Szász Judit

A „középtempós” R.E.M. az Arénában

Legutóbbi, Around the Sun című albumuk monstre turnéjának egyik állomásaként január 22-én Budapesten, a Papp László Sportarénában lép fel a negyed évszázada alakult R.E.M. együttes. A magát a gyors alvás közbeni szemmozgás rövidítéséről elnevező, eredetileg négytagú zenekar – Micheal Stipe énekes, Peter Bruck gitáros, Mike Mills basszista és az 1997-ben visszavonult dobos Bill Berry – nem az olcsó álmok hatásvadász kiszolgálói. A 25 év töretlen sikere azt jelzi, hogy az emberek vevők arra a minőségre és tartalomra, amit dalaikban fontosnak tartanak hangsúlyozni: bátorság, elkötelezettség a jobb és élhetőbb világ mellett, sőt belemenős politizálás. Erre 2004 is példát adott, hiszen teljes vállszélességgel kiálltak John Kerry mellett Bruce Springsteennel és több hollywoodi hírességgel együtt. Zenéjüket poszt-punkból, folk-rockból építkező alternatív underground-nak nevezik a vájtfülűek, ők maguk szeretik a középtempós kifejezést használni, amit szívesen vadítanak néha rockosabb, pergőbb hangzással. De szerintük „a lassabb dolgok kihívása” sokkal több művészi erőfeszítést követel, mint a „beng-beng” egyenritmus pergetése. 1981-ben jelent meg bemutatkozó kislemezük, majd független kiadású nagylemezeik után végül aláírtak egy nagyágyúnál, a Warnernál. Két legsikeresebb albumuknak – a Green című politikus munkájuk mellett – az 1991-es Out of time-ot és a rá egy évvel később kiadott Automatic for the people-t tartják.

Bobby McFerrin koncertje a Kongresszusi Központban

Magyar hallgatóit 2004 májusában már elvarázsolta az énekes varázsló Bobby McFerrin, aki akkor zenekara élén karmesterként is fellépett. A Kongresszusi Központban február 20-án, este hét órától ismét koncertet ad, ám most egyedül, csak ő – meg egy üveg ásványvíz és egy karosszék – alakítja a zenekart. Bobby McFerrin operaénekes szülők gyermekeként 1950-ben született az Egyesült Államokban. (Apja, idősebb Robert volt a New York-i Metropolitan Opera első színes bőrű szólistája, aki később Hollywoodban Sidney Poitier fekete színésznek kölcsönözte hangját a Porgy és Bess filmben.) Bobby hatéves korától zenél, először klarinéton, majd zongorán tanult játszani. A hetvenes évektől énekel, a hangja négy oktáv terjedelmű. New Orleansben kezdte a pályáját. Szólókarrierjét a Németországban turnézva felvett élő albumával, a Voice-szal (Hang) kezdte, s azóta mint „a cappella” (zenekari kíséret nélküli) művész népszerű. Aztán Simple Pleasures (Egyszerű örömök) albumán feltűnt az a dal, amellyel 1988-ban örökre belopta magát a világ fülébe-szívébe: Don’t worry, be happy! Az öszesen 20 millió eladott lemezéből máig ez a legismertebb – kicsit bosszantja is, hiszen szeretne már végre az egydalos sztár skatulyából kilépni. Koncertjein mindig bevonja a közönséget a zenés játékaiba. Akik tavaly már nem fértek be a koncertjére, már most kezdhetik a jegyrendelést erre az estére. Az nem is lehet kérdés, hogy megéri-e.

