Róna Katalin

Gengsztertörténet

A gengszterkrónikák hiteles följegyzései szerint 1870-ben Boston volt a helyszíne a világ addigi legnagyobb bankrablásának. A tökéletes bűntényt ketten követték el: a fantasztikus elméjű Adam Worth és a mágikus kezű bárzongorista, Charley Bullard. Nem akárhogy láttak neki a munkának. A Boylston Bank közvetlen szomszédságában kibéreltek egy üzlethelyiséget, az átalakítás leple alatt kibontották a falat, és egy derűs hétvégén, amikor üres volt a bank, kinyitották a világ legbiztosabbnak hitt széfjét. Több mint egymillió dollárral és félmilliónyi értékpapírral távoztak. Meg sem álltak az öreg Angliáig, ahol viszont mindjárt az első szállodában mindketten beleszerettek a pultoslányba, Kitty Flynnbe. Íme a história alapja, a történet, amely Hamvai Kornél elgondolása szerint színpadra kívánkozott, s amelyből megírta a Kitty Flynn címet viselő gengszterjátékát, ahogy maga nevezi a színlapon: „szerelmes bulvárkrimijét két felvonásban". Három nap alatt pörgeti-forgatja az eseményeket a darab. Három nap alatt fordul a világ, három nap alatt gyúlnak új szerelmek és szenvedélyek, születnek új kalandok, három nap elég arra, hogy mindenki kiforduljon önmagából, hogy mindenki megmutassa valódi arcát. Hogy az ártatlanból bűnös legyen, hogy kiderüljenek az árulások és a kölcsönös megcsalatások. Mindez pedig a förgeteges bohózat, a groteszk humor, az ironikus tragikomédia hatáselemeivel. A Pesti Színház előadását Novák Eszter az egykorvolt gengszterfilmeket idéző világban álmodta színre. Nemcsak az előadás mozit idéző főcíme, az egyes jeleneteket bevezető-magyarázó, vetített sorok utalnak erre a látásmódra, de a képi megjelenítés, a filmszerűen pergő jelenetek stílusa, a szereplők játéka, mozgása is jelzi a rendező nagyon határozott és precízen végrehajtott szándékát. S hogy mindaz, amit látunk, nem csak egységes rendben tartott forma, nem csak kimódolt stílus (bár a darab csábítana erre is), mutatja a karakterek pontos kidolgozottsága, a jellemek belülről fakadó megjelenítése. Khell Zsolt színpadképében, Zeke Edit korhű ruháiban a színészek érzékelhető élvezettel játszanak. Játszanak a szó nemes értelmében, valamennyien tökéletesen és hibátlanul. A rendező színészvezetése pontos és megbízható, a lényeg a jellemek pillanatnyi változásainak, rezdüléseinek megmutatása. Hogyan formálódnak pillanatról pillanatra a szállodai mindeneslány, Kitty Flynn (Buza Tímea) érzelmei, hogyan születik meg nagy és végzetes elhatározása; miként készül esküvőjére a szállodatulajdonos és orgazda (Szegedi Erika); miként vágyik arra a mindent sejtő, ám alvajárónak nézett Elisa (Venczel Vera), hogy észrevegyék, hogy meglássák magányos aggszűz alakjában a nőt, az asszonyt; miféle ördögi tervet kohol egymás ellenében is a két zseniális és nem kevésbé gonoszul csábító kasszafúró (Vallai Péter, Kaszás Gergő); mi mindenre képes a pénzért a szállodaigazgató (Tahi Tóth László); milyen elszántan kutatja a titkot, keresi a hullát a Scotland Yard veterán nyomozója (Harkányi Endre); mit gondol a technikáról és a szerelemről a megcsalt londinerfiú (Tóth Attila). Azután, mire a játék véget ér, minden és mindenki a helyére kerül. Egy véres-borzalmas tragikomédia groteszken édes-bús rendszerének jegyében. Róna Katalin

