Szász Judit

Fénytörők a Millenárison

Új, Fénytörő hangok című lemezét mutatja be szombaton este nyolc órakor a Millenáris Teátrumban a Balázs Elemér Group. A zenekar három éve alakult olyan zenészekből, akik egyénileg is a közönség kedvencei a dzsessz – még mindig kicsit elitnek számító – műfaján belül. A névadó, alapító dobos és zeneszerző 15 éve ott van a magyar dzsesszélet élvonalában nemcsak muzsikusként, hanem zenekarvezetőként is. Korábban a No Spa, a Tiro Midnight, a Creativ Art Ensemble dobosa volt, 2002 óta vezeti saját nevű együttesét, amelyben bátyja, Balázs József a zongorista. A formáció tagja még a gitáros Juhász Gábor, a bőgős Glaser Péter és az ütőhangszereken muzsikáló Dés András. Énekesük Winand Gábor és Hajdú Klára. Winand, aki egyedi hangja miatt a legtöbbet fellépő énekes címet is méltán kiérdemelné, számtalan jó nevű banda tagja volt már. (Első szólólemeze rögtön az év lemeze lett Franciaországban, második albuma tavaly jelent meg.) A Megasztár tavalyi válogatóján megismert Hajdú Klára és Winand hangjának kontrasztja jellemzi legjobban kritikusai szerint a zenekar egyéni hangzásvilágát.

Fehér ló fia

Ajándék a végzettől címmel Márai Sándor 1937 és 1942 között a Pesti Hírlapnak írt tárcáit gyűjtötte össze – Székely Ádám válogatásában – az életművet gondozó Helikon kiadó. Az a Márai-kép, amely az Erdély és a Felvidék visszacsatolásával kapcsolatos írások alapján kialakul az olvasóban nem a napló- és füveskönyv-író, kétségbeesett és keserűen tisztánlátó író portréja – mondta a kötetet bemutatóján Romsics Ignác történész. Véleménye szerint ez az ember akkor még hitt, és elragadtatott volt Hitler és vazallusa, Horthy iránt. Márai – aki a kassai Grosschmid család sarja volt, a filmrendező Radványi Géza fivére – soha nem tudta megemészteni a trianoni országcsonkulást. Ez szakította el húsz évre imádott szülővárosától, rokonaitól, az általa egyedül követnivaló példának tartott felvidéki patríciusmentalitástól, amely a tudásközpontú életszemléletben, utazásokkal megszerzett ismeretekben és nyelvtudásban, valamint a családi ipar folytatásában nyilvánult meg, nagy magyarságtudattal fűszerezve. (Ugyanezt értékelte később, amikor eljutott az általa felszabadítónak tartott Horthy kísérőjeként Erdélybe.) A fájón lüktető seb begyógyulni látszott, amikor 1938 novemberében Horthyt újságíróként kísérhette a Felvidékre. A csehekről, főleg a gonosznak tartott Benesről és a román Titulescuról a maró gúny hangján szólt, a magyar területeket megtartani nem tudó Apponyiról és a többi diplomatáról viszont dicsérettel. Hitlert és a neki engedményeket tevő Chamberlain angol miniszterelnököt, a Ducét és Ciano grófot, az olasz külügyek irányítóját mint a magyar haza és néplélek egyetemes megsegítőjét ünnepelte. A visszacsatolással semmilyen politikai problémája nem volt, annak igazságosságában nem kételkedett, az összes, e könyvben szereplő cikk ünnepi emelkedettséggel íródott. Nincs szó benne a zsidótörvények hatásáról, a munkaszolgálat keserveiről – egy cikk foglalkozik a némán szenvedő és ebben felmagasztosuló magyar sebesült honvédekkel –, s a világháború mélyen igazságtalan okairól. Később, a borzalmakat látva, szeme elől lehullt a hazafias hályog: iszonyú maró őszintesége ennek a tisztánlátásnak a gyümölcse – keserű és nehezen emészthető, de ez az igazi demokrata érzelmű Márai. A háború elején még elfogult felvidékisége nem tette lehetővé, hogy belássa: a trianoni csonkulást egy hosszú és rossz nemzetiségi politika érlelte tragikussá. Mai követőinek a határok nélküliséget kellene propagálniuk, hogy egymással kooperálva, gyűlölködés nélkül ezek a nyolcvanéves sebek végleg a múlt lezárt részébe tartozzanak.

