Hárs György

Könyv Gizában is a víz volt az úr?

Sörös István felsőörsi lakos kitanult geodéta és villanyszerelő, autodidakta ács, bútorasztalos, kőműves, gázszerelő és lakatos, valamint hajós és hajóépítő. Jelen esetben azonban mindenekelőtt írástudó. Az ötvenkét esztendős ezermester a minap ugyanis kirukkolt egy könyvvel, amely teljességgel híján van a pályakezdő művek már-már elvárt bocsánatos esendőségeinek. Sőt. Rutinos elbeszélőt, kiforrott stilisztát mutat fel, aki képes arra a bravúrra, hogy a tudományos értekezés szikáran objektív műfajába belelopja az esszé személyességét, a novellaszerkezet feszültségteremtő fortélyait. A kötet mindebből következően együltőre olvastatja magát végig, annak ellenére, hogy a tárgy bennfentes szakszerűsége lehetne akár elriasztó. Arról az olvasói reflexről nem is szólva, amely egyre hajlamosabb szkeptikusan rálegyinteni a különféle újmódi világmagyarázatok és felfedezések inkább fantasztikus, semmint tudományos divatára. Hiszen miért volna hihetőbb egy ezeregyedik teória vagy feltételezés valamely történeti rejtély megoldhatóságáról vagy éppen megoldásáról, ha a megelőző ezerből eleddig egyetlenegy sem bizonyult többnek szellemes gondolatkísérletnél, netán - meglehet, jóhiszemű - szélhámosságnál. Ezzel a méltányolható gyanakvással kellett számolnia és kell most szembeszállnia a Vízben álló piramisok, lebegő kövek szerzőjének. Hogyan keletkeztek az ókori Egyiptom megalitikus építményei, a templomok és piramisok, az utóbbiakból különös tekintettel a gizai háromra, s közülük is kitüntetetten a hajdani hét világcsoda egyetlen máig fennmaradt hírmondójára, a Kheopsz nevét viselőre. A talányhoz, számtalan előd hipotézisei után, ez a tanulmány teljességgel eredeti megfejtést kínál. Olyat, afféle Kolumbusz tojását, amely egyszerűségében annyira kézenfekvő ötletnek tetszik, hogy nem is érti az olvasó, miként kerülhette el évszázadokon át a felfedezők figyelmét. Nevezetesen: az építkezések kulcsszereplője nem a korabeli szállítási technikával kombinált nyers emberi erő, hanem a víz volt. Jelenléte nélkül valóban elképzelhetetlen a tökéletes szintezés megoldása, felhajtóerejének kihasználása nélkül a gyakran több száz tonnás gránitelemek szállítása száz kilométereken keresztül Asszuánból, megemelésük és hajszálpontos helyreillesztésük. Sörös könyvtárnyi útleírást, kutatónaplót, monográfiát olvasott végig a nála avatottabbakat megillető odaadással, egyszersmind azonban mind megalapozottabbnak gondolt kritikával, mielőtt több expedícióban maga is bejárta a megalitikus építkezések csaknem teljes területét. A helyszíneken elvégzett mérések, a vizsgált tárgyi bizonyítékok (mostanáig vitatott rendeltetésű, kultikus épületek romjainak vélt medencefal-maradványok, medrek, átereszek, gondolatformájú vízi járművek) sorra váltak a sejtelem igazolásaivá: a piramisokat szinte minimális emberi erőfeszítéssel, zsiliprendszerek segítségével, vízen emelték. S milyen céllal? Ellentétben a hiedelemmel, nem fáraók síremlékeiül, hanem navigációs műtárgyak funkciójával a tengermelléki közlekedésben. Természetesen nem a laikus ajánló terhe annak megítélése, mennyiben változtatják meg az egyiptológia hagyományos szemléletét a könyv meghökkentő megállapításai. Okfejtéseinek sorát mindenesetre olyan gránitszilárd logikával vezeti végig a szerző, elmélete annyira egységes és körülbástyázott, körüldokumentált, hogy az olvasónak nem esik nehezére tisztelettel megadnia magát. Így tesz az előszó írója, Vitray Tamás is a szerzőről szólván: „Egyszer láttam csak életemben, egyszer hallottam megfigyeléseiről, teóriáiról beszélni, de úgy képzelem, az egyiptomi piramisok tervezői, kivitelezői éppen olyanok lehettek, mint amilyen ő”. A magyarral egy időben német és angol nyelven is megjelent (300 fotót és grafikát is tartalmazó), pompás kiállítású kötetet - egy tervezett sorozat, „A csoda az emberben van” első darabját - Szyksznian Wanda fantáziafestményei illusztrálják. Kivitelezője a veszprémi Prospektus Nyomda, kiadta a Mandorfi Bt. (Hárs)