Színházi emberek

Volt egyszer egy diáklány, akinek egyetlen álma volt, hogy színházi ember legyen. Nem, semmiképpen nem színésznő, az meg sem fordult a fejében, nem is "egyszerűen" dramaturg vagy az alkalmazott színi művészetek művelője, talán nem is "csak" rendező, bár mégiscsak ez vonzotta leginkább. S amikor eljött a pályaválasztás ideje, a munkába állás kezdete, elszegődött a korabeli Nemzeti Színházhoz. A hatvanas évek legvégén, a hetvenesek legelején jártunk. A gyakornok - nevezzük mai szóval így - a kelléktárban is dolgozott. Meglehet, épp ott kezdte pályáját a színpadi eszközök, tárgyak között. Szerette azt is, élvezte, hogy játszhat velük, sőt játékosan, egy-egy hatásos mozdulattal, jelentőségteljes vagy éppen groteszk gesztussal adhatja át a színésznek. Nem csoda, hogy fölfigyeltek rá. Észrevették. Egy idő után tudták - ne használjunk nagy szavakat, legalább sejtették, s már ez is nagy dolog volt -: valaki ott a kelléktár mélyén többet szeretne tudni a színházról, a színészetről, az emberekről, mint amiről a tárgyak mesélnek. Nem mondanám, hogy a Nemzeti Színház emberi szellemének legjobb idejét fogta ki, de azt sem merném állítani, hogy nem voltak izgalmas idők. És a kezdő színházi ember figyelhette, elleshette a teátrum minden csínját-bínját. Nem titok, mestere Major Tamás lett. Major, akit persze lehetett egy későbbi időben, mert a divat épp így hozta, becsmérelni, szidni, akitől lehetett elfordulni, de akitől, s ezt azért ellenségei is tudták, mindent meg lehetett tanulni a színjátszásról, a színpadi elemzésről, értelmezésről, a színházi létről. És Thuróczy Katalin megtanulta. Ezt bizonyította utóbb rendezőasszisztensként és dramaturgként, s most ennek állít emléket, vagy inkább példát tragikomédiájában, a Fináléban. A Budapesti Kamaraszínház az Ericsson Stúdióban mutatta be Thuróczy Katalin keserű, komikus játékát. A darabot, melynek színtere a kopott öltöző, ahol együtt öltöznek a statiszták és a kisebb szerepek alakítói. Ahol együtt élik mindennapi életüket, ahová két szerepmondat között, jelenésre várva beviszik mindennapi gondjaikat, ahol helye van egymás ugratásának és az irigykedésnek éppúgy, mint a szeretetnek és az álmoknak. S egy napon a Cyrano előadása közben a színészek között elterjed a hír, bezárják a színházat, megszüntetik a társulatot. Az első döbbenet tehetetlen csöndje után már senki sem tétlenkedik. Mit lehet tenni ilyenkor, hogyan tovább, van-e lehetőség a túlélésre? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz föl a darab, amelynek igazi nagy erőssége abban rejlik, hogy írója nagyon pontosan ismeri a színházat, a színész lelkét és lehetséges magatartásait, a színház mesterembereit, a néző számára láthatatlanokat, akik nélkül azonban nincs előadás. Thuróczy különlegesen pontos helyzeteket, karaktereket ír. Megmutatja, mit jelent a színészi lét és létbizonytalanság, mit hozhatnak a kapkodó döntések és látszatmegoldások. De azt is érzékelteti, miféle előadások születhetnek egy olyan közegben, ahol pillanatra sincs nyugalom, ahol feszültségben él mindenki. Thuróczy tökéletes alkotótársra lelt a rendező, Szilágyi Tibor személyében. Szilágyi a színészet felől indulva lett igazi színházi ember, ő úgy teremt lehetőséget színészeinek, hogy egyszerre legyenek képesek mindent elmondani a drámáról és önmagukról, a történetről és a játékról. Székely László színpadképében, Jánoskuti Márta ruháiban a színészcsapat valamennyi tagja - Nagy Enikő, Németh Borbála, Szilágyi Zsuzsa, Kóti Kata, Kránitz Lajos, Kerekes József, Hável László, Haas Vander Péter, Bozsó Péter, Valkay Pál - úgy egyensúlyoz valóság és színház, komédia és tragédia határmezsgyéjén, hogy megmutatva az embert és a színészt, pontos, tökéletes alakot formál. Róna Katalin

