Húsz esztendő a történelemben nem nagy idő. Tán még a színház történetében sem az. Ám mégiscsak egy új színházjáró generáció nőtt föl azóta, hogy 1982-ben Major Tamás arra kérte Spiró Györgyöt, formálja színházi szereppé számára a nagy Boguslawski alakját, az Ikszek című regény hősét, a lengyel színjátszás különleges figuráját, aki az 1810-es évek második felében, a bécsi kongresszus és Lengyelország negyedik felosztása idején volt a színpad nagymestere. Spiró, miként sokszor elmondta, ötölt-hatolt, hogy nehéz, meg, hogy ebből nem lehet..., ám azt is tudta, nem teheti meg, hogy nem ír Majornak darabot. És egy év múlva a Katona József Színház színpadán ott volt teljes groteszk, komikus fényében Az imposztor. Spiró színházi pályájának egyik csúcsa, Major színészi sorsának tán legigazabb kiteljesítője.
Mert Az imposztor, tudvalévő volt ez akkor is, nem csak Wojciech Boguslawskiról, nem csak a vilnai színházról, nem csak a Tartuffe-ről szólt, hanem épp annyira Majorról, az ő összes színházi és politikai, kicsinyes és nagyvonalú „gaztettéről”, mondjuk inkább úgy: „csínytevéséről” beszélt. És nem kevésbé a nyolcvanas évek magyar színházáról és színjátszásáról, a hatalom és a politika kapcsolatáról, mindarról, amit a színház segítségével a színjátszás legbensőbb eszközeivel, a sorok közt elrejtett, ki nem mondott szavakkal és mondatokkal el lehetett beszélni.
A komédia története szerint a megöregedett, a színházi küzdelmekbe belefáradt Boguslawski Varsóból Vilnába érkezik, ahol a hír fogadja: drámáját nem engedélyezték, helyette a Tartuffe-öt mutatják be, s ő életében először eljátszhatja a régóta vágyott címszerepet. Boguslawski kéreti magát, egyre följebb srófolja a gázsit. Nincs kétsége, biztos lehet a dolgában, mert ha nemet mond, nincs előadás, de legalábbis bukásra ítélt az este, amelyen ott lesznek az igazi lengyel szóra vágyó hazafiak, de ott lesz a rettegett hatalom képviseletében a tábornok is. A színházi kisvilág beltenyészetében elkezdődik a próba. S Boguslawski, aki előbb még csak önmaga színházi legendája volt, egyszeriben élni kezd. Már nemcsak játszik, de rendez is. Magyaráz, érvel, értelmez, megmutatja a dráma lényegét. Akár igazi, hite szerint őszinte előadás is születhet.
A Pécsi Nemzeti Színházban Hargitai Iván a komédia helyét és idejét megírásának korába helyezi. A nyolcvanas évek elején játszatja hőseit, s ha efelől bárkinek bármi kétsége is lenne, a színpadra ereszkedő hatalmas fénykép, az „uralkodó” portréja önmagáért beszél. Hargitai jól érzi, nyugodtan megteheti, hiszen a színház a színházban játéka, a művészi hitelesség vagy hiteltelenség kérdése, a nagysággal szembeni dühödt féltékenység és a szolgalelkű megalázkodás, a szánalmas kisszerűség és a nevetséges butaság éppúgy örök problémája a színháznak, mint a hatalomtól való rettegés, az ostoba hatalom színpadi kijátszásának kérdése.
Hargitai tökéletes színházi körképpel veszi körül főhősét. A fővárosba vágyódó primadonna: Fábián Anita, a féltékeny színész férj: Bajomi Nagy György, az egykor jobb napokat látott idősödő színésznő: Sólyom Katalin, a drámaírásról, a nagy tettekről álmodó színészecske: Harsányi Attila, a nagy ripacs: N. Szabó Sándor, s mind a többiek pontos szerepformálásukkal megmutatják, milyen is a színházi beltenyészet. Az örökké rettegő, tehetségtelen direktor, Rázga Miklós hibátlan megformálásban, dühödt féltékenységével, riadalmaival, kisstílűségével tökéletes ellenpontja Boguslwski alakjának.
Jordán Tamás játssza Boguslawskit, a színészt és az embert. A színészt, aki csak az őszinteségben, a színház igazságában hisz. S az embert, aki lehet, belefáradt az életbe, a küzdelmekbe, az örök harcba, de akiben még fölvillan az erkölcsi fölény. Persze, ha a színház úgy akarja. Aki egyszerre erkölcstelen és moralista, cselszövő és az igazság bajnoka. Aki legyőzi önmagát, ha kell, de aki a pillanatnyi sikerért bármilyen ördögi gaztettre kész. Az imposztor ő a maga színészi, emberi teljességében, aki bármit megtesz a színház igazságáért. S ahogy a nagy „csíny” pillanatában kitárt karral, magát vádolva meghajol a páholy előtt, majd gyorsan eliszkol, háta mögött hagyva az értetlen társulatot, az egyszerre Boguslawski, a művészet és Jordán hitelessége.
Róna Katalin
Róna Katalin