Lakner László életműve a Ludwig Múzeumban

Idén lesz 69 éves Lakner László, aki életének majdnem felét Németországban töltötte. Hogy a magyar képzőművészeti gyökerek milyen hatást fejtenek ki munkásságában, azt a budai várbéli Ludwig Múzeumban január végéig nyitva tartó, Metamorfózis című életműtárlatán mindenki felfedezheti. Ő is – mint például a NAPI Pihenőben nemrég méltatott Hencze Tamás – az Iparterv-csoportban tevékenykedett, amely akkoriban az ellenzéki, a megengedett és megszokott stílussal szembefordulók stigmáját jelentette. Bernáth Aurél-tanítvány volt a főiskolán, rajzolni, festeni tehát nagyon megtanult, beleértve ebbe a Barcsay Jenő oktatta anatómiát is. Erre példát adnak a nyitóteremben látható művei is: száj- és medencecsont-tanulmányok halálpontos kivitelezése a hatvanas évekből. Laknert már fiatalon a pop art legkiválóbb magyar képviselőjének kiáltották ki, és ez nemcsak dicséret volt: ez a műfaj akkoriban a „rothadó, dekadens nyugati” életérzés leképezésének számított. Ő amúgy se a warholos, könnyedebb témákat variálta száguldóan színes, pezsgően vad képein, hanem társadalmi nyomatékkal tett fel kérdéseket. Például a vietnami háborúról: saigoni kivégzéseket festett, amelyekbe azért bele lehet érezni az ’56-os forradalmárok lemészárlásának igazságtalanságát is. (A témát persze a hatvanas-hetvenes évek fordulóján még nem lehetett egy az egyben elővenni). A kiállítás azt is megmutatja, hogy a mai gondolatok, felkapott divatok mennyire benne gyökereztek a 40 évvel ezelőtti múltban. Erre példa a Lakner által sokszor megfestett Danae – akit Zeusz aranypénzekkel ejtett teherbe – változatai. Korai művén a festett, elmosódott arcú nő térdei már kiugranak a síkból: szinte mai divatú fekete neccharisnyát és trendi kockás miniszoknyát visel. A 2004-es Danae-változat már fotó (amivel Lakner mostanában sokat foglalkozik): egyik oldala a rembrandti – nagy hasú, kis mellű – alkotás, a másik pedig egy mai – feszes hasú, nagy keblű – pucér nő hasonló pózba állított képe. Az égi, megtermékenyítő aranymannára váró áhítat ugyanaz. Lakner szereti a nagy elődök munkáit inspiráló hatásként felhasználni, például gyakran Goya, Francis Bacon és Robert Rauschenberg nyomán dolgozik. Manuális képessége festményein is meglátszik, fényképszerűen pontos alkotásokat készített, erre példa: Bartók Béla vonatjegye, a kirgiz gyapotszedők, kínai rizsbetakarítók, a Ganz-Mávag munkaversenyt nyert brigádja és más szocialista héroszok kirakatéletét bemutató képei. Imádja a könyveket illusztrálni, gyűjteni és fordítani. Találmánya a könyvkalasnyikov és könyvbalta, mondván: lehet a betű is halálos fegyver. Egy hatalmas falfelületet összemadzagolt könyveiből borított be. Németországot is először a Gesammelte Dokumente című kiállítása hódította meg Aachenben: a már említett vonatjegy, leírókartonok, filmkockák, számlák kinagyított, festett változata az élet apró és mégis fontos mozzanatainak összegyűjtését, illetve az azon való felülemelkedést célozta. Foglalkoztatta még a nyolcvanas években híres emberek és ismeretlenek aláírásának mágiája is, Beethoven-kottarészletét is megfestette nagy vászonra. Ekkoriban kezdte el a Halotti Beszéd alapján az Isa pur-képek sorozatát is New Yorkban.

Klubot gründolt a tizenegy legkiválóbb dzsessz-zenész

A magyar dzsesszélet tizenegy legkiválóbbja saját kezébe vette a sorsát – maguk fogalmaztak így a Duna pesti oldalán horgonyzó Colombus hajón indult dzsesszklub beharangozó tájékoztatóján. A művészek kht.-be tömörülve akarják megoldani gondjaikat: Szakcsi Lakatos Bélától kezdve Dés László, Babos Gyula, Oláh Kálmán, Balázs Elemér és a többi klasszis úgy döntött, hogy saját klubot gründol, külön menedzserstábbal, akik pályázatokat írnak, médiakampányt szerveznek azért, hogy a Colombus hajót közismertté tegyék. 2005. január 10-étől naponta este nyolctól – a vasárnap szünnap – minőségi zenével várják a kiváló akusztikájú rendezvényhajóra látogatókat. A magyarországi dzsessz helyzetét ők tizenegyen annyira elkeserítőnek érezték, hogy megalapították a Magyar Jazzművészek Társaságát, és elkezdtek az érdekében lobbizni a művelődési tárcánál is. A minisztérium 18 millió forinttal támogatta is ennek a dzsesszklubnak az indítását. Szeretnének majd – a magyar zenészek sikeres repülőrajtja után – külföldi sztárokat és tehetségeket is meghívni. Ösztöndíjat szánnak a legtehetségesebb magyar titánoknak, bár erre már most is van lehetőség(kísérlet). Budapest egyik legvonzóbb esti célpontjává szeretnék alakítani a hajót, hiszen a konyhája sem vall szégyent a zenei minőség mögött, sőt, a panoráma – a Vár, a hidak és a Duna – sem elhanyagolható. A belépő 800 forint.

