Foltos figyel, gazdájára pillant, aztán fölágaskodik és máris gyönyörű vágtába kezd. Sörénye megemelkedik és röpül. Győznie kell. Megmutatnia, mit tud. Imádott ura akarata szerint. Ez Foltos életének legszebb napja, s egyben a legtragikusabb is.
A Vígszínház színpadán Garas Dezső pályájának különös, nagy szerepét játssza. Foltost: a lovat, a lovat: az embert személyesíti meg. Mert akárhogy is, Foltos több mint egy állat. Foltos maga az ember, aki hű szolgája gazdájának, aki áldozata a pillanatnyi szeszélynek, akinek életét megnyomorította, diadalmenetét kerékbe törte az ember árulása. Akit, ha figyelnek rá, ha lenne, aki ráfigyelne, élete utolsó pillanatáig meg lehetne különböztetni ló-társaitól. Aki, ha ember lenne, úgy mondanánk, egy fejjel magasodik ki társai közül. Így lóként azonban csak foltjaival, s egyetlenegyszer megmutathatott csodálatos száguldásával írta be magát a históriába.
Öreg, magányos, beteg ló. De mert valaki mégiscsak fölismerte, mesélni kezd. Elmondja életét, elmondja sorsát, elmondja a dicsőséget és a megnyomorítást, még egyszer végigéli mindazt, ami megtörtént vele, s közben tán azokkal is megérteti, mit jelent az öregség, mit jelent az elmúlás, milyen sors vár arra, akit elhagytak, leírtak, elfeledtek, akik még fiatalok, s akik előtt még ott áll a jövő.
Az irodalomtörténeti krónikák szerint Tolsztojnak annak idején egy színész mesélte el Szentpétervárott a történetet: Szerpuhovszkoj herceg a cári lóversenyen egyszer kifogatta trojkájából lovát, mondván, az legyőzi a legnagyszerűbb telivéreket is. A jelenlévők ajakbiggyesztve, némi megrökönyödéssel figyelték, ahogy a furcsa, foltos lovat bevezették. Senki sem vette komolyan, hogy ez az állat versenyre kel a ménessel. Annál nagyobb volt aztán a csodálkozás, amikor a ló diadalmasan elhagyta a többit, majd elsőként célba ért. Tolsztojnak megtetszett a történet a különös lóról, s novellát írt belőle. Az elbeszélés, a Holsztomer egyszerre szólt az állatról, aki más volt, mint a többi, s a korosodó emberről, akit már elfelejtettek, aki már senkinek sem kell. Tolsztoj novellája nyomán született meg Mark Rozovszkij és Szergej Vertkin zenés játéka, a Legenda a lóról, amelyet Gálvölgyi Judit fordításában, Marton László rendezésében vitt színre a Vígszínház. Khell Csörsz istállót képező színpadképében, Jánoskúti Márta jelmezeiben Garas Dezső Foltosként, Kútvölgyi Erzsébet Szilfavirágként és az Atlantis Színház együttese a ménes mozgását, életét rendkívül szépen mutató gesztusrendszerével ábrázolja a lovak nagyon is emberi világát. Mellettük Hegedűs D. Géza Szerpuhovszkoj, Igó Éva Mathieu és Marie, Gyuriska János Feofán és Fritz, Borbiczki Ferenc a Tábornok és Bobrinszkij, Rajhona Ádám a Főlovász és a Kikiáltó, Pindroch Csaba Vászka és a Pincér alakjában teremt emberi alakokat.
Emberi dráma, itt-ott komikus-groteszk felhangokkal érzékletessé tett hétköznapi tragédia elevenedik meg a foltos ló históriájában a Vígszínházban. Alkalmat teremtve egy nagy művésznek, hogy megmutassa, mire képes színészete.
Róna Katalin
Róna Katalin