Monokróm világ

A hely szelleméhez méltó kiállítás látható a hajdani forradalmárbölcsőként ismert Fiatal Művészek Klubjának épületében, a mai Kogart Házban az Andrássy úton. A középszerűség elleni lázadással már a legendás Iparterv-csoportban korán megismerkedő és ezzel is kitűnő Hencze Tamás mutatja be az elmúlt öt évben készült negyven nagyméretű táblaképét. Hencze csaknem negyvenéves munkássága soha nem osztotta meg a kritikusokat és a művészettörténészeket. A szinte csak festőhengerrel létrehozott, nagyon szűkre szabott szín- és formavilággal elénk táruló, a térből nagyot harapó képek szinte változatlan metodikát és felfogást sugároznak. A művész rendet és távolságtartást, hűvösséget és visszavonultságot érzékeltet ezzel a szigorúan vett mozdulatbeli és színbeli takarékossággal. Nem érzelmeket ábrázol, hanem inkább felkelteni akarja azokat a nézőiben. Nem vetíti ki a vászonra énje ilyen-olyan vonásait, hanem be szeretné vonni a szemlélődőt a „csak”-ok világába. A csak fekete-fehér, a csak fekete-vörös, a csak szürke-fekete-fehér világába – címeikben is alapfogalmakra letisztult darabok ezek: Aszimmetrikus kék; Passz, piros; Vörös-fekete pentaton; Fehér fény; Kék triptichon. Ilyen utalások mentén kell megérezni Hencze Tamást. A művész a maga szikárságával – amelybe mégis sokszor belelök valami vad ecsetvonást, egy-egy odahajított gesztusként valami más színű festékfröccsöt – emelkedett és önvizsgáló hangulatot akar elérni. Szerinte nem neki kell értelmeznie alkotásait, hiszen azok mindig mások, aszerint, hogy ki is nézi őket. Számomra például a hajszálpontosan festett, mértani higgadtsággal kivitelezett fekete-fehér csíkjai börtönrácsként funkcionálnak, viszont a vörössel oldott sötét képek, aljukon fehér lángnyelvekkel már az ebből való kitörést jelzik. Munkásságát majdnem minden méltatója folyamatos, meglepetést nem okozó értéknek tartja. Viszont Hajdu István (a Kogart jóvoltából a kiállításra megjelent Hencze-monográfia szerzője) szerint a henczei változás szemmel látható, utalva olyan laza csuklómozdulattal „feldobott” témára is, mint a pszeudo-keleti írásjelek kanyargó és izgalmas kalligráfiája: „inkább lassan enyhe ívben emelkedő spirálként tekinthető, de talán inkább Möbius-szalagként az idők folyamán, mintsem konzekvensen előrenyúló-előretörő ’fejlődésként’, amelyben újra- és átértékelődnek művek és gesztusok”. A húsz évvel ezelőtt trapéz és lefelé fordított háromszög alakzatban megalkotott tárgyak mára kiteljesedtek téglalappá, még több teret elfoglalva a külvilágból. A kiállítás november 28-áig tart nyitva.