Anastacia februárban az Arénában lép fel

A szabálytalan és bátor szépség Anastacia, aki minden stylist és producer tanácsának fittyet hány, aki korábban járt már Magyarországon Arany Zsiráf-díjat átadni, s aki már szinte felfedezése percében duettet énekelt Elton Johnnal. Szóval a szőke ciklon ismért kiereszti soulos hangját a Budapest Sportarénában 2005. február 17-én. Az énekesnő 1973-ban született Chicagóban, de New Yorkban nőtt föl két testvérével (öccse autista) együtt egy Broadway-színésznőmama kormányzása alatt. „Vak vagyok, mint a denevér” – mondja magáról, és büszkén viseli a szemüveget. Okulárégyűjteménye már 50 darabos, ennek felét váltogatva állandóan hordja. A fekete hang a szőke hajzuhatag alól boszorkányos hatással van a világ zenerajongóira. Anastacia című harmadik albuma immáron háromszoros platinalemez, két korábbi nagylemeze, a Not That Kind és a Freak of Nature világszerte több mint 10 millió példányban kelt el. Az utóbbinak köszönhetően Anastacia 2001-ben a legjobb popénekesnőnek járó szobrocskát nyerte el a Music Television szavazásán.

Négyszáz év francia festészete a Műcsarnokban

Magyarországon eddig soha nem látott kiállítás nyílt Mesterművek – A fény és az árnyék játéka címmel a Műcsarnokban. A francia képzőművészet négy évszázadát (1600–2004) bemutató, összesen 118 gyönyörűen helyreállított és installált festmény 26 francia múzeumból érkezett Magyarországra, amelyekért a kormány 75 milliárd forint értékben vállalt garanciát. A vándorkiállítás első állomása Budapest, itt 2005. február 27-ig látható, majd Varsó és Bukarest következik. A kiállítás a fény-árnyék játékosságára épül, amely a művészeti megoldások és a történelmi helyzetek kettőségét is jelenti. Tetőtől talpig minden színes: a korszakok hangulatát közvetítik a termek a mennyezettől a padlóig. Az első terem a királyi gazdagság világa: sötét bíbor- és aranyszínű bársony puffok, a lépteket elnyelő vörös padlószőnyeg érzékelteti a klasszikus és egyházi témák monumentalitását. De La Tour gyógyító Szent Teréze gyönyörű, letisztultan ábrázolt odaadást sugároz. Noha a barokk irányzat ennél egzaltáltabb elragadtatást, dinamizmust kifejező képeket várt a festőktől, ő még a reneszánsz mértékeit érezteti. Itt még Lorraine és Poussain tájképeit is megcsodálhatjuk. A következő terem a könnyed rokokóé, a falakon Fragonard, Chardin, Watteau pajzán képei láthatók. Az arisztokrácia a szabadban mulatva töltötte az időt, minden ragyog itt, még a sötét is: a forradalom előtti utolérhetetlen édes felelőtlenség sugárzik a vásznakról. A polgári zsánerképek is finomak, kényeskedően tökéletesek. 1789 után már máshogy festenek a művészek. Erősebb színek, barbárabb világok tűnnek föl a Napóleon idején festett, a hadjáratait megörökítő képeken. Delacroix, David, Géricault, Saint-Quentin már nemcsak a megkövetelt szoborszerű, deklamáló nagyságot, hanem a igazi Gloire-t elhozó karizmatikus erőt érzékelteti nagyszabású művein. Vannak szép és a fénnyel játszó képek ebből a korszakból is, amelyek nem óriásokat, hanem egyszerű embereket ábrázolnak, a híres Ingres Férfiaktja például. Az impresszionizmus hódításával Monet, Manet, Sisley, Renoir és Degas puhán ragyogó nőket, friss és laza tájképeket festettek, a terem falai fehérben tartva is szikráznak a színkavalkádtól. A békés idill ellen lázadnak a fauve-ok, vagyis a vadak, majd a kubisták, a szürrealisták, a kialakult forma, színharmónia és szabályosság elvetésével. Gaugain-, Cézanne- és Picassó-képek sorakoznak itt. A háborús sötétség a műveken is visszaköszön, a boldog békeidőknek mindörökre vége. Hanty Simon magyar származású festő fekete vásznán már csak kitörési kísérlet a fénynyalábocska. A legmodernebbek: fakeret festmény nélkül, fehér alapon türkiznégyzetek monotóniája, töredezett festékhalmok, amelyek totális ellentétei az első terem büszke, égi-földi dicsőséget sugárzó darabjainak.

Az eredendő ősbűn ma

Vajta Gábor, aki már tíz éve Dániában él és kutat, nemrégiben jelentette meg Egy klónozó vallomásai című könyvét a Noran kiadónál.

