Először készült olyan tanulmány, ami a vizesélőhelyek éves gazdasági értékét becsüli meg. A hiánypótló kutatás eredménye döbbenetes:

58 ezermilliárd USA dollár, vagyis a globális GDP 60 százalékával egyenértékű a vízhez kötődő ökoszisztémák éves értéke.

Mindennek ellenére a folyók, tavak, és más vizesélőhelyek, továbbá a felszín alatti vizek állapota folyamatosan romlik, ami éves gazdasági értéküket is csökkenti. Pedig a vízellátás és az élelmezés biztonsága elválaszthatatlanok egymástól: ha az egyik hanyatlik, akkor a másik is romlani fog. Ezért az élelmezési világnapon a WWF felhívja a figyelmet a vízkészletek megőrzésére és az élelmiszeripar problémáira.

Az olcsó víz magas ára

A jelentés megállapítja, hogy a vízből származó közvetlen gazdasági előnyök – mint például a háztartások vízfogyasztása, a mezőgazdasági öntözés és az ipari felhasználás – éves szinten minimum 7,5 ezermilliárd dollárt tesznek ki. Ami viszont még ennél is jóval többet ér, azok a vizesélőhelyekből származó olyan, nem látható hasznok, mint a víztisztítás, a lakosság védelme az áradásoktól és aszályoktól, a jó termőképességű talaj megőrzése vagy a széntárolás. A jelentés szerint ezek értéke hétszer nagyobb, mintegy 50 ezermilliárd dollárra tehető. Mindezek ellenére a világ édesvízi ökoszisztémái folyamatosan romlanak, ami egyre jobban veszélyezteti ezeket a gazdasági előnyöket és hasznokat, így az emberek gazdasági jólétét, testi-lelki jóllétét és biztonságát is. 

1970 óta a vizesélőhelyek egyharmada tűnt el világszerte, az ezekhez kötődő élőlények száma pedig átlagosan 83 százalékkal csökkent.

Ez a katasztrofális trend hozzájárult ahhoz, hogy egyre több embert érint a vízhiány és a bizonytalan élelmiszer-ellátás, folyók és tavak száradnak ki, egyre nagyobb problémát jelentenek a szennyezések, és az édesvizekből származó élelmiszerforrások, mint például a természetes vizeken folytatott halászat termékei egyre inkább hanyatlanak.

Ahol van víz, ott van élelem, de ez fordítva is igaz

A nem fenntartható mezőgazdasági gyakorlat a folyókat és ártereket veszélyeztető legfőbb tényezők közé tartozik. Az öntözéshez használt túlzott vízkivétel – különösen a felszín alatti vízhasználat esetén – jelentősen hozzájárul a vízhiányhoz is. Az egykori természetes ártereken ma már gyakran szántóföldi növénytermesztésre használt földterületek találhatók, ennek következtében pedig csökken a táj vízbefogadó és víztisztító képessége, nő az aszálykockázat, a töltések közé szorított folyók árvízlevezetési képessége pedig romlik.

„Még mindig él a fejekben egy olyan elképzelés, miszerint Magyarország vízben gazdag ország, miközben felszíni vizeink 94 százaléka külföldről érkezik, és az extrém aszályos éveket leszámítva jellemzően több vizet engedünk ki az országból, mint amennyi beérkezik. A klímaváltozás is kopogtat az ország képzeletbeli ajtaján, gondoljunk csak az idei őszre vagy a tavalyi nyárra. Mindezzel összefüggésben a felszín alatti vizek szintje egyre inkább süllyed, ami rámutat az erősödő vízhiányra. Ilyen helyzetben nem lenne szabad pazarlóan bánni a vízkészletekkel, és fel kellene készülnünk az egyre szélsőségesebb időjárási jelenségekre. Büszkén mondjuk, hogy

hazánk húszmillió embert is képes élelemmel ellátni, de ez csak addig igaz, amíg van víz a talajban.

A mezőgazdasági termelés lehetőségeit ugyanis alapvetően meghatározza, hogy milyen a felszíni és felszín alatti vizek állapota” – mondta Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője.

„Tévhit, hogy az öntözés lesz mindenre a megoldás. A magyar mezőgazdasági területeknek a legoptimistább becslések szerint is csak kb. 8 százalékát reális ellátni öntözővízzel. Tévhit az is, hogy bármikor bármennyi vizet bárhová tudunk kormányozni, hiszen térben és időben is rendkívül változó, hogy mennyi víz áll rendelkezésre, nem lehet annyi csatornát, szivattyút és tárolót építeni, ami képes lenne ezt kiegyenlíteni. El kell végre fogadni, hogy nincs más választásunk, mint alkalmazkodni az egyre szélsőségesebb éghajlathoz talaj- és vízkímélő mezőgazdasági módszerekkel, új szárazságtűrő fajokkal és fajtákkal, és ahol lehetséges, ott meg kell hagyni a vizet a tájban. Eljött a természetes belvíz elfogadásának ideje. Minden csepp vizet meg kell becsülni, nem elvezetni, hanem segíteni kell, hogy minél nagyobb területen lassan beszivárogjon a felszín alá” – tette hozzá a szakértő.