Fekete és vörös a színen minden. A falak, a kárpit, a hatalmas, szinte a szobát betöltő, párnaszerű matrac, a fények. S fekete-vörös az a ruhaköltemény is, amit előszeretettel próbálgatnak, segítenek egymásra, utóbb majd az igazi úrnőre a lányok.
Fekete-vörös sejtelmesség, riasztó, szorongató életérzés tölt be a lakásban mindent, ahol ketten beszélnek, ketten játszanak. Az úrnő és cselédje. Az úrnő - hol az egyik, hol a másik. A cseléd egyszer az egyik, másszor a másik. A gondolatmenet azonos, csak a szereplők cserélődnek... Azaz mégsem: ketten játszanak. Claire és Solange. A két testvér. A két cseléd. Hol az egyik, hol a másik ölti magára a gyűlölt Madame alakját - legalábbis ruháját -, s játssza, mintha ő lenne a szép, gazdag, hol erőszakosan parancsolgató, hol adakozó és a Monsieur-be természetesen feltétlenül szerelmes nő.
Ketten játszanak. Szerepet vesznek magukra, s élik alakját. Ám mintha súlyos titok lappangna. Lelkükben vagy a valóságban. Ez is csak játék, talán kicsit több annál: talán maga az igazság.
Aztán megérkezik a Madame. Hatalmas, eget-földet megrázó operai zeneszólam, a rivalda hátterében kitárul az ajtó, s ott áll a maga teljes emberi nagyságában. Mögötte csak a csillagos ég. Folytatódhat a játék. Immár hárman vannak. Az eddig csak szerepeket játszó két cseléd s az úrnő, akit - lassan ez is nyilvánvaló lesz - meg kell ölni, nehogy kiderüljön cselvetésük, a névtelen levél, amelynek alapján a Monsieur-t börtönbe zárták.
Az abszurd dráma klasszikusának, a szertartásszínház különös mesterének, Jean Genet-nek nálunk ritkán műsorra tűzött darabját, a Cselédeket játsszák a Pesti Színházban. A javítóintézetben felnőtt és sokszorosan börtönviselt Genet alkotását, aki mint elemzői nem egyszer elmondták, a csúfat, a rosszat, a bűnt, minden érték tagadását mutatja meg szenvedéllyel darabjaiban. S az embert - legyen az cseléd vagy úrnő - a maga vadságában, örök lázadásában és belső zavarodottságában. Mert mi egyéb ez a tükörjáték - amelyben a látszólagos valóságról minduntalan kiderül, hogy illúzió csupán, s a látszatról, hogy az maga a természetes igazság - mint álom az álomban, játék a játékban. Legyen szó szerelemről vagy forradalomról, szolgálatról vagy árulásról, gyilkosságról vagy menekülésről. Itt mindenki más akar lenni, mint aki. S az éncserékbe, a szerepjátszásba belezavarodva jöhet el a pusztító vég.
A Pesti Színház előadása, Forgács Péter rendezésében, egyszerre akarja megmutatni a színházi mítoszt és legendát, hiszen a Cselédek - éppen azért, mert nemigen játszották nálunk - valóban legendaszámba megy. Egyszerre akarja megmutatni a színi szertartást, és igyekszik megteremteni annak paródiáját. Füzér Anni különlegesen komponált színpadképében és viseleteiben Pap Vera, Börcsök Enikő és Igó Éva kapott izgalmas lehetőséget arra, hogy látszat és valóság skizofrén egyensúlyát életre hívja egy világban, ahol az egyik élet csak egy kikotyogott telefonhíváson múlik, a másikat a szerepjátszás oltja ki.
Róna Katalin
Róna Katalin