Volt egyszer egy diáklány, akinek egyetlen álma volt, hogy színházi ember legyen. Nem, semmiképpen nem színésznő, az meg sem fordult a fejében, nem is "egyszerűen" dramaturg vagy az alkalmazott színi művészetek művelője, talán nem is "csak" rendező, bár mégiscsak ez vonzotta leginkább. S amikor eljött a pályaválasztás ideje, a munkába állás kezdete, elszegődött a korabeli Nemzeti Színházhoz. A hatvanas évek legvégén, a hetvenesek legelején jártunk. A gyakornok - nevezzük mai szóval így - a kelléktárban is dolgozott. Meglehet, épp ott kezdte pályáját a színpadi eszközök, tárgyak között. Szerette azt is, élvezte, hogy játszhat velük, sőt játékosan, egy-egy hatásos mozdulattal, jelentőségteljes vagy éppen groteszk gesztussal adhatja át a színésznek. Nem csoda, hogy fölfigyeltek rá.
Észrevették. Egy idő után tudták - ne használjunk nagy szavakat, legalább sejtették, s már ez is nagy dolog volt -: valaki ott a kelléktár mélyén többet szeretne tudni a színházról, a színészetről, az emberekről, mint amiről a tárgyak mesélnek.
Nem mondanám, hogy a Nemzeti Színház emberi szellemének legjobb idejét fogta ki, de azt sem merném állítani, hogy nem voltak izgalmas idők. És a kezdő színházi ember figyelhette, elleshette a teátrum minden csínját-bínját. Nem titok, mestere Major Tamás lett. Major, akit persze lehetett egy későbbi időben, mert a divat épp így hozta, becsmérelni, szidni, akitől lehetett elfordulni, de akitől, s ezt azért ellenségei is tudták, mindent meg lehetett tanulni a színjátszásról, a színpadi elemzésről, értelmezésről, a színházi létről.
És Thuróczy Katalin megtanulta. Ezt bizonyította utóbb rendezőasszisztensként és dramaturgként, s most ennek állít emléket, vagy inkább példát tragikomédiájában, a Fináléban.
A Budapesti Kamaraszínház az Ericsson Stúdióban mutatta be Thuróczy Katalin keserű, komikus játékát. A darabot, melynek színtere a kopott öltöző, ahol együtt öltöznek a statiszták és a kisebb szerepek alakítói. Ahol együtt élik mindennapi életüket, ahová két szerepmondat között, jelenésre várva beviszik mindennapi gondjaikat, ahol helye van egymás ugratásának és az irigykedésnek éppúgy, mint a szeretetnek és az álmoknak. S egy napon a Cyrano előadása közben a színészek között elterjed a hír, bezárják a színházat, megszüntetik a társulatot. Az első döbbenet tehetetlen csöndje után már senki sem tétlenkedik. Mit lehet tenni ilyenkor, hogyan tovább, van-e lehetőség a túlélésre?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz föl a darab, amelynek igazi nagy erőssége abban rejlik, hogy írója nagyon pontosan ismeri a színházat, a színész lelkét és lehetséges magatartásait, a színház mesterembereit, a néző számára láthatatlanokat, akik nélkül azonban nincs előadás. Thuróczy különlegesen pontos helyzeteket, karaktereket ír. Megmutatja, mit jelent a színészi lét és létbizonytalanság, mit hozhatnak a kapkodó döntések és látszatmegoldások. De azt is érzékelteti, miféle előadások születhetnek egy olyan közegben, ahol pillanatra sincs nyugalom, ahol feszültségben él mindenki.
Thuróczy tökéletes alkotótársra lelt a rendező, Szilágyi Tibor személyében. Szilágyi a színészet felől indulva lett igazi színházi ember, ő úgy teremt lehetőséget színészeinek, hogy egyszerre legyenek képesek mindent elmondani a drámáról és önmagukról, a történetről és a játékról. Székely László színpadképében, Jánoskuti Márta ruháiban a színészcsapat valamennyi tagja - Nagy Enikő, Németh Borbála, Szilágyi Zsuzsa, Kóti Kata, Kránitz Lajos, Kerekes József, Hável László, Haas Vander Péter, Bozsó Péter, Valkay Pál - úgy egyensúlyoz valóság és színház, komédia és tragédia határmezsgyéjén, hogy megmutatva az embert és a színészt, pontos, tökéletes alakot formál.
Róna Katalin
Róna Katalin