Van a drámának egy vonulata, amely hiányzik a magyar színházból. Tagadjuk, titkoljuk, úgy mondjuk, nem is olyan fontos, a divat sem kedvez neki, de amikor szembesülünk vele, egyszeriben kiderül, hiátusa fájó veszteség. Nem pótolja visszafelé tekintve a klasszikus, s előre nézve az avantgárd vagy a groteszk, mert bizony ott lenne a helye közöttük. Együtt jelentenék a folyamatosságot, a teljességet. Amiről szólok, az nem egyéb, mint a polgári, társalgási dráma. A szabályos színjáték, amely komolyan beszél, de mégis hétköznapi nyelven, az emberről szól, nem a magaslatokban, „csak” egyszerűen, úgy, ahogy él. Azt mondjuk, nemigen létezik a magyar színházban efféle színmű. Vagy létezik, csak nagyon kevés, az is inkább elfeledve.
Közéjük tartozik Márai Sándor Kaland című darabja, amely ha nem is tökéletes művészi remek, mint írójának sok regénye, költeménye s naplója, de olyan alkotás, amelyet a színházba járók biztosan szívesen néznek, amely az emberről, különös, szívszorító helyzeteiről beszél.
Márait játszani, miként és hogyan - alighanem komoly és állandósult kérdése immár a színháznak, amely kényszerűen oly sokáig nem tűzhetett műsorára Márai-művet, hogy szinte el is feledte, valójában meg sem tanulta titkát. Hiányt pótol az Éjszakai Színház, amikor műsorára vette, s a pesti Kálvin tér mögötti Pinceszínházból Piccolo Színházzá változott aprócska teátrumban bemutatta a Kalandot. A furcsa sorsú színjátékot, amely - 1940. október 16-i ősbemutatója után - három évig ment a Nemzeti Kamara Színházban. Azt az előadást Németh Antal rendezte, s olyan művészek léptek benne színpadra, mint Tőkés Anna, Makay Margit, Rajnai Gábor és Jávor Pál. Jávor szerepét utóbb Szabó Sándor vette át. Közel háromszázötven előadást ért meg akkor a Kaland, hogy azután a színház elfeledje, mintha sohasem hallott volna a létezéséről. Most Kőváry Katalin rendezőként megpróbálta föllelni, s főként megmutatni benne mindazt a tartalmat, szépséget, eszményt és szellemiséget, amely Márai sajátja, s amely mindmáig érvényessé teszi a különös históriát.
Háromszögtörténet, szerelmi kaland, az orvosi hivatás és etika kérdése, az adott szó becsülete, az emberség és a szeretet, a szenvedély és a magány - mindez együtt és külön-külön is megfogalmazódik a Kalandban. Talán némileg leegyszerűsítve, talán túlságosan is didaktikusan, de mégiscsak úgy, hogy a drámát figyelve önmagunkkal is szembe kell néznünk, mert kérdései a mi kérdéseink is. Óhatatlanul és szükségszerűen tisztázzák viszonyunkat saját magunkkal és a világgal, vállalt és lehetséges kalandjainkkal.
Az Éjszakai Színház előadásában a professzor szerepét Mécs Károly játssza, megmutatva választásában az emberséget és a hivatástudatot. Mellette az ifjú és kalandra induló feleség alakjában Söptei Andrea, a kalandra kényszerített tanársegéd szerepében Rékasi Károly, megcsalt és elhagyott orvosnőként Hámori Ildikó, s az életét a szegények gyógyítására tett orvosként Horváth Sándor jelenik meg a színen.
Márai-színművet játszani kaland és vállalás, értőn színre vinni komoly feladat. De az elhatározást, a vállalást a közönség biztosan elismeri.
Róna Katalin
Róna Katalin