Az alapul szolgáló tényállás lényege a következő: egy bank másodlagos forgalmazóként – többek között – magyar államkötvényt vesz és ad el. A vételi és eladási nettó árfolyamot, valamint az időarányos felhalmozott kamatot (melyek összege a bruttó vételi, illetve eladási árfolyam, vagyis az az árfolyam, amelyen a vételár alapul) árfolyamlistáin naponta közzéteszi. Megtörtént azonban, hogy az egyik 5 éves lejáratú államkötvény-sorozat esetében a bank tévedésből a szándékoltnál magasabb árfolyamot tett közzé azáltal, hogy a helyesen közzétett nettó vételi és eladási árfolyam mellett a tényleges felhalmozott kamat helyett az előző kamatperiódusban alkalmazott éves kamatot tüntette fel. A bruttó árfolyam így körülbelül 11,6 százalékkal volt magasabb annál, ami a bank tényleges szándékainak megfelelt volna. Mivel a vételár kiszámításának is ez a bruttó árfolyam volt az alapja, így a bank az államkötvényt felajánló ügyfélnek 11,6 százalékkal magasabb vételárat fizetett ki a reálisnál. Miután a bank észlelte tévedését, és az ügy peren kívüli rendezésére tett kísérlet sikertelen maradt, a bank az adásvételi szerződést az aznapi tényleges felhalmozott kamat és a közzétett éves kamat különbözetének megfelelő összegben bíróság előtt megtámadta. A megtámadáshoz két jogcím tűnt alkalmasnak: a Ptk. 201. § (2) bekezdése szerinti feltűnően nagy értékkülönbözet és a 210. § (1) bekezdése szerinti tévedés. Jelen cikk keretei között e két jogcím közül csak a feltűnően nagy értékkülönbözettel foglalkozunk, mivel annak a tanulságait tartjuk általánosíthatónak. (A tévedés miatti megtámadhatóság – ha a tévedést nem a másik fél okozta – függ egy szubjektív, és mindig csak az adott tényállás keretei között megítélhető elemtől: nevezetesen attól, hogy a másik fél felismerhette-e a tévedést.) Jelen ügyben a felperes pozíciója szerencsésnek volt mondható annyiban, hogy a kötvények árképzésének ismeretében forintnyi pontossággal ki lehetett mutatni, hogy tényleges akarata milyen vételárra irányult. Pontosan meg lehetett tehát határozni annak a különbözetnek a mértékét, amely a felperes akaratának megfelelő, valós piaci árfolyamon alapuló, illetve a ténylegesen közzétett árfolyamon alapuló vételár között volt. Ezt egy leegyszerűsített példán modellezzük! Mint ismeretes, a kötvények árképzése a következő: vételár = bruttó árfolyam (azaz: nettó árfolyam + felhalmozott kamat) x névérték. Az egyes ügyletek során a nettó árfolyam kialakításában van a feleknek szabad mozgásterük. A felhalmozott kamat külső adottságnak tekinthető: az adásvételt megelőző kamatfizetés óta eltelt idő és a kibocsátó által ezen időszakra megállapított kamat(ok) mértékének függvénye. Jelen esetben a nettó vételi árfolyamot tekintsük a névértékkel azonosnak, azaz 100 százaléknak, amelyet, mint említettük, a bank az akaratának megfelelő mértékben tett közzé. Egy kamatperiódus 6 hónapos és minden kamatperiódus végén van kamatfizetés. Az előző kamatperiódusra megállapított bruttó éves kamat legyen 15 százalék. Az adásvétel napján a valós felhalmozott kamat 3 százalék. A bank a 3 százalék helyett tévedésből a 15 százalékot jelenítette meg felhalmozott kamatként, így az akaratának egyébként megfelelő 103 százalék helyett 115 százalékos bruttó vételi árfolyamon tett ajánlatot, és ennek következtében a szándékoltnál 11,6 százalékkal többet fizetett ki az államkötvényt neki eladó ügyfélnek. Ez a 11,6 százalék első látásra kisebb mérték, mint amelyet a bírósági gyakorlat feltűnő értékkülönbözetként elfogad, tekintettel arra, hogy a szándékolt vételárhoz képest kifizetett 11,6 százalékos többlet jóval alatta van az általában megkívánt 30 százaléknak. Kérdés azonban, hogy egy nyilvánosan forgalmazott államkötvény esetében a feltűnően nagy értékkülönbözetnek lehetnek-e ugyanazok a kritériumai, mint az eddigi gyakorlat során leggyakrabban előforduló áruk (jellemzően ingatlan és gépkocsi) esetében? Mielőtt a kérdésre választ adunk, vizsgáljuk meg a feltűnően nagy értékkülönbözet elbírálásának „hagyományos” menetét! A bíróság – legtöbbször szakértő igénybevételével – először is megállapítja a szerződés tárgyának forgalmi értékét, amelyet ezután összehasonlít a megtámadott vételárral. Ha az ár meghaladja a forgalmi érték adott – a jelenlegi gyakorlat szerint általában 30 – százalékkal növelt értékét, akkor a bíróság a vételárnak és ennek a megnövelt összegnek a különbözetét rendeli visszatéríteni. Ugyanez az eljárás, csak fordított előjellel, ha a szerződést azért támadják meg, mert a vételár túl alacsony volt. Ennek a gyakorlatnak és az ennek keretében elbírált szerződéseknek kiemelhetők az alábbi közös vonásai: 1. A szerződés tárgyát képező árura nézve az adott piacon megkötött egyedi ügyletek során kikötött vételárak a nyilvánosság előtt nem ismertek. 