Foltos, az ember

Foltos figyel, gazdájára pillant, aztán fölágaskodik és máris gyönyörű vágtába kezd. Sörénye megemelkedik és röpül. Győznie kell. Megmutatnia, mit tud. Imádott ura akarata szerint. Ez Foltos életének legszebb napja, s egyben a legtragikusabb is. A Vígszínház színpadán Garas Dezső pályájának különös, nagy szerepét játssza. Foltost: a lovat, a lovat: az embert személyesíti meg. Mert akárhogy is, Foltos több mint egy állat. Foltos maga az ember, aki hű szolgája gazdájának, aki áldozata a pillanatnyi szeszélynek, akinek életét megnyomorította, diadalmenetét kerékbe törte az ember árulása. Akit, ha figyelnek rá, ha lenne, aki ráfigyelne, élete utolsó pillanatáig meg lehetne különböztetni ló-társaitól. Aki, ha ember lenne, úgy mondanánk, egy fejjel magasodik ki társai közül. Így lóként azonban csak foltjaival, s egyetlenegyszer megmutathatott csodálatos száguldásával írta be magát a históriába. Öreg, magányos, beteg ló. De mert valaki mégiscsak fölismerte, mesélni kezd. Elmondja életét, elmondja sorsát, elmondja a dicsőséget és a megnyomorítást, még egyszer végigéli mindazt, ami megtörtént vele, s közben tán azokkal is megérteti, mit jelent az öregség, mit jelent az elmúlás, milyen sors vár arra, akit elhagytak, leírtak, elfeledtek, akik még fiatalok, s akik előtt még ott áll a jövő. Az irodalomtörténeti krónikák szerint Tolsztojnak annak idején egy színész mesélte el Szentpétervárott a történetet: Szerpuhovszkoj herceg a cári lóversenyen egyszer kifogatta trojkájából lovát, mondván, az legyőzi a legnagyszerűbb telivéreket is. A jelenlévők ajakbiggyesztve, némi megrökönyödéssel figyelték, ahogy a furcsa, foltos lovat bevezették. Senki sem vette komolyan, hogy ez az állat versenyre kel a ménessel. Annál nagyobb volt aztán a csodálkozás, amikor a ló diadalmasan elhagyta a többit, majd elsőként célba ért. Tolsztojnak megtetszett a történet a különös lóról, s novellát írt belőle. Az elbeszélés, a Holsztomer egyszerre szólt az állatról, aki más volt, mint a többi, s a korosodó emberről, akit már elfelejtettek, aki már senkinek sem kell. Tolsztoj novellája nyomán született meg Mark Rozovszkij és Szergej Vertkin zenés játéka, a Legenda a lóról, amelyet Gálvölgyi Judit fordításában, Marton László rendezésében vitt színre a Vígszínház. Khell Csörsz istállót képező színpadképében, Jánoskúti Márta jelmezeiben Garas Dezső Foltosként, Kútvölgyi Erzsébet Szilfavirágként és az Atlantis Színház együttese a ménes mozgását, életét rendkívül szépen mutató gesztusrendszerével ábrázolja a lovak nagyon is emberi világát. Mellettük Hegedűs D. Géza Szerpuhovszkoj, Igó Éva Mathieu és Marie, Gyuriska János Feofán és Fritz, Borbiczki Ferenc a Tábornok és Bobrinszkij, Rajhona Ádám a Főlovász és a Kikiáltó, Pindroch Csaba Vászka és a Pincér alakjában teremt emberi alakokat. Emberi dráma, itt-ott komikus-groteszk felhangokkal érzékletessé tett hétköznapi tragédia elevenedik meg a foltos ló históriájában a Vígszínházban. Alkalmat teremtve egy nagy művésznek, hogy megmutassa, mire képes színészete. Róna Katalin

