Jönnek, mennek. Beszélgetnek. Házaspárok, ismerősök, barátok. Nyár van. Nyaralnak. Együtt vannak. Legalábbis látszólag, ami a fizikai jelenlétet illeti. De ahogy beszélnek, ahogy alig figyelnek egymás szavára, ahogy elmennek egymás mellett, valami különös, furcsa, megfoghatatlan idegenség árad a lényükből. Senkit nem érdekel senki és semmi, senkinek nem fontos a másik. Csak saját maga – néha még az sem. Tán vannak álmaik, vannak reményeik. De ha vannak is, lassan szertefoszlanak, mert igazán csak egy a lényeg, hogy teljen az unalmas idő. Így aztán lassan elmúlik a nyár, elmúlik majd az élet...
Közel száz esztendeje annak, hogy a Nyaralók ősbemutatóján a közönség először ismerkedhetett Gorkij víziójával a jelentéktelenségről, a semmitmondó, semmire sem alkalmas életről, a céltalanságról, az unalomról, az unalomba belefásult emberekről. És a magányról. Mert a Nyaralók hősei mindenekfölött magányosak. Ha párkapcsolatban élnek, ha van családjuk, ha gyermekeiket nevelik, akkor is éppúgy, mint ha egyedül vannak, ha szerelemre vágynak, ha sóvárognak valaki iránt. Gorkij ténfergői nem lelik helyüket a magánéletben, nincs valódi társadalmi szerepük egy kirajzolatlan világban, amelyről tán maguk sem tudják, milyennek kellene lennie, milyen lehetne. Az író ugyanis elpepecsel a találkozásokkal, az alakok kibontásával, de nem ad igazán képet arról, hogy milyen közegben, milyen környezetben kisszerűek, fásultak, vagy éppen élősködők ezek az emberek.
S valószínűleg ez a körbeíratlanság ad alkalmat a Vígszínháznak, hogy eljátssza az 1904-ben született drámában a maga, mai Nyaralókját. Hiszen aligha kétséges, a rendezőt, Valló Pétert nem a régi história érdekli. Számára kortársai magánya, fáradtsága, emberikapcsolat-hiánya az érdekes. Őt az izgatja, hogy miért beszélünk el egymás mellett, miért hazugok a kapcsolatok, miért nincsen a szónak igazi tartalma, miért hiányzanak a valódi mondatok és gondolatok, miért hamisak a gesztusok, miért vagyunk képtelenek a normális együttélésre? Más kérdés, hogy bár látszólag nagyon kézenfekvő a párhuzam, nem egyszerű a jelentéktelenség és a lélektelenség mai drámájának megteremtése a Morcsányi Géza fordította gorkiji mondatok segítségével.
Nehezen, lassan bontakoznak ki a helyzetek, az összefüggések a játékban. Pedig Szlávik István színpadképében a maihoz közelítő viseletekben – Szakács Györgyi tervezte a ruhákat – a színészek pontos karaktereket formálnak. Börcsök Enikő Varvarája gyűlöli ezt az életet, de szakítani aligha képes vele. Arcán ott a megvetés, önuralma a végletekig fokozódott már, minden gesztusa a végső robbanást készíti elő. Hegyi Barbara élénk, látványos, vad színekből keveri ki a férjét megvető, unaloműző kalandra vágyó színésznő portréját. Kern András a morált alig ismerő ügyvéd, Lukács Sándor a felszínes, felelőtlen mérnök alakját telíti élettel. Pap Vera és Blaskó Péter egymást maró párosa a „se vele, se nélküle” tipikus példáját adja. Igó Éva a középkorú, szerelmes és önfeláldozó orvosnő szerepében, Hegedűs D. Géza a felszínes író alakjában, Bodrogi Gyula a gazdag nagybácsi váratlanul az élet értelmét kereső figurájában, Szamosi Zsófia vibráló költőnőként, Kolovratnik Krisztián lázadó ifjúként, Fesztbaum Béla a jelentéktelenség csábítójaként teremt jellegzetes alakot az előadásban.
Róna Katalin
Róna Katalin