Akit a pókasszony megcsókol

Szokatlan vállalkozásra adta a fejét a Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban. A prózai előadásokra szakosodott teátrum ezúttal musicallel állt elő. Nem is akármilyennel, s nem is akármilyen színvonalon. A tíz esztendeje született, először Kanadában, majd Londonban, s a Broadwayn csak utóbb előadott, nálunk alig ismert A pókasszony csókja című zenés játékot olyan felkészülten vitte színre a társulat, hogy akár egy hivatásos musicalszínház is megirigyelhetné. Kemény, erőszakos, vad zenét komponált John Kander Terence McNally darabjához (dalszövegek: Fred Ebb), amely Manuel Puig regénye nyomán íródott. Kemény, erőszakos és vad a történet is. Egy diktatúra üldözöttjei kényszerülnek egymás mellé a börtönben: a homoszexuális és a forradalmár. Egyikük Molina, aki álmaiban filmeket lát, akinek számára a gyermekkorban nézett mozidarabokra való emlékezés teszi elviselhetővé az elviselhetetlent, a nyolcesztendei rabságot. A másik Valentino, aki a fennálló rend ellen fordult, de a hatalom kezére került, akit naponta gyötörnek, vernek, kínoznak, de tudja, van annyi ereje, hogy ne legyen árulóvá. S hogy mi adhat ehhez erőt? Bármily hihetetlen, túl a politikai eszmén és elszánáson, a filmek története, a fölelevenített arcok, képsorok, a valóságtól idegen mese, ami mégiscsak a valóságról beszél. Furcsa, önmaga ellenébe forduló, helyenként már-már ironikus, másutt a giccs határát súroló ez a fegyháztörténet, s benne a sorsok alakulása, a különös hőstettek megfogalmazása. S mindennek hátterében az időről időre megjelenő álombéli alakok: a filmszínésznő, Auróra és a Pókasszony jelensége. Mert ők azok, akik meghatározzák Molina gondolkodását, útját, elhatározásait és félelmeit, s ők azok, akik megértetik Valentinóval, hogy van másfajta, emberi vállalás is az életben, mint a forradalmi tett. Molina alakját Bardóczy Attila játssza-énekli érzékletesen, különös, magakellető finomkodással formázza a homoszexuális rab emberségét, vágyait, ábrándjait, visszafojtott érzelmeit, hirtelen felébredő akarását és önfeláldozását. Méltó partnere Miller Zoltán Valentinója, különösképp ami az énekesi teljesítményt illeti. Auróra, illetve a Pókasszony álombéli, a képzeletben megelevenedő alakját Vári Éva formázza, ezúttal is érzékletesen bizonyítva nagyszerű énekesi képességeit, karakterformáló erejét. Valószínűleg nem nagyot tévedünk, ha úgy véljük, elsősorban az ő kedvéért tűzte műsorára a színház Szegvári Menyhért rendezésében ezt a musicalt. A Pókasszony csókja gyilkos – így véli, ettől retteg egész életében Molina. De akit ez a Pókasszony, ez az előadás megérintett, nehezen szabadul tőle. Róna Katalin