A nagy csínytevés

Húsz esztendő a történelemben nem nagy idő. Tán még a színház történetében sem az. Ám mégiscsak egy új színházjáró generáció nőtt föl azóta, hogy 1982-ben Major Tamás arra kérte Spiró Györgyöt, formálja színházi szereppé számára a nagy Boguslawski alakját, az Ikszek című regény hősét, a lengyel színjátszás különleges figuráját, aki az 1810-es évek második felében, a bécsi kongresszus és Lengyelország negyedik felosztása idején volt a színpad nagymestere. Spiró, miként sokszor elmondta, ötölt-hatolt, hogy nehéz, meg, hogy ebből nem lehet..., ám azt is tudta, nem teheti meg, hogy nem ír Majornak darabot. És egy év múlva a Katona József Színház színpadán ott volt teljes groteszk, komikus fényében Az imposztor. Spiró színházi pályájának egyik csúcsa, Major színészi sorsának tán legigazabb kiteljesítője. Mert Az imposztor, tudvalévő volt ez akkor is, nem csak Wojciech Boguslawskiról, nem csak a vilnai színházról, nem csak a Tartuffe-ről szólt, hanem épp annyira Majorról, az ő összes színházi és politikai, kicsinyes és nagyvonalú „gaztettéről”, mondjuk inkább úgy: „csínytevéséről” beszélt. És nem kevésbé a nyolcvanas évek magyar színházáról és színjátszásáról, a hatalom és a politika kapcsolatáról, mindarról, amit a színház segítségével a színjátszás legbensőbb eszközeivel, a sorok közt elrejtett, ki nem mondott szavakkal és mondatokkal el lehetett beszélni. A komédia története szerint a megöregedett, a színházi küzdelmekbe belefáradt Boguslawski Varsóból Vilnába érkezik, ahol a hír fogadja: drámáját nem engedélyezték, helyette a Tartuffe-öt mutatják be, s ő életében először eljátszhatja a régóta vágyott címszerepet. Boguslawski kéreti magát, egyre följebb srófolja a gázsit. Nincs kétsége, biztos lehet a dolgában, mert ha nemet mond, nincs előadás, de legalábbis bukásra ítélt az este, amelyen ott lesznek az igazi lengyel szóra vágyó hazafiak, de ott lesz a rettegett hatalom képviseletében a tábornok is. A színházi kisvilág beltenyészetében elkezdődik a próba. S Boguslawski, aki előbb még csak önmaga színházi legendája volt, egyszeriben élni kezd. Már nemcsak játszik, de rendez is. Magyaráz, érvel, értelmez, megmutatja a dráma lényegét. Akár igazi, hite szerint őszinte előadás is születhet. A Pécsi Nemzeti Színházban Hargitai Iván a komédia helyét és idejét megírásának korába helyezi. A nyolcvanas évek elején játszatja hőseit, s ha efelől bárkinek bármi kétsége is lenne, a színpadra ereszkedő hatalmas fénykép, az „uralkodó” portréja önmagáért beszél. Hargitai jól érzi, nyugodtan megteheti, hiszen a színház a színházban játéka, a művészi hitelesség vagy hiteltelenség kérdése, a nagysággal szembeni dühödt féltékenység és a szolgalelkű megalázkodás, a szánalmas kisszerűség és a nevetséges butaság éppúgy örök problémája a színháznak, mint a hatalomtól való rettegés, az ostoba hatalom színpadi kijátszásának kérdése. Hargitai tökéletes színházi körképpel veszi körül főhősét. A fővárosba vágyódó primadonna: Fábián Anita, a féltékeny színész férj: Bajomi Nagy György, az egykor jobb napokat látott idősödő színésznő: Sólyom Katalin, a drámaírásról, a nagy tettekről álmodó színészecske: Harsányi Attila, a nagy ripacs: N. Szabó Sándor, s mind a többiek pontos szerepformálásukkal megmutatják, milyen is a színházi beltenyészet. Az örökké rettegő, tehetségtelen direktor, Rázga Miklós hibátlan megformálásban, dühödt féltékenységével, riadalmaival, kisstílűségével tökéletes ellenpontja Boguslwski alakjának. Jordán Tamás játssza Boguslawskit, a színészt és az embert. A színészt, aki csak az őszinteségben, a színház igazságában hisz. S az embert, aki lehet, belefáradt az életbe, a küzdelmekbe, az örök harcba, de akiben még fölvillan az erkölcsi fölény. Persze, ha a színház úgy akarja. Aki egyszerre erkölcstelen és moralista, cselszövő és az igazság bajnoka. Aki legyőzi önmagát, ha kell, de aki a pillanatnyi sikerért bármilyen ördögi gaztettre kész. Az imposztor ő a maga színészi, emberi teljességében, aki bármit megtesz a színház igazságáért. S ahogy a nagy „csíny” pillanatában kitárt karral, magát vádolva meghajol a páholy előtt, majd gyorsan eliszkol, háta mögött hagyva az értetlen társulatot, az egyszerre Boguslawski, a művészet és Jordán hitelessége. Róna Katalin

