Kétes kimenetelű kísérlet – valószínűleg nem kevesen gondolkodnak így a hír hallatán. A Pécsi Nemzeti Színház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös produkciójaként színre került Bernardo Bertolucci világhírű és a maga idején nagy vihart aratott filmjének drámai változata. Az utolsó tangó Párizsban, amelyre születésének pillanatában egyszerre mondták, hogy pornográf és gyönyörű, hogy elemi ösztönökből építkezik, csak a fölfokozott szexualitás mutogatása jelent számára élvezetet, hogy elidegenedett, kiábrándult emberekről beszél, hogy a lealjasodás, a szenny, a nihil fogalmazódik meg benne, hogy csúf, dekadens és botrányos, hogy megrendítő. Vád és elismerés egyaránt elhangzott, legtöbbször érzelmekkel telítve. Ugyanakkor sokan voltak olyanok is, akik megpróbáltak nagyon óvatosan fogalmazni, hiszen, ha nem is akarták megérteni, de érezték: valami különleges, új minőség született. Művészi érték. Amit lehet szeretni vagy gyűlölni, lehet elfogadni vagy elutasítani, de érzéketlennek maradni iránta lehetetlen. Mindennek már három évtizede, de Bertolucci filmjének a mítosza megmaradt. Címét – legalább a címét – ismerik azok is, akik annak idején nem láthatták, akik azóta sem ismerkedtek meg vele kései vetítésen.
Ilyen előzmények után döntötte el Szikora János, hogy színpadi keretet teremt a filmdrámának. Megpróbálja – megőrizve a filmszerűséget – színre vinni a negyven körüli, házasságában is magányos férfi és az életre, a szerelemre, a szexualitásra éppen csak rácsodálkozó fiatal lány drámai és végzetes, szenvedélyes és magával ragadó találkozását, egymásra ismerését. Azt az elszakíthatatlan kapcsolatot, amit az ösztönös vágy teremt meg. Az erőszakot és az erotikát – ami a külsődleges megjelenést illeti, s mindazt a mély emberi szenvedélyt és szenvedést, gyönyört és gyötrelmet, vágyat és reménytelenséget, ami a kapcsolatot belülről jellemzi. Szikora művésztársaival szövetkezve legyőzte a lehetetlent. A Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színházában bemutatott előadás tökéletesen adta vissza mindazt, amit a maga idején Bertolucci elmondott hőseiről, s amit ma el lehet, el kell mondani róluk. Arról, hogy ami ebben a két emberben végbemegy, az egyszerre maga a menny és a pokol, a lélekgyilkos és az őrjöngő szerelem, az egymáshoz láncoltság és az elszakadni akarás. Súlyos, komoly játék itt minden – kegyetlen és szenvedélyes, gátlástalan és döbbenetes, megrendítő és szörnyű. S ha végletes is, de emberi.
És éppen ez az emberi a meghatározó, jellemző mindabban, ami történik a Nővel és a Férfivel. Külön-külön és egyszerre, mert mindketten tudják, érzik, végzetük beteljesedik: sem együtt, sem egymás nélkül nem képesek létezni. Szikora János adaptációja és rendezése, Emmanuelle Sacchet-nek az aprócska színpadot a filmszerűségnek megfelelően színterekre osztó díszletében, ily módon válik hitelessé. A filmdrámában a két főszereplő – Verebes Linda (Jeanne) és Balikó Tamás (Paul) – féktelen drámaisággal, hibátlan összehangoltsággal, minden gesztusukban egymásra figyelve mutatják meg mindazt az emberi szépséget és romlottságot, szenvedélyt és mocskot, ami kapcsolatukat kiteljesíti. A többiek a jelenetnyi szerepekben – Dózsa Zoltán, Hayth Zoltán, Kóti Kati, Bódis Irén, Osir Liliana – pontos környezetet teremtenek számukra. Együtt igazolják a vállalkozást, amely immár nemcsak arról szól, hogy volt egyszer egy film, hanem azt is vallja, a filmdrámából színház született.
Róna Katalin
Róna Katalin