A színház változik, új hangot keres – mondja a színházvezető a Madách Kamarában. S Mácsai Pál nem csak mondja, igazgatása második évadjában immáron nyilvánvalóan látszik is: ekként cselekszik. Ebben a szellemben állítja össze műsorát, ebben a szellemben válogatja és játszatja színészeit, teszi próbára közönségét. Színt kell vallania a színháznak, a színésznek és persze a nézőnek is. Akarja-e, tudja-e az újfajta törekvést megfogalmazni, akarja-e, tudja-e nézni az így született előadásokat.
A színház változik, új hangot keres – most már nemcsak elméletben fogalmaz így a Madách Kamara, de pontosan leírja ezeket a szavakat, s e gondolat szellemében viszi színre Carlo Goldoni, s tegyük hozzá nyugodtan, a maga ars poeticájaként is tekinthető színjátékot, A komédiaszínházat. A színházat a színházban. Hiszen a tizennyolcadik század itáliai színjátszásának megújítására törekvő író, színházi ember szándéka – e műve nyíltan erről vall – nem volt egyéb, mint mindenáron túllépni a hazája színjátszását, színpadi nyelvezetét meghatározó commedia dell'artén. S hogy ezt a commedia dell'arte megőrzésével tette írásművészetének minden pillanatában, hogy jellemvígjátékaiban is alig tudott (tán alig akart) megszabadulni a jellegzetes commedia dell'arte figuráktól – Arlecchinótól, a Dottorétól, Pantalonétól, Brighellától és a többiektől –, az már a színház művészetének különös iróniája.
Goldoni a színházról ír, a színigazgató küzdelméről, amellyel mindenáron el akarja fogadtatni színészeivel az új színjátszás mondandóját, stílusát, és természetesen a színészekről, akik nagy igyekezettel, s itt-ott persze némi kimondott vagy kimondatlan ellenállással vesznek részt a nagy kísérletben, egyszersmind próbálják megtanulni a leírt szöveget a rögtönzések helyett. Mácsai a darabbéli társulat igazgatójaként egyszerre beszél Goldoniról, a két és fél évszázad ezelőtti színházról, színjátszásról, s önmagáról, a teátrum mai gondolkodásáról, művészetéről. Mindarról, ami számára fontos, amit Goldonihoz fordulva elszántan meg akar valósítani színházában. Ő az a lázasan, hittel magyarázó, az új igazságba vetett bizalommal élő színi direktor, akiről Goldoni egykoron írt, s az a mai színházi ember, aki a színdarabbéli Orazióhoz hasonlóan megmutatja: bármi áron is, de átformálja színházát. Tudja jól, mindennek fölmutatására tökéletesen alkalmas keretet teremt A komédiaszínház.
Babarczy László értő, minden részletre, gesztusra pontosan figyelő, szándékoltan lassított tempót diktáló rendezésében, Horesnyi Balázs korhű színpadképében, Szakács Györgyi tökéletesen karikírozó kosztümjeiben a színészek precízen kimunkált, határozott karaktereket hoznak. Eljátsszák a próbáló színészt a maga minden nyűgével, nehézségével és megmutatják a próbált alakot. Miként kapcsolódik össze színészi lét és szerep, miként formálja akarva-akaratlan egyik a másikat – Kerekes Éva, Bíró Krisztina, Járó Zsuzsa e.h., Dunai Tamás, Végvári Tamás, Crespo Rodrigo, Szűcs Gábor, Honti György e kettősségben teremt figyelemreméltó figurát. A színházba érkező két különös idegent, az énekesnőt és az írót, átalakulásukat a színházi közösségben hitelesen mutatja Für Anikó és Debreczeny Csaba.
Mire a játék véget ér, az énekesnő leveti magakellető, agyondíszített maszkját, tán megkísérti a színészi alázat, az író félredobja fércművét, s alárendeli magát a színházi morálról, az egyszerűségről, a hitelességről beszélő igazgatónak. A színház új hangja? Bízhatunk benne.
Róna Katalin
Róna Katalin