a biodetektorok

Az elmúlt év utolsó negyede nagyította közkeletű képzetté, fenyegető realitássá a bioterrorizmus lehetőségét. A biológiai fegyverektől rettegő világ józan tudománya természetesen éjt nappallá téve keresi a védekezés lehetséges módozatait. A legelső feltétel: a biológiai fegyver jelenlétének felismerése, illetve mibenlétének, minőségének meghatározása. Ehhez olyan biodetektorokra volna szükség, amelyek füstjelzők módjára lennének felszerelhetők. A biológiai fegyverek olyan baktériumok, vírusok vagy toxino, amelyek könnyen juttathatók a levegőbe, az ivóvízbe vagy az élelmiszerekbe és járványt, tömeges pusztulást okoznak. Kimutatásukra először a harctéri alkalmazás megakadályozása céljából fejlesztettek ki eszközöket, mint például a helikopterre szerelt optoelektronikai berendezés, amellyel a levegőbe történő kipermetezést lehet észlelni, mert már ötven kilométerről meg tudja különböztetni a természetes felhőket egy repülőről kiszórt, szivar alakú permettől. A biodetektorok ezzel szemben pontszerű fertőzések gyors és automatikus felismerésére és minőségük meghatározására szolgálnak. Első csoportjukba azok a megoldások tartoznak, amelyek a baktérium vagy vírus DNS-csoportját mutatják ki és hasonlítják össze a feltételezett kórokozóéval. Ez történhet a DNS egyik részének fluoreszcens jelzőanyaggal történő optikai kimutatásával, de itt először meg kell oldani az érzékenység leckéjét. Amikor ugyanis a biodetektor apró mintát vesz, abban csak néhányszor tíz-száz bioágens molekula van, ami a kimutatáshoz nem elegendő. A megoldás az úgynevezett polimeráz láncreakció (PCR), amely egyszerűsítve abból áll, hogy a mintát 95 Celsius-fokra melegítve a DNS-molekulák kettős spirálja szétválik és lehűtve az egyszeres láncok két vége összekapcsolódik. Ily módon számuk megkétszereződik és az alig egyperces eljárást harminc-negyvenszer megismételve millió-milliárd másolat keletkezik, ami már elég a fluoreszcens jelzőanyaggal történő kimutatáshoz. Mikroméretben egyidejűleg több térben többféle jelzőanyagot használva kiderül, melyikkel fluoreszkál, vagyis milyen baktériumról/vírusról van szó. Sajnos még a mikromennyiségű anyagok ismételt felmelegítéséhez és lehűtéséhez is viszonylag sok energia kell, ezért a mobilkészülék hozzávetőleg bőrönd nagyságú lesz. Az amerikai haditengerészet kutatólaboratóriumában fejlesztettek ki a DNS-részek mágneses kimutatására alkalmas berendezést. Ebben, amikor a patogént tartalmazó mikrocseppek egy sor, a keresett DNS egyik szálával bevont, drótszerű, mikroméretű mágneses érzékelő közé jutnak, a mágnesek elektromos ellenállása csekély, de mérhető módon megváltozik. A berendezés három nagyságrenddel kevésbé érzékeny (a kimutatáshoz 10 000-100 000 baktérium szükséges) és szintén koffer méretű. A másik csoport az antitestek képződésén alapuló módszereket alkalmazza. A legegyszerűbbek a próbacsíkok, amelyek a keresett patogén jelenlétét színes csík(ok) megjelenésével jelzik. Természetesen minden patogénhez másféle csík szükséges. Használatuk egyszerű és gyors, csak néhány percbe telik, viszont sokkal kevésbé érzékenyek: csak akkor jeleznek, ha a keresett baktériumból több százezer van a mintában. Jelenleg ez az egyetlen, gyors, helyszíni elővizsgálatokhoz használt eljárás. A sok egyéb lehetőség közül említésre méltó még a Stanford egyetemen Greg Kovacs és csoportja által kifejlesztett kézi detektor, amelynek működése azon alapszik, hogy ha egy emlős élő szívsejtjébe biotoxin kerül, a felületen lévő ioncsatornák kinyílnak vagy bezáródnak és ez a sejtmembránon millivoltos feszültségváltozást okoz. A detektor ezt méri és hasonlítja össze a számítógépes része memóriájába táplált adatokkal, azaz azzal, hogy milyen ágens mekkora impedenciaváltozást okoz (impedencia = a váltóáram Ohmban mért ellenállása). A mérés ugyanolyan érzékeny, mint a PCR-reakción és fluoreszcens markeren alapuló, és olyan gyors, mint a próbacsík használata. Az eszköz alkalmazása azonban jelenleg még kísérleti stádiumban van. Wolfner András