Tony Lakatos és barátai a Zeneakadémián

Az európai dzsesszélet újabb ászai adnak koncertet november 23-án a Zeneakadémia kistermében: a Magyarországról 1982-ben elszármazott Tony Lakatos két barátjával, David Friedman vibrafon- és marimbavirtuózzal és Jasper Van’t Hof zongoraművésszel lép föl, mint a Triology együttes. Tony Lakatos – hasonlóan az ugyanitt nemrég koncertező Snétberger Ferenchez – 1958-ban Magyarországon látta meg a napvilágot, s a cigány hagyományú zenélés mellett a dzsesszmuzsikálás felé fordult érdeklődése. A Németországban élő zenészt Európa egyik legjobb szaxofonosának tartják, aki eddig már több mint 220 lemezt jegyez szerzőként vagy közreműködőként. Legutóbbi CD-je Get along with you very well címmel jelent meg. David Friedman, a vibrafonos a berlini Művészeti Főiskola új dzsessztanszakának vezetője, akinek minden kritikusa kiemeli különleges technikáját, amellyel zeneszerzőként és előadóművészként a saját üzenetét szeretné átadni hallgatóságának. Jasper Van’t Hof zongoraművész 1985-ben alapította meg együttesét, a Pili Pili Groupot, amellyel nemzetközi figyelmet vívott ki és lemezeladási rekordokat döntögetett. Ezzel a zenekarral Tony Lakatos is fellépett a kilencvenes években. Arra a hallgatóra, akit érdekel, hogyan adódik össze a koncerten három tehetséges művész egyéni kvalitása az egymással harmóniában élvezett örömzenében, aki büszke a magyar muzsikusok megkérdőjelezhetetlen színvonalára – s jegyet is kap –, pazar este vár a Liszt Ferenc téren.

A bécsi flaszter vadvirága

Elfriede Jelinek – aki nemrég töltötte be 58. életévét és mintegy ajándékul irodalmi Nobel-díjat vehet át decemberben, ám nem személyesen, hanem megbízottja révén Stockholmban – alaposan felkavarta az irodalmi állóvizet Bécsben. Munkássága, amely a svédekre ekkora hatást gyakorolt, otthonában nemkívánatossá tette személyét. Így ő sem tekinti édes hazájának Ausztriát, Németországban él inkább, és darabjait is ott engedi színpadra állítani addig, amíg az osztrák politikai életben vezető szerepet játszik a Haider-vezette szélsőjobb. Harcos baloldalisága is elég szálka lenne a csipkefüggönyös, futómuskátlis, tiszta udvar–rendes ház jellegű alpesi ország lakóinak szemében, de irodalmi munkásságát már végképp nem képesek elviselni.

A Snétberger trió a Zeneakadémián

Mint az már lassan tíz éve megszokott a Zeneakadémián, november harmadikán újra hallható lesz Snétberger Ferenc, társaságában a Norvégiában élő, olasz dobos Paolo Vinacciával és a világ egyik legismertebb nagybőgősével, a norvég Arild Andersonnal. A cigány családból a világhírig előretörő zenész 1957-ben született Magyarország egyik legszegényebb régiójában, Salgótarjánban. Kisfiúként cigánygitáron játszott, aztán tanulmányai során megismerkedett a klasszikus és a jazzgitár fortélyaival is. 1988 óta Németországban él, onnan jár haza és a világ számtalan egyéb tájára tomboló sikerű előadásokat celebrálni. E hatalmas elismertség nem is csoda, hiszen a legnagyobbak – Pat Matheney, Charly Bird, Jenny Clark, Herb Ellis, James Moddy – is rajonganak érte és fogadják el társuknak a pódiumon. Egyedi hangzása ötvözi a flamenco, a brazil ritmusok, a cigány dallamok, a klasszikus hangzások – kedvence Bach – és a művészileg mindig frissen tartó, improvizatív jazz elemeit, olyan sajátosan elragadó stílusban, amely csak rá jellemző.

