A Lady Macbeth a római operából a budapesti Operaház színpadára érkezett. Nem, semmi tévedés, az operadráma, a Macbeth igazi címe – különösképpen Henning Brockhaus előadását figyelve – csakis ez lehetne: Lady Macbeth. Verdi operakölteménye, Brockhaus rendezésében, s mindenekfölött Lukács Gyöngyi nagyszabású alakításával elsősorban az asszonyról szól. A nőről, akit magával ragad a hatalomvágy, aki erőszakosan hajszolja férjét, aki megállíthatatlanná teszi a gyilkolást és a romlást, a pusztítást és a pusztulást.
Az operairodalom krónikája szerint 1847-ben született meg Shakespeare véres és kegyetlen tragédiája nyomán Giuseppe Verdi Macbeth-jének első változata, amelyet tizenhét esztendő múltán a zeneszerző átdolgozott. S míg az eredeti műben a főszerep mindenekfölött a skót thánnak jutott, az újabb megfogalmazásban Macbeth és asszonya kapcsolata, a nő elvakult nagyravágyása kapta a fő hangsúlyt. Úgy mondják az opera tudorai, azért volt szükség a változtatásra, mert operáját Verdi „erősebb politikai összefüggések közé helyezte”. Nos, ha akkor így történt, most az Operaház előadását figyelve aligha lehet másra gondolni: ezen a színpadon végre olyan előadás született, amely túlmutat a szokványos operajátszáson, túllép a megrögzöttségeken, végre a legjobb értelemben vett színházat, színjátszást viszi a falak közé. Mégpedig úgy lesz korszerű, sőt előremutató, hogy ezzel nem akar polgárpukkasztó lenni, nem akarja fölháborítani a klasszikus művészet kedvelőit, csak megmutatja: opera és színjátszás nem idegen egymástól. Sőt, nem élhet egymás nélkül!
Henning Brockhaus előadásának indítása, a nyitány hangjaira komponált, nagyon pontosan végiggondolt és kidolgozott játéka az apokalipszist idézi. A különös, rejtelmes figurák, ahogy kúsznak, másznak, röpködnek a színen, azt az érzetet keltik, hogy ebben a világban már minden elromlott, nincs béke, nincs nyugalom, nincs menekvés. Mondhatnánk, mindez forma, varázslatos képi megjelenítés, ám ha nincs igazi funkciója, a látvány csupán látvány marad. Brockhausnál azonban nem erről van szó. Ezek az irtóztató alakok nemcsak fölvezetik a játékot, nemcsak az alaphangulatot adják meg, de vissza-visszatérnek. Ők a boszorkák, s ők a Lady udvarhölgyei, ahogy palástja körül mozognak, éreztetik, nincs menekvés, nem engedik már ki a kezükből, akit megszereztek. Ők a maguk iszonyatában ott vannak az emberben. S ez a dráma kulcsa.
Különleges díszletbe álmodta a Macbeth előadását ez a rendezés. Josef Svoboda az egyszerűségben monumentalitásra törekvő, erdőt-várat jelképezni tudó színképeinek kiteljesedése a birnami erdő megindulása. Rendező és díszlettervező közös munkájának fontos teljesítménye a kísértetjelenet, valóság és képzelet dramatikus játékának tükröztető kettőzése. (A jelmezeket – Naná Cecchi munkája – és díszleteket egyébként a Sartoria Farani Roma, illetve a Teatro dell'Opera di Roma biztosította az előadáshoz.)
Az Operaház zenekarát az általam látott estén Medveczky Ádám vezényelte nagy hatással. Lukács Gyöngyi Lady Macbeth-je az operaszínpad különleges teljesítménye. A tökéletes énekhang és a színészi erő nála nem válik ketté. Együtt van minden hangjában, minden mozdulatában, gesztusában, jelenlétének minden pillanatában. Azon az estén Lukács Gyöngyi nem megszokott partnereivel énekelte az előadást, ugyanis a megbetegedett Fekete Veronika helyére lépett be a másik szereposztásba, amelyben Macbeth-ként remekelt Kálmándi Mihály, és mind a többiek is, akik megértették, az Operaház fontos eseményének részesei.
Róna Katalin
Róna Katalin