Hadd szórakozzanak

A férj fejfájós másnapossággal, esti ruhában a szalonban ébred. Merre járt, mit csinált előző éjszaka? Miért nem a nászi ágyban piheg? Mit szól mindehhez az ifjú asszonyka? És egyáltalán, mi történt? Klasszikusnak, de legalábbis jól beváltnak tűnő komédiai alaphelyzet. Az író, Georges Feydau munkásságában sem az első vagy egyetlen – egészen hasonlóan ébredezett az Osztrigás Mici Petipont-ja is azon a „végzetes” reggelen. Miként az sem először látható, hogy a hűséges és mindentudó inas próbál falazni, a fiatal feleség válni akar, ám érkezik a bölcs anyós… Ami pedig ezután következik, az nem egyéb, mint egy tökéletesen, pontos érzékkel kidolgozott kergetőzés, félreértések precízen adagolt sorozata. Mindenki mindenkit mindenkivel összetéveszt, senki nem azzal találkozik, akivel akar, legszívesebben mindenki elrejtőzne, másnak mondaná magát, mint aki. S minderre jó alkalmat, hibátlannak látszó lehetőséget nyújt az a kiadásra, azaz új lakóra váró kis lakás, amit korábban egy női szabó bérelt, és ahol természetesen mód van a nagy kalandokra, a rémült összetalálkozásokra és rejtőzködésekre. Ide érkeznek mind, akiknek közük van egymáshoz vagy közük volt egymáshoz, akik bizonyítani akarják férfiasságukat és hűségüket, akik csalnak és csalatnak, akiknek titkolnivalójuk, lepleznivalójuk van, akik szerelmet keresnek s férjet vagy feleséget találnak. A bohózat általános feydeau-i elgondolása értelmében a nagy kergetőzésből persze rengeteg bonyodalom származik, félreértést félreértés követ, hogy azután, mire véget ér a játék, minden szál kibogozódjék, s jól-rosszul, mindenki régi-új párjára leljen. Ám addig, ahogy ez Feydeau-nál illik, helyzetkomikumból helyzetkomikumba keverednek a játékosok, akik nemcsak szórakoztatnak, de maguk is élvezettel vesznek részt a színpadi sürgés-forgásban. Cseke Péter jó ritmusérzékről és színészvezetésről tanúskodó rendezésében a színészek – Pásztor Erzsi, Incze Ildikó, Závodszky Noémi, Timkó Eszter, Helyes Georgina, Szacsvay László, Selmeczi Roland, Kerekes József, Trokán Péter – a komédiázás, a nevettetés minden lehetőségét kihasználják. Tudják jól, aki A női szabó előadására jegyet váltott a Karinthy Színházba, szórakozni, vidámodni akar. S aki tényleg önfeledt, felhőtlen kikapcsolódásra vágyik, nem csalódik. R. K.

Kilencen vannak, ünnepelnek

Hol van már az az idő, amikor a munkáskerület teátrumának nevezett József Attila Színház Kertész Ákos Névnapjával okította, figurázta ki azokat, akikről szólt, akikhez beszélt. Névnapi muriba vitt a darab, munkások közé, akik önfeledten vidámkodtak, s még önfeledtebben fojtották sörbe álmaikat, szenvedélyeiket, érzelmeiket. Azóta eltelt harminc esztendő, s immár a kispolgári allűrök sem idegenek a József Attila Színháztól. A névnapi ünnepséget születésnapira cserélték, a munkáskörnyezet átköltözött a Síp utcába, s ezzel együtt persze a társadalmi környezet is megváltozott. Öreg és kevésbé öreg zsidók, a körfolyosós életbe beszűkült kispolgárok, széllelbélelt ifjoncok kergetőznek itt egy születésnapon, az elrejtett, valószínűleg sosemvolt vagyon és egy jobb lakás reményének ürügyén. Íme a kispolgári, Síp utcai magyar valóság. Legalábbis ahogy Horváth Péter látja. Hogy a tavalyi vígjátékverseny győztese kinek akar emléket állítani a Kilencen, mint a gonoszok című vígjátékkal, az nem derül ki, ám aligha kétséges: a hetvenöt esztendős, a tórát rejtekhelyen őrző Fekete Salamon egykori lámpa- és csillárkereskedő alakja - Sztankay István játssza keserű humorral, iróniával és szeretettel - létezett Horváth Péter életében. A kiállhatatlan, örökké zsörtölődő, gyűlölködő, mindennel és mindenkivel elégedetlen, mindenkiben hibát kereső, ám valami különös titkot őrző öregember egyszerre magával ragadó, szánni való és iszonyatos. Ahogy minden igyekezetével, elszántan gyötri családját, de ahogy pontosan érzi, hogy a család sem kíméletesebb, ha a képzelt kincsről van szó. Példázza ezt veje - Mihályi Győző -, amint a falat tapogatja, ütögeti, hátha megtalálja azt, amiről igazán nem is tudja, micsoda, s próbálja mentegetni a feleségét, az öreg lányát - Vándor Éva -, amiért az nem tért haza hivatalos útjáról Lengyelországból a mama temetésére, hogy azóta is viselje a szemrehányásokat. Mindez maga a mindennapi élet. Aztán ott vannak a szomszédok: az érzéki örömökre és a jobb lakásra vágyó asszony - Kocsis Judit -, s a férje - Besenczi Árpád -, akit a vágyakozó szomszédasszonynál is jobban érdekel Schrödinger kvantummechanikája. Akadnak persze ebben a társaságban jobbak is. Mindenekelőtt a logopédia és a nagypapa szeretete közt ingázó unoka - Ullmann Móni -, aki váratlanul akad párjára a kórházban szolgálatot teljesítő fiatalember, a Sándor névre hallgató „nővérke” - Sághy Tamás - személyében. Ebbe a kispolgári valóságba csöppen váratlanul a másik öreg zsidó, aki önmagát, egész addigi sorsát, életét, vallását is elvesztette valahol a Tolbuhin körút táján. Bodrogi Gyula visszatérve egykori sikereinek színhelyére, mondhatnók, hazatérve a József Attila Színházba, remekel. S míg ők nyolcan, zsidók és filoszemita nem zsidók egymással kergetőznek, egymással járatják a bolondját, természetesen megérkezik az antiszemita munkásember - Háda János -, úgymond ahol zsidók élnek, ott muszáj lenni legalább egy antiszemitának is. Immár kilencen vannak. S valóban mind fergetegesen és kacagtatóan, kesernyésen és szeretni valón gonoszok - az író és a darabot színre vivő rendező, Léner Péter akarata szerint. Róna Katalin