Cseh invázió a Millenárison

Az idei, immár tizenötödik Bohémia Fesztivál a Prágai Sörlovagrend szervezésében igencsak szívderítőnek ígérkezik, hiszen két napig, október 29–30-án a cseh humor teszi próbára a rekeszizmokat, a csapolt sörök és a hozzá való ételek pedig a nemesebb szerveket. A helyszín ezúttal a Millenáris, míg 1989-ben az első rendezvénynek a legendás Egyetemi Színpad adott otthont. Az első nap bemutatkozik Jára Cimrman, aki mint Homérosz, nem biztos, hogy élt, de tuti, hogy nagyot alkotott. Ha élt, 120 éve születhetett az isten háta mögött, ahol biztos, ami biztos, a szobra azért áll. Valójában ő volt a joghurt feltalálója, a Panama-csatorna tervezőasszisztense, Csehov Cseresznyéskertjének trágyázója, Zeppelin léghajójának irányítója, sőt egy vándor fogorvost és színdarabírót is tisztelhetünk benne. A polihisztor halhatatlan élet(?)művét 1966-ban két kutató, Ladislav Smoljak és Zdenek Sverák keltette életre, megalakítva a Cimrman színházat, ahol azóta megszakítás nélkül játsszák a közönséget könnyesre röhögtető darabját, a Fogadó az erdei tisztáson című örökbecsű operettet. Zenéje hasonlíthat Lehár Ferenc és Kálmán Imre muzsikájához, ugyanis a cseh géniusz egy operettpályázatra feladta eme gyöngyszemét, de sajnos nem ajánlva, így e szerzők pofátlanul ellopták és szétcincálták a nemes anyagot. A Fogadó az erdei tisztáson ősbemutatóját egy kerekasztal-beszélgetés is megelőzi a nagy Járáról elnevezett színház alapítóival, majd a polihisztorról készített filmet is meg lehet nézni este 10 órakor. Másnap, október 30-án a Kisvakond, valamint Bob és Bobek után este két ismert cseh zenekar is fellép: az underground Psí Vojáci és a Budapesten először koncertező prágai Garáz. Az étel-ital kínálatról a megnyerő nevű Kocsma a kilőtt szemhez csaposai-szakácsai gondoskodnak.

„Csak a szemlélődés öröme”

Záborszky Gábor már egészen fiatalon egyedi helyet vívott ki magának a magyar képzőművészetben. Festő és szobrász: munkái mindig is e két kategória határán egyensúlyoznak, bizonytalan minden meghatározás róluk. Csak a kétely a bizonyosság, meg az, hogy sosem azt nyújtja, amit elvárnának tőle. Az 1950-ben született művész nagyon jól rajzolt fiatalkorában, ennerk alapján lehetne a vonalak mestere, ám már a hetvenes évek végén, ráfordulván a nyolcvanasokra, olyan technológiát dolgozott ki, amellyel testesítette, a térbe kiugrasztotta festményeit; plasztikus hatásokkal kísérletezett olyannyira, hogy el is jutott a műanyag kötőanyaggal elegyített homokhoz. Képein az ősi földfelszín kéreghatását és a szintén a messzi időkbe vesző eredetű vályogfal struktúráját jelenítette meg. Figurális metódust nem alkalmazott, inkább elágaztatta művészetét két irányba, ahogy erről 1999-es kiállítása megnyitóján Fitz Péter művészettörténész beszélt: „az egyik kifejezetten plasztikai irány volt: az addig relief-szerű ... képtáblák teljesen kiléptek a térbe. A másik bejárható irány a relief, ahol a képforma továbbra is meghatározó maradt.” A kilencvenes évek elejére felfedezte magának a finomabb anyag lehetőségeit: a durva „földanyai” arculatot felváltotta az öntött papír. A sötétség helyett pedig a fény: arany, ezüst, fehér csillogás kezdte uralni a terét. A Műcsarnok három hatalmas termében november 7-éig látható műveivel Záborszky ismét visszatér a sötét színekhez. Az akvarellfestő álma címet adta ennek a vállalkozásának, amellyel csak a szemlélődés örömét akarja adni – a kiállítás prospektusán ő is ülve szemlélődik képei előtt az elmosódott szürkeségben. Türelmes, visszatérő nézőkre számít, akiket megdolgoztat agyilag a kiállított anyag. „Variálható paneleket készítek, akár az álom, amely jelenlét lehet az alkotás folyamatában. Az akvarellre öntött papírmasszából elpárolog a víz, és felszínre hozza a színt. Kép születik.” – vall a módszeréről. Három álma valósul meg a három helyiségben: álom a vizekről, a hegyekről és Buddháról. A vizek termében – akárcsak a többiben – nyolc földre fektetett mintegy 1x5 méteres hasáb ad kompozíciót, halvány fehér derengésbe kiütköző színes vagy alig észlelhető foltokkal. Ugyanilyen hasábok láthatóak a falra erősítve is, ezek hangsúlyozzák az álom milyenségét a textilre fotózott kifeszített képek alatt. A vizes terem képein sárgás-zöldes kavicsok, virágzó, hamvas gyümölcsfaágak alá kerül a tömör, általában fekete hasáb, a hegyek termében a kitörő vulkán aranyló vöröse, hófedte csúcsok és szürkén kopár, növénnyel alig-alig borított sziklák fénykép-realizmusát töri meg kissé az alájuk rögzített zöldellő, feketéllő vékony dobogószerűség. A harmadik terem látványvilágát Buddha ihlette és a keleti elvontság jegyében rendeződött. Sok bambuszszár-variáció látható, különböző színekben, vastagságban és összeállításban a vászonfotókon, alattuk a kiemelő hasábbal. Szemben egymás alatt két japánbetűs „kép” eltérő színárnyalatban igazít el a hangulatot illetőleg.