Az izomnövelés kockázatai

Széles váll, kidolgozott bicepsz, amihez jó, ha kockás hasizom is társul – világszerte az erős, főleg a felső testen megnövelt izomzattal rendelkező alak a divatos, hiszen ezt a férfiideált népszerűsítik a filmek. Sokan szeretnének hasonlítani az ilyen hősökre – mondja dr. Pucsok József, az Országos Sportegészségügyi Intézet professzora –, ezért látogatják egyre többen az edzőtermeket. Az a baj azonban, hogy a legtöbben szakértelem nélkül kezdik a testépítést. Ráadásul gyorsan akarnak látványos eredményt elérni. Ha a fitneszklubban nincs megfelelő szakember, aki a felkészülést irányítsa, abból könnyen lehet gond. A rosszul megválasztott erőgépek okozta terhelés miatt rendszerint izomsérülések alakulnak ki. Amikor úgy kezd valaki testépítésbe, hogy a terhelési program az erejének és az izomzatának megfelel, az nem káros. Sőt, az ember kondíciójának karbantartásához egyenesen kívánatos, hogy az úgynevezett dinamikus mozgás (ez lehet úszás, futás, kerékpározás) mellett statikus mozgást is végezzen és az izomzatát is fejlessze, amit azzal érhet el, hogy súlyt emel vagy olyan erőgépeken dolgozik, amelyek a különböző izomcsoportok funkcióját erősítik. Ma már pontosan mérhető, hogy korának, nemének és alkatának megfelelően mennyire terhelhető valaki. Méghozzá úgy, hogy az ne okozzon semmilyen belső szervi vagy más funkcióbeli elváltozást. Ebben az esetben a megválasztott edzésprogram hatására az izomzat növekedése folyamatos lesz. Persze különös gondot igényel a táplálkozás, elsősorban a fehérjebevitelre kell figyelni. Mindez csak együtt vezet eredményre. Csakhogy sokan nyúlnak a különféle izomnövelő szerekhez, abban bízva, hogy olyan deltákat mondhatnak majd magukénak, mint a sztárokéi. Pedig veszélyes készítményekről van szó – figyelmeztet a professzor. Szedésükre főként a fiatalok hajlamosak. Ezek a koncentrátumok fehérjéket, aminosavakat, zsírt és szénhidrátot tartalmaznak különféle összetételben. Továbbá olyan tiltott anyagokat, mint a hormonkészítmények, az úgynevezett anabolikus szteroidok. A súlyos mellékhatásokat ezek okozzák. Anyagcserezavar léphet fel, mivel a szerek a májon keresztül bomlanak le, a máj funkcióját károsítva. Emiatt megemelkedik a vérzsírszint, felborul a cukor- és a fehérje-anyagcsere, a bőrön, elsősorban az arcon és a háton begyulladnak a faggyúmirigyek. A bennük lévő férfihormon kezdetben fokozza a szexualitást, ám rövid időn belül potenciazavart, sőt, akár impotenciát is okozhat. Ezek a szerek mindenkire, minden életkorban igen ártalmasak! A testépítésből ma már a nők sem maradnak ki, s a tiltott szereket a hölgyek is fogyasztják. A súlyos mellékhatások náluk hatványozottabban jelentkeznek, mivel az említett anyagcsere-zavarokon kívül a menstruációs ciklus felbomlásával, illetve a havi vérzés elmaradásával is számolni kell. A következmény: egyszer s mindenkorra megszűnik a fogamzóképesség. Az izomnövelő készítmények ráadásul (magas férfihormon-tartalmuk miatt) férfias jellegű izmosodást indítanak el, ami kiszőrösödéssel és a hang mélyülésével jár együtt. Meddig „normális” a testépítés? Minden életkor más intenzitású edzést kíván, ami megfelel az illető nemének és erőnlétének. Ha ezt szakember, orvos vagy hozzáértő testnevelő állítja össze, a jótékony hatás nem marad el. A mozgás ugyanis az a „csodaszer”, amely a betegségek megelőzését, kezelését és a beteg rehabilitációját egyaránt szolgálhatja. Csakhogy kizárólag akkor hatásos, ha testre szabott és az egészségi állapothoz igazítják. Az ésszerű határok között végzett testépítés mindaddig nem egészségtelen, amíg fokozatos. Ha azonban nagyon gyorsan akarunk hatalmas izomtömegre szert tenni, az súlyos egészségkárosodáshoz vezető pluszterhelést ró a szervezetre. Gyerkó Katalin