2. Ezek az áruk jellemzően egyediek (tekintettel arra, hogy nincs például két egyforma ingatlan, vagy azonos állapotban lévő használt autó). 3. A szerződő felek egymással szembeni pozíciója rendkívül széles skálán mozoghat. Mindezeket figyelembe véve álláspontunk szerint – amely az alapját képezi a Legfelsőbb Bíróság ítéletében elfogadott felperesi álláspontnak – a feltűnően nagy értékkülönbözetnek helytálló a következő értelmezése: A feltűnő értékkülönbözet fennállásánál alapkérdése, hogy a vételár beleesik-e abba az ártartományba, amely a szerződés tárgyát figyelembe véve az adott piacon általában elfogadottnak mondható. Amennyiben a vételár ezen az ártartományon kívül esik, akkor feltűnő értékkülönbözetet tartalmaz. Ez az ártartomány tehát az előbbi kritériumokkal leírható áruk esetében: forgalmi érték + (általában) 30 százalék. A jelen cikkben tárgyalt ügylettípus, azaz államkötvények másodpiaci forgalma esetében azonban az előbbiekben pontokba szedett közös vonások nem érvényesülnek, mégpedig a következők miatt: 1. A másodlagos forgalmazók nyilvánosan közzéteszik vételi és eladási árfolyamaikat, így az államkötvények vételárai a nyilvánosság előtt jellemzően ismertek. 2. A szerződés tárgyát képező áruk teljes mértékben uniformizáltak. Egy adott sorozatú (állam)kötvénynek adott napon minden egyes szerződés esetében azonos a kamatozása, lejárata, és az abból a lejáratig várhatóan befolyó pénz összege. 3. A szerződő felek egymással szembeni pozíciója jellemzően adott. A másodlagos fogalmazók kötelező jelleggel teszik közé ajánlataikat és az ügyfelek az esetek döntő többségében csak arról dönthetnek, hogy elfogadják-e azt az ajánlatot vagy sem. Az itt felsorolt indokok tették lehetővé, hogy a feltűnő értékkülönbözetet nem tartalmazó piaci ártartomány a tárgyalt perben a korábbiaktól eltérően kerüljön meghatározásra. Az eltérést alapvetően az jelentette, hogy itt nem került sor – mert nem volt szükség – egy fiktív forgalmi érték meghatározására. A ténylegesen alkalmazott piaci árak ugyanis, mint jeleztük, a nyilvánosság előtt ismertek, így az adott napi legalacsonyabb és legmagasabb ismert piaci ár határozza meg a feltűnő értékkülönbözet szempontjából releváns piaci ártartományt. Ennek kapcsán felvetődik a kérdés, hogy mit tekintsünk piaci árnak. A válaszhoz a már hivatkozott PK. 267. számú állásfoglalás ad iránymutatást, mely szerint annak megállapításához, hogy az értékkülönbözet feltűnően nagy-e, figyelembe kell venni többek között a szolgáltatás és ellenszolgáltatás meghatározásának módját. Erre tekintettel a szerződésben alkalmazott bruttó vételi árfolyamot a többi forgalmazónak a szerződés napján erre az államkötvényre jegyzett bruttó vételi árfolyamával kell összevetni, mert ezek az árfolyamok jelentették az adott esetben az ügyfél állampapírjának a piacát, más szóval ezek jelentették a bank által megadott árfolyam alternatíváját. A következő lépés a bemutatott módszerrel nyert piaci ártartomány kiszámítása és ennek az összevetése a bank által szándéka ellenére kifizetett többletvételár mértékével. Ezzel cikkünk utolsó, egyben legfontosabb részéhez érkeztünk. Az ítélet megfogalmazása szerint (némileg más számokkal) a perbeli államkötvények piacán az árfolyamok 3 százalékos szélességű ársávban helyezkednek el, így ehhez képest a 11,6 százalékos értékkülönbség feltűnően aránytalan. A Legfelsőbb Bíróság osztotta tehát azt a felperesi álláspontot, hogy mindazok a szerződéses vételárak, amelyek kívül esnek a piaci árak fent bemutatott sávján, feltűnő értékkülönbözetet tartalmaznak. Ez utóbbi értelmezést Legfelsőbb Bíróság azzal is megerősítette, hogy kötelezte az alperest: a felperes által kért értékkülönbözetet teljes mértékben térítse vissza. Mindezt azzal indokolta, hogy a felperes valóságos akaratának megfelelő árnál nem volt magasabb ár a piacon (vagyis az volt a piaci ársáv legmagasabb pontja, tehát a 11,6 százalékos értékkülönbözet teljes egészében a piaci ársávon kívülre esett), így a felperes valós akaratának megfelelő és a szerződéses vételár közötti különbözet teljes egészében feltűnően aránytalan. Felhívjuk a figyelmet, hogy az itt ismertetett tartalmú ítélet jogerős és végrehajtható ugyan, de nagy valószínűséggel felülvizsgálati eljárás tárgyát fogja képezni, tehát csak a későbbiekben dől majd el, hogy a cikkünkben bemutatott megközelítés valóban helyet kap-e a bírói gyakorlatban. Egyelőre természetesen az is nyitott kérdés, hogy mindez alkalmazható-e például vállalati kötvények vagy részvények adásvétele esetében. Dr. Rézmovits Péter Ormai és Társai CMS Cameron McKenna