Az iszonyat bennünk van

A Lady Macbeth a római operából a budapesti Operaház színpadára érkezett. Nem, semmi tévedés, az operadráma, a Macbeth igazi címe – különösképpen Henning Brockhaus előadását figyelve – csakis ez lehetne: Lady Macbeth. Verdi operakölteménye, Brockhaus rendezésében, s mindenekfölött Lukács Gyöngyi nagyszabású alakításával elsősorban az asszonyról szól. A nőről, akit magával ragad a hatalomvágy, aki erőszakosan hajszolja férjét, aki megállíthatatlanná teszi a gyilkolást és a romlást, a pusztítást és a pusztulást. Az operairodalom krónikája szerint 1847-ben született meg Shakespeare véres és kegyetlen tragédiája nyomán Giuseppe Verdi Macbeth-jének első változata, amelyet tizenhét esztendő múltán a zeneszerző átdolgozott. S míg az eredeti műben a főszerep mindenekfölött a skót thánnak jutott, az újabb megfogalmazásban Macbeth és asszonya kapcsolata, a nő elvakult nagyravágyása kapta a fő hangsúlyt. Úgy mondják az opera tudorai, azért volt szükség a változtatásra, mert operáját Verdi „erősebb politikai összefüggések közé helyezte”. Nos, ha akkor így történt, most az Operaház előadását figyelve aligha lehet másra gondolni: ezen a színpadon végre olyan előadás született, amely túlmutat a szokványos operajátszáson, túllép a megrögzöttségeken, végre a legjobb értelemben vett színházat, színjátszást viszi a falak közé. Mégpedig úgy lesz korszerű, sőt előremutató, hogy ezzel nem akar polgárpukkasztó lenni, nem akarja fölháborítani a klasszikus művészet kedvelőit, csak megmutatja: opera és színjátszás nem idegen egymástól. Sőt, nem élhet egymás nélkül! Henning Brockhaus előadásának indítása, a nyitány hangjaira komponált, nagyon pontosan végiggondolt és kidolgozott játéka az apokalipszist idézi. A különös, rejtelmes figurák, ahogy kúsznak, másznak, röpködnek a színen, azt az érzetet keltik, hogy ebben a világban már minden elromlott, nincs béke, nincs nyugalom, nincs menekvés. Mondhatnánk, mindez forma, varázslatos képi megjelenítés, ám ha nincs igazi funkciója, a látvány csupán látvány marad. Brockhausnál azonban nem erről van szó. Ezek az irtóztató alakok nemcsak fölvezetik a játékot, nemcsak az alaphangulatot adják meg, de vissza-visszatérnek. Ők a boszorkák, s ők a Lady udvarhölgyei, ahogy palástja körül mozognak, éreztetik, nincs menekvés, nem engedik már ki a kezükből, akit megszereztek. Ők a maguk iszonyatában ott vannak az emberben. S ez a dráma kulcsa. Különleges díszletbe álmodta a Macbeth előadását ez a rendezés. Josef Svoboda az egyszerűségben monumentalitásra törekvő, erdőt-várat jelképezni tudó színképeinek kiteljesedése a birnami erdő megindulása. Rendező és díszlettervező közös munkájának fontos teljesítménye a kísértetjelenet, valóság és képzelet dramatikus játékának tükröztető kettőzése. (A jelmezeket – Naná Cecchi munkája – és díszleteket egyébként a Sartoria Farani Roma, illetve a Teatro dell'Opera di Roma biztosította az előadáshoz.) Az Operaház zenekarát az általam látott estén Medveczky Ádám vezényelte nagy hatással. Lukács Gyöngyi Lady Macbeth-je az operaszínpad különleges teljesítménye. A tökéletes énekhang és a színészi erő nála nem válik ketté. Együtt van minden hangjában, minden mozdulatában, gesztusában, jelenlétének minden pillanatában. Azon az estén Lukács Gyöngyi nem megszokott partnereivel énekelte az előadást, ugyanis a megbetegedett Fekete Veronika helyére lépett be a másik szereposztásba, amelyben Macbeth-ként remekelt Kálmándi Mihály, és mind a többiek is, akik megértették, az Operaház fontos eseményének részesei. Róna Katalin