Reflexiók a Várfok Galériában

A két galériatulajdonos, Szalóky Károly és Kieselebach Tamás érdekes és példamutató összefogást valósított meg a december 18-ig a Várfok utcai Xio teremben látható Reflexiók című kiállítással. Az történt, hogy Kieselbach klasszikus gyűjteményének reprodukcióit átlapoztatták a Szalóky-istállóhoz tartozó képzőművészekkel, akik a kiválasztott régi mesterre ráérezve újrafogalmazták – hommage-zsá, néha fricskázó hangulatú, de mindenképpen mély tiszteletről tanúskodó festményekké – a régi alkotásokat. Ezeket a furcsa iker képződményeket aztán kiállították egymás mellett, és az érdeklődés nemcsak a nézegetésben, de konkrét vásárlásokban is erőteljesen megnyilvánul azóta. Regős István Párizsi pályaudvara fogadja a belépőt és mellette ott van az eredeti, ugyanolyan című Klie Zoltán-kép is. Az utóbbié konstruktivista, erőteljes, nagy színfoltokkal megalkotott vászon, míg XXI. századi kollégájáé már – bár hasonlóan harsány színekkel dolgozott – sokkal kevésbé optimista. Behemót épület, amely nem a fejlődést és az életet őrzi falai között, mint elődje, hanem csak díszlet a múltból. Kmetty János korai korszakából való park képét Szotyori László fogalmazta újjá: ő, bár más művein sokszor érezhető kiegyensúlyozott boldogságkeresés, ebben a festményben a kékesszürke, depressziós hangulatú fák festője lett. A Márffy Ödön szép, nyugodtan álló, derengő színekkel megfestett aktja Csurka Eszter őrjöngő pinkben tartott, fejjel lefelé zuhanó ruhátlan nőjét hangsúlyozza. (Itt hibázik a kiállítás szórólapja, hiszen Csurkához gróf Batthány Gyula nevét rendelték tévesen.) Báró Mednyánszky László tőle szokatlan témaválasztású, fehér finom, hamvas gesztenyevirágja Csiszér Zsuzsi hasonló odafigyeléssel és szeretettel megfestett virágcsendéletével üde színfolt a teremben. Szemben velük egy másik Mednyánszky-mű: a háború borzalmait agyagbarnában láttatott lövészárokként mutató képet Szűcs János négy fotóalapú színes alkotásra „váltja fel”; ezeken ugyanolyan pózban, de mai gyerekek hasalnak a Nyugati pályaudvar lépcsőin, ernyőkkel célozva a nagyérdeműre. Ez mégsem a báj és hamvasság megfogalmazása, hiába a sok friss-tarka dzseki, tulipiros ernyő a kezekben. A hangulat ugyanolyan nyomott, mint az első világháborút megörökítő vásznon. FeLugossy László gyönyörű és költői látomást kerekít Gulácsy rajzából, amely a tőle megszokott, messzire merengő lányfiguráról készült. FeLugossy pontosan idézi (másolja az alakot), de egy szellemölelést is odalehel köré. Érdekes ez a kísérlet, amely jó hagyományt teremthet: kortársaink és klasszikusaink íme békében és egymást kibontakoztatva megférnek a falakon, megmutatva a honnan hová útját évtizedeken, stílusokon, felfogásokon és ízléseken át. A végeredmény mindenképpen a tehetség számtalan arcát érzékelő néző nyeresége.

A nemzet fekete csalogánya

Az első Megasztár tehetségkutató verseny – egyesek által vitatott – második helyezettje, a tiszadobi nevelőotthonból jött Oláh Ibolya jó ideje izgalomban tartja hazánk zeneszerető lakosságát. A fekete hajú, párizsi pikánsra dizájnolt roma lány – aki takarításból élt, és árvaságában csak a muzsika és az igazgatónő szeretete vigasztalta sokáig – két elismert szerző dalait énekli első cd-jén (Egy sima, egy fordított címmel), amelynek bemutató koncertje szombaton (december 4.) 20 órakor lesz a Millenáris teátrumában. Presser Gábor a Megasztár zsűritagjaként és Novák Péter Ibolya énekes-partnereként vállalta a dalszerzés örömét-gyötrelmét. A cd már hetek óta listavezető aranylemez. A hangja, a sorsa, a lelki alkata, szóval mindaz, ami ezt a furcsa lányt jellemzi, nagyon sok embert megfogott attól a pillanattól kezdve, hogy ő a színpadra penderült. A megasztárosok közül vitathatatlanul a legnagyobb szakmai sikert könyvelheti el mostanáig. Megtanult komolyan és elszántan dolgozni, egy célra koncentrálva visszavonulni a bulvárhiénák elől (korábban sok meggondolatlan nyilatkozat kavarta körülötte a port). Presser azt nyilatkozta, hogy olyan szikrát, olyan értéket látott meg ebben a makacs, lázadó és vad lányban, ami mindenképpen arra inspirálta, hogy segítsen neki eligazodni a showbiznisz kusza és örvényeket rejtő világában. Mentorai valószínűleg – a saját érdekében – nem hagyják majd békén, és azt az igényességet, ami őket is jellemzi, beléplántálják a kitartással együtt.