A Giandomenico Tiepolo halálának 200. évfordulójára időzített gyűjteményes kiállítás a Szépművészeti Múzeum alagsorában tekinthető meg – gyönyörű-fáradt mályvaszín háttérben. (Ez most a múzeumi trend: a „szomszédvárban”, a Műcsarnokban is színes drapériákon lógnak a 400 évet felölelő francia remekek.) Nincs sorban állás, mint a Monet-n, így a régiségkedvelő néző eldöntheti, hogy a „papa fiát” vagy a többieket nézi-e meg.
Gianbattista Tiepolo és Cecilia Guardi (a szintén festőcsaládból származó asszony) gyermeke, Giandomenico nem is lehetett más, mint piktor a gazdag és diadalmas velencei köztársaságban. A rokokó lecsengő ágában kezdett dolgozni, apjával szoros szimbiózisban: sokszor az ő műveit vetette papírra rézkarcaiban, hihetetlen jó reklámtevékenységgel szétszórva azokat a köztudatban. Míg a papa inkább az arisztokrácia felkapott festője volt, a vízben önmagukat csodáló, gyönyörű paloták falfestményeit készítette – sokszor fia segítségével –, addig a gyerek már dolgozott a jól fizető polgároknak is. Legkiemelkedőbb – önállóan elkövetett – két alkotása a velencei San Lio templom és a Contarini dal Zaffo palota mennyezeti freskója, amelyeket hol Goyára ható, hol Goyát másoló alkotásnak írnak le művészettörténészek. Együtt és külön-külön tehát templomokat, lakosztályokat illusztráltak; híres megoldásuk volt a rövidülés, a levegőben kavargó testek bravúros ábrázolása.
Az ifjabb Tiepolo kicsit át is lépett papája – és két anyai nagybátyja – árnyékán. Újítása, hogy karcosabb, humort megcsillantó módon a szent témákat emberközelbe hozta rajztudásával. Ilyen híres megmozdulásai: a szent család Egyiptomba menekülésének szinte pillanatról-pillanatra követett sorozata 27 lapon át, Krisztus keresztre feszítésének stációi, valamint a karakterfigurákról gyártott sorozata. Akkoriban volt divat a capricco- („szeszélyes”) műfaj, amely egy téma könnyed variálását jelentette. Ő ebbe a szakrálist vonta bele, így a bibliai percről-percre történés folyamatát az emberek valószínűleg úgy nézték, mint mi a valóságshow-kat. Krisztus összerogyásai az egyre nagyobbá növő kereszt alatt, a körülötte kavargó nép. A szent család utazásánál pedig gondosan rajzolt állatok adják a menekülő família társaságát. Ezeket nézve mindenki „naprakész” lehetett a történetben.
Az egyik velencei palota híres Grisaille- (szürke) technikájával készült négy falfreskója is látható Budapesten: ezeket az 1900-as évek elején leszedték a falakról és textilre kasírozva eladták. Most restaurálva, gyönyörűen kelletik magukat a mályvaszín falakon, hirdetve a szerelem diadalát. Olyanok, mintha reliefek lennének egy patinásan bekoszolódott falon: szürke, fehéres és sötét foltokból áll össze a látvány, persze magas művészi-technikai kivitelben.
Szász Judit