Volt egyszer egy film

Kétes kimenetelű kísérlet – valószínűleg nem kevesen gondolkodnak így a hír hallatán. A Pécsi Nemzeti Színház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös produkciójaként színre került Bernardo Bertolucci világhírű és a maga idején nagy vihart aratott filmjének drámai változata. Az utolsó tangó Párizsban, amelyre születésének pillanatában egyszerre mondták, hogy pornográf és gyönyörű, hogy elemi ösztönökből építkezik, csak a fölfokozott szexualitás mutogatása jelent számára élvezetet, hogy elidegenedett, kiábrándult emberekről beszél, hogy a lealjasodás, a szenny, a nihil fogalmazódik meg benne, hogy csúf, dekadens és botrányos, hogy megrendítő. Vád és elismerés egyaránt elhangzott, legtöbbször érzelmekkel telítve. Ugyanakkor sokan voltak olyanok is, akik megpróbáltak nagyon óvatosan fogalmazni, hiszen, ha nem is akarták megérteni, de érezték: valami különleges, új minőség született. Művészi érték. Amit lehet szeretni vagy gyűlölni, lehet elfogadni vagy elutasítani, de érzéketlennek maradni iránta lehetetlen. Mindennek már három évtizede, de Bertolucci filmjének a mítosza megmaradt. Címét – legalább a címét – ismerik azok is, akik annak idején nem láthatták, akik azóta sem ismerkedtek meg vele kései vetítésen. Ilyen előzmények után döntötte el Szikora János, hogy színpadi keretet teremt a filmdrámának. Megpróbálja – megőrizve a filmszerűséget – színre vinni a negyven körüli, házasságában is magányos férfi és az életre, a szerelemre, a szexualitásra éppen csak rácsodálkozó fiatal lány drámai és végzetes, szenvedélyes és magával ragadó találkozását, egymásra ismerését. Azt az elszakíthatatlan kapcsolatot, amit az ösztönös vágy teremt meg. Az erőszakot és az erotikát – ami a külsődleges megjelenést illeti, s mindazt a mély emberi szenvedélyt és szenvedést, gyönyört és gyötrelmet, vágyat és reménytelenséget, ami a kapcsolatot belülről jellemzi. Szikora művésztársaival szövetkezve legyőzte a lehetetlent. A Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színházában bemutatott előadás tökéletesen adta vissza mindazt, amit a maga idején Bertolucci elmondott hőseiről, s amit ma el lehet, el kell mondani róluk. Arról, hogy ami ebben a két emberben végbemegy, az egyszerre maga a menny és a pokol, a lélekgyilkos és az őrjöngő szerelem, az egymáshoz láncoltság és az elszakadni akarás. Súlyos, komoly játék itt minden – kegyetlen és szenvedélyes, gátlástalan és döbbenetes, megrendítő és szörnyű. S ha végletes is, de emberi. És éppen ez az emberi a meghatározó, jellemző mindabban, ami történik a Nővel és a Férfivel. Külön-külön és egyszerre, mert mindketten tudják, érzik, végzetük beteljesedik: sem együtt, sem egymás nélkül nem képesek létezni. Szikora János adaptációja és rendezése, Emmanuelle Sacchet-nek az aprócska színpadot a filmszerűségnek megfelelően színterekre osztó díszletében, ily módon válik hitelessé. A filmdrámában a két főszereplő – Verebes Linda (Jeanne) és Balikó Tamás (Paul) – féktelen drámaisággal, hibátlan összehangoltsággal, minden gesztusukban egymásra figyelve mutatják meg mindazt az emberi szépséget és romlottságot, szenvedélyt és mocskot, ami kapcsolatukat kiteljesíti. A többiek a jelenetnyi szerepekben – Dózsa Zoltán, Hayth Zoltán, Kóti Kati, Bódis Irén, Osir Liliana – pontos környezetet teremtenek számukra. Együtt igazolják a vállalkozást, amely immár nemcsak arról szól, hogy volt egyszer egy film, hanem azt is vallja, a filmdrámából színház született. Róna Katalin