Az idő hangsúlyai

A magyar kiadásban három részre bontott hatalmas esszé, Felipe Fernández-Armesto oxfordi professzor műve (amelynek első kötetéről már hírt adtunk annak idején) most, karácsonyra kiegészült a másodikkal és harmadikkal. A szerző szemlélete korántsem hagyományos, inkább szinte futurisztikus. Írása tulajdonképpen kalandos idő-útirajz, nem klasszikus történelemkönyv. Kozmikus távolságból szemléli a földgolyó utóbbi ezer esztendejét, amelyet nem a megszokott Európa-centrikus szemüvegen keresztül láttat. Amíg például a mi számunkra meghatározó a törökök magyarországi jelenléte, addig Fernández-Armesto csupán ennyit említ meg itteni hódításaikról: „a XVI. században a törökök a biztonságra hivatkozva foglalták el Magyarországot, amihez nem sok kedvük volt”. Azért csak maradtak százötven évig; furcsa belegondolni, mi lett volna, ha hódításként élik meg azt a másfél évszázadot. Európáról nem tár fel sok újat a professzor, ám másképpen késztet gondolkodásra egy-egy újfajta perspektíva felvillantásával. A könyvet olvasva olyan népek történelme bontakozik ki, amelyek nyomára eddigi tanulmányaink során általában lábjegyzetben, apró betűs részekben, esetleg az ajánlott olvasmányokban találhattunk rá. Pontos leírást kapunk a koreai „csodafegyverről”, a teknőcről, amely verhetetlen volt egy-egy tengeri ütközetben, hiszen ágyúi biztosan süllyesztették el az ellenséges flottát, és legénységének attól sem kellett tartania, hogy a fedélzeten lepi meg az ellenség, hiszen a vastüskék a támadót visszariasztották. Mindegyik kötet végén szerepel függelékként egy kronológia, amely minden apró részletet a helyére billent, pontosan és precízen eligazít: amíg mi a világ másik felén járunk, vajon mi is történik Európa-szerte, és hogyan kapcsolódnak össze a nagy világtörténelmi játszmák. Közelebb visz ahhoz, hogy megértsük: nem lehet elszigetelt eseményként szemlélni a látszólag periferikus történéseket, hiszen minden összefügg mindennel. A középkor története az iszlámot segítette megérteni, vagy legalább a „helyére tenni”. Az újkor története keleti tájakra kalauzol el, egyszersmind bemutatja az Újvilág fejlődését. Persze ki-kitekint Európára, de csak érintőlegesen. Mindenesetre, ebből a kötetből nem derül ki például, hogy milyen indítékok vezettek a vén kontinensen Ferenc Ferdinándnak az első világháború kitörését közvetlenül előidéző meggyilkolásához. (A jelenkor története már több „ismerős” mozzanatot elevenít fel, otthonosabban csengenek a történelmi szereplők nevei is.) A kötetek hivatalos bemutatóján Niederhauser Emil professzor megjegyezte, hogy a sorozatban csupán két-háromszor fordul elő Hitler neve, és Mussolinit is csak egyszer említik meg, holott nekünk, európaiaknak elképzelhetetlen a XX. század történelme a két világháború tragédiái nélkül. Ám a sorozatcím „alternatív” jelzőjének értelmében itt a hangsúlyok máshová esnek, mint az eddig megjelent egyetemes világtörténeti munkákban. Fernández-Armesto sorozatzáró epilógusa derűsnek korántsem mondható jövőt villant elénk. A közelmúlt eseményeinek tükrében ez a jóslata talán nem is túloz. (Athenaeum 2000 - Pannonica Kiadó) O. A.

