így van, most azt kellene mondanunk, a Pesti Magyar Színház színpadán Gregor Bernadettnek Ruttkaiéval. Legyünk azonban elnézőek, ne állítsuk a színésznőt lehetetlen feladat elé. Elégedjünk meg annyival, Gregor Bernadett legföljebb Zilia kegyetlen szívtelenségét, hideg merevségét, büszke győzni vágyását mutatja meg. A szerelmi szenvedélynek híján van ez az ő itáliai hölgye. Nem úgy Mihályi Győző Agárdi Pétere. A szerelemre vágyó, állhatatos magyar levente alakját tisztán és egyszerűen ábrázolja, megőrizve a költőiséget és megmutatva az iróniát.
A Berényi Gábor rendezte előadásban egyébként is helye van az iróniának, szándékoltan és némileg túlzottan is elrajzolt figurák sora (Bede Fazekas Szabolcs – Beppo és Mátyás, Ruttkay Laura –Beatrix, Dániel Vali – Nardella) jelzi, a rendező célja a könnyedség, talán túlságosan is a derű hangsúlyozása volt. Csak az utolsó képekben próbálkozott némi tétova és erőltetett drámaisággal, úgymond Zilia mintha megrettenne a váratlan diadaltól, a halál helyett rárótt büntetéstől. Ezt akarta? Ki tudja. A Pesti Magyar Színház olvasatában egyáltalán nem biztos. Biztosat csupán Heltai gyönyörű verssorai jelentenek. És ez sem kevés.
Róna Katalin
Róna Katalin