A holland festészet arany évszázada a Régi Képtárban

A Szépművészeti Múzeum gyönyörűen felújított épületszárnyába költözött vissza a Régi Képtár, és mindjárt ünnepivé varázsolták ezt az alkalmat a híres gyűjtemény tematikus és megejtően gazdag színre bocsátásával. A német és a most megnyílt holland termek bőséges anyagából is látszik, hogy mennyire gondos mecénásai és vezetői voltak annak idején a múzeumnak: olyan darabok sorakoznak az üvegtetős, légkondicionált helyiségek falain, amelyek birtoklása a világ bármelyik nagyvárosának híres képtárát büszkeséggel töltené el. A második emeleten szellősen, áttekinthetően, a nagy korszakhoz méltó, drága keretekben, jól világítva találkozhatunk a XVII. századi holland piktúra gyöngyszemeivel. Pigler Andor rendezésében 1958 és 1998 között még csak 124 remekművet lehetett látni, most 242 szerepel, köztük újdonságok és ezer éve raktárban porosodott, szinte elfeledett darabok. Hírverése még nincs a tárlatnak, szinte csak külföldiekkel lehet még találkozni. (Gondoljuk csak el, mit szenvedtünk a fagyban Monet-ért, most pedig sorállás nélkül megint ugyanúgy elvarázsolódhatunk, s elegáns enteriőrben közel kerülhetünk egy rokonszenves kis ország tehetséges népéhez.) A kiállításon négy Rembrandt látható, közülük kettő „iskolája” megjegyzéssel függ kint. A harmadik kép, a Tudós könyvei között című viszont már teljesen a mester keze munkája, ahogy a negyedik, a szétbontott ökörtorzóról festett mű is. Az öregemberről kisméretű portré készült: barnás-arany, a múlandóság fájdalmát szitáló fényben ül a megtört, homályosuló szemével messzire révedő figura. Beleillik abba a sorozatba, amelyet a beteg és elszegényedett, felesége halálába belerokkant mester az élete vége felé festett: vénséges vén rabbikat, saját magáról szívbe markoló önarcképeket. Ott lógnak Frans Hals, Jan Steen, Salomon és Jacob van Ruisdael művei is, de a törzsanyagot főleg a másodvonal festői szolgáltatják, akik nem akármilyen tehetségek. Mindazok a témák megnézhetők most itt, amelyek a jellegzetes holland életérzést sugározzák. A vérbő humort felvillantó paraszti zsánerképek tucatjai a főúri malomkerékgallér, merev arcél-stílus megmosolyogtató példányaival kontrasztot alkotnak. Kocsmai dajdajozók, otthoni táncolók jelzik, hogy a szorgalmas, a tengertől országukat verejtékes munkával elhódító hollandok mennyire tudtak élni. Külön tematika a hajós nemzet tenger- és vitorlásszeretete: sima vizeken vagy vad tajtékokon mindig büszke zászlódíszbe öltözött fregattok, hadihajók vagy szerényebb bárkák siklanak. A tájképek, amelyeket sokszor az itáliai mesterektől eltanult levegős és nagyvonalú perspektíva-kezeléssel festettek meg, mind-mind az ország fekvésére jellemző, gyöngyházas, ködpárát érzékeltető szürkés-barnás-zöldes színben ragyognak. Érzékelhető a napfényzuhataghoz szokott déliektől való eltérés: a hegyek, a fák, a folyópartok tünékenyebbnek, picikét elvontabbnak látszanak. Carola van Ryck személyében egy hölgy is letette névjegyét a pulyka-, fácán és egyéb két- és négylábúak ábrázolójaként.