Téli virágzás

Tartós tévhit - mondja Guba Ági mester virágkötő -, hogy télen, nevezetesen épp decemberben, karácsony táján nincs vagy nincs elég virág. Természetesen ilyenkor is minden kapható, még tavasziak is: a már hajtatott hagymások, nárcisz, tulipán, szellőrózsa. Hiszen ajándékozni bármely időben illendő és jóleső szokás, ráadásul a virág az ünnepek elmaradhatatlan dísze. A karácsony időszaka persze mindenekelőtt az örökzöldeké. Belőlük kötjük az adventi koszorút, rájuk helyezzük a gyertyákat. De készítünk karácsonyi arranzsmanokat, vagyis összeállításokat is, amikor különböző növényeket vagy összeültetünk vagy vágott virágként tűzdeljük be. S nem hiányozhatnak belőlük az ünnep sajátos jelképei: az örökkévalóság, a meleg, a fény szimbólumai, a gömbök és gyertyák; a jövő évi bőségre, áldásra utaló különböző kis termések. Időszerűek ilyenkor a névnapi csokrok. December 24-én pedig kétszeresen is, hiszen aznap az Évák és az Ádámok közös névünnepe van. Utóbbiaknak természetesen „férfias” csokrot szokás kötni, azaz rusztikusat, benne például ananászvirággal és sok zölddel. (Elárulhatom: a férfiak is nagyon szeretnek virágot kapni.) Karácsonykor különösen kedvelt a fehér virág. Gyönyörű tud lenni akár egy szál fehér amarillisz is önmagában. Vagy egy szál antúrium, egy szál orchidea - nem kell mindenáron a nagy csokor. A csokrok viszont mindig legyenek egyszerűek. De ha az ajándékozottnak csupán egyetlen szálat viszünk, az az egy is csokor módjára legyen feldíszítve. A csomagoláshoz műanyagot ne fogadjunk el és ezt mondjuk meg a virágüzletben, ahová betérünk. A celofán réges-régen nem divat már: nem környezetbarát, nem használjuk. Még a kötözőanyag is természetes raffiából legyen. Amikor átadjuk az ajándék virágot - legyen az asztaldísz, összeállítás vagy csokor -, lehetőleg vegyük le róla a csomagolópapírt. Az összeállításoknál ez nem feltétlenül szükséges, de kérjünk az üzletben olyan csomagolást, hogy átadható legyen, magyarán: egyenesen a karácsonyfa alá kerülhessen. Sok ilyenkor a szép cserepes virág is. Kezdődik a sor a mikulásvirággal, amely létezik a közismert piroson kívül egyéb színekben: zöldben például, de láttam már bordóban is. A már említett jácint, nárcisz és tulipán ápolása egyszerű, a hagymásokat alig kell locsolni, nem kívánnak különösebb odafigyelést. Ha melegre tesszük őket, hamarabb, ha hűvös helyre, akkor kissé lassabban, de akkor is pompás virágokat hoznak. Szép divat virággal megköszönni az év vége felé tanároknak, orvosoknak a velünk való esztendős foglalkozást, legjobb vevőinknek, üzletfeleinknek karácsonyra üdvözlőlap helyett virágcsokrot, arranzsmant, adventi koszorút küldeni, vagy kisebb ajándékot, ami lehet mécses vagy kevéske örökzöld, bogyókkal, angyalhajjal. Vannak ezenkívül, egyre többen, akik kész karácsonyfát küldenek, beültetve, feldíszítve - valamely intézménynek, közösségnek, adományként. (NAPI)

