„Ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna. Nem tűr semmiféle lelassulást, megállást vagy színváltozást, hiszen elejétől végéig nem más, mint zaklatott lelkű hősnőjének, Orbánnénak egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagával, a nővérével, az egész világgal” - e szavakkal indította útjára éppen harminc esztendeje Örkény István a Macskajáték című tragikomédiát. S még hozzáfűzte: „A folyamatosságot ne szakítsa meg semmi, s a darab hősnője úgy sétálhasson át egyik képből a másikba, hogy még a beszédét se legyen kénytelen megszakítani.”
A levelekből, telefonbeszélgetésekből, belső monológokból, ha úgy tetszik, az „egypercesekből” fölfűzött groteszk játék három évtizedes diadalmenete, amely időről időre lenyűgöző és magával ragadó lehetőséget ad a főszerepet játszó színésznőnek s mellette persze a partnereinek is, most színpadi sorsának különleges pillanatához érkezett. Berényi Gábor rendező (aki annak idején igazgatója volt annak a szolnoki színháznak, ahol Székely Gábor a Macskajáték ősbemutatóját rendezte) a Várszínház Refektóriumában, mintha Örkény eredeti utasítását akarná tökélyre vinni, a Macskajáték eredeti kisregény változatához tért vissza, s hogy a „folyamatosságot ne szakítsa meg semmi”, két színésznővel játszatja el a történetet. Orbánnét Csernus Mariann, Gizát, Egérkét és Orbánné lányát Kubik Anna alakítja. A színen ketten vannak. A hatvanas éveinek derekán járó Orbánné, a maga emlékeivel, egymásba mosódó múltjával és jelenével, magányával, vonzásaival és taszításaival, szűnni nem akaró pörlekedéseivel. S a fiatalabb nő, aki hallgatja, figyeli, fölidézteti a történetet. Majd a játék rendje szerint időről időre kalapot-sálat-kabátkát váltva eljátssza a többieket: a távolban élő, finom lelkű, béna testvért, Orbánné ellentétét, a szomszédasszonyt, a nehéz sorsú, szürke Egérkét s Orbánné örökké elfoglalt, ideges, az idős asszonyra figyelni képtelen lányát. Közben pedig Orbánné valóban egyetlen pillanatra sem állhat le, nem pihenhet, nem szabadulhat saját mániáitól, helyzeteitől, gondolataitól. Élnie kell történeteit, kisded szórakozásait és tragédiáit, úgy, hogy közben ott vannak - legalábbis szavakban - mindazok, akik meghatározzák a történetet. A fent említetteken kívül Paula és Csermlényi Viktor, az adjunktusék, akiknek macskáját fél deci tejjel édesgette magához, a tejboltos és mind a többiek. Ott léteznek, anélkül, hogy a valóságban megjelennének, de tudunk minden gesztusukról, hiszen Orbánné mesél, telefonál, ír és persze játszik is.
S játszik a két színésznő. Csernus Mariann groteszk harsányságból, örök rohanásból és kapkodásból, tragikomikus érzelmességből és lírai szépségből formálja Orbánnéját. Jó, hogy megadatott neki Berényi és színháza hitéből és akaratából, hogy megmutassa színészi erejét, nagyságát ebben a szerepben. S éppoly jó látni Kubik Anna arc- és színeváltozásait. Ahogy átlép egyik alakból a másikba, ahogy halk és finom Gizaként, azután kemény és hideg az Orbán-lány jeleneteiben, majd kedvesen megilletődött és riadt Egérkeként, az a színészi sokszínűség tökéletes és hiteles bizonyítéka.
Róna Katalin
Róna Katalin