Reménytelenek

Jönnek, mennek. Beszélgetnek. Házaspárok, ismerősök, barátok. Nyár van. Nyaralnak. Együtt vannak. Legalábbis látszólag, ami a fizikai jelenlétet illeti. De ahogy beszélnek, ahogy alig figyelnek egymás szavára, ahogy elmennek egymás mellett, valami különös, furcsa, megfoghatatlan idegenség árad a lényükből. Senkit nem érdekel senki és semmi, senkinek nem fontos a másik. Csak saját maga – néha még az sem. Tán vannak álmaik, vannak reményeik. De ha vannak is, lassan szertefoszlanak, mert igazán csak egy a lényeg, hogy teljen az unalmas idő. Így aztán lassan elmúlik a nyár, elmúlik majd az élet... Közel száz esztendeje annak, hogy a Nyaralók ősbemutatóján a közönség először ismerkedhetett Gorkij víziójával a jelentéktelenségről, a semmitmondó, semmire sem alkalmas életről, a céltalanságról, az unalomról, az unalomba belefásult emberekről. És a magányról. Mert a Nyaralók hősei mindenekfölött magányosak. Ha párkapcsolatban élnek, ha van családjuk, ha gyermekeiket nevelik, akkor is éppúgy, mint ha egyedül vannak, ha szerelemre vágynak, ha sóvárognak valaki iránt. Gorkij ténfergői nem lelik helyüket a magánéletben, nincs valódi társadalmi szerepük egy kirajzolatlan világban, amelyről tán maguk sem tudják, milyennek kellene lennie, milyen lehetne. Az író ugyanis elpepecsel a találkozásokkal, az alakok kibontásával, de nem ad igazán képet arról, hogy milyen közegben, milyen környezetben kisszerűek, fásultak, vagy éppen élősködők ezek az emberek. S valószínűleg ez a körbeíratlanság ad alkalmat a Vígszínháznak, hogy eljátssza az 1904-ben született drámában a maga, mai Nyaralókját. Hiszen aligha kétséges, a rendezőt, Valló Pétert nem a régi história érdekli. Számára kortársai magánya, fáradtsága, emberikapcsolat-hiánya az érdekes. Őt az izgatja, hogy miért beszélünk el egymás mellett, miért hazugok a kapcsolatok, miért nincsen a szónak igazi tartalma, miért hiányzanak a valódi mondatok és gondolatok, miért hamisak a gesztusok, miért vagyunk képtelenek a normális együttélésre? Más kérdés, hogy bár látszólag nagyon kézenfekvő a párhuzam, nem egyszerű a jelentéktelenség és a lélektelenség mai drámájának megteremtése a Morcsányi Géza fordította gorkiji mondatok segítségével. Nehezen, lassan bontakoznak ki a helyzetek, az összefüggések a játékban. Pedig Szlávik István színpadképében a maihoz közelítő viseletekben – Szakács Györgyi tervezte a ruhákat – a színészek pontos karaktereket formálnak. Börcsök Enikő Varvarája gyűlöli ezt az életet, de szakítani aligha képes vele. Arcán ott a megvetés, önuralma a végletekig fokozódott már, minden gesztusa a végső robbanást készíti elő. Hegyi Barbara élénk, látványos, vad színekből keveri ki a férjét megvető, unaloműző kalandra vágyó színésznő portréját. Kern András a morált alig ismerő ügyvéd, Lukács Sándor a felszínes, felelőtlen mérnök alakját telíti élettel. Pap Vera és Blaskó Péter egymást maró párosa a „se vele, se nélküle” tipikus példáját adja. Igó Éva a középkorú, szerelmes és önfeláldozó orvosnő szerepében, Hegedűs D. Géza a felszínes író alakjában, Bodrogi Gyula a gazdag nagybácsi váratlanul az élet értelmét kereső figurájában, Szamosi Zsófia vibráló költőnőként, Kolovratnik Krisztián lázadó ifjúként, Fesztbaum Béla a jelentéktelenség csábítójaként teremt jellegzetes alakot az előadásban. Róna Katalin