Kiotó - amerikai szemmel

Az afganisztáni csatazaj mellett szerény figyelem jutott a legutóbbi, marrakesi klímakonferenciának. A találkozó eredménye sem éppen látványos, voltaképpen a nyári, bonni egyezség után már csak a technikai részletek tisztázása folyt. A legnagyobb szennyező, az USA most már véglegesnek tekinthető kimaradása azonban sokak szemében megkérdőjelezi az alku értelmét.

Szent György után még ki jöhet?

Egy híján harminc esztendeje annak, hogy a kaposvári Csiky Gergely Színházban Zsámbéki Gábor megrendezte Weöres Sándornak a maga idejében nem kis port kavart verses tragikomédiáját. Az Octopus, avagy Szent Görgy és a sárkány históriája címet viselte akkortájt a parabolisztikus mesejáték. Utóbb elmaradt címéből az Octopus, s bár a hetvenes évek vége felé Ascher Tamás rendezésében még egyszer színre került a Nemzeti Színházban, azután mintha a feledés homályába merült volna a dráma. S talán nem állunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, részben azért, mert gondolati megközelítése és értelmezése, szellemisége és megjelenítése nem kis erőpróbát jelent színház, rendező és színész számára egyaránt. Másrészt persze a történelmi idő alakulása is a lehetséges magyarázatok közt van. Zsámbéki most mégis újra elővette Weöres darabját, hogy három évtized színpadi tapasztalatával, alapjaiban megváltozott történelmi és társadalmi közegben próbálja fölmutatni érvényességét. Weöres Sándor „meggyőződése szerint, s ezt fogalmazta meg ebben a drámájában is, a jó helyébe legritkább esetben jön jobb, a rosszat még rosszabb követi” - mondja az egyik drámaelemzés. Ahogy a történet szól: a római Diocletianus császár idején az észak-afrikai Silene városállamában a nagyszerű Icandas király uralmára már csak özvegye, a százesztendős Inganga anyakirályné (Törőcsik Mari) emlékezik. Ő a maga pogány eszközeivel igyekszik ébren tartani a dicső múltat. A mostani király, a gyenge kezű korcs, iszákos Cannidas (Lengyel Ferenc) trónját fattyú unokaöccsének, Laurónak (Nagy Ervin) szánhatná, ám Lauro mellett ott van vérfertőző féltestvére, Isbel (Bertalan Ágnes). A trón várományosa ilyeténképp csakis Cannidas leánya, a szellemileg visszamaradott Uttaganga királykisasszony (Csákányi Eszter) lehet. De ez csak a végjátszma, addig még el kell jönnie Szent Györgynek, azaz Giorgiónak (Fekete Ernő), hogy megmentse a várost és szüzeit a sárkánytól. A polgárok a városban ugyanis - barbár szokás szerint - tavaszünnepen egy szűz leányt áldoznak a sárkánynak. S az agg királyné, bár tudja jól, Giorgio lovag nem az ő hitével érkezik, sőt azt az eszményt hozza a városba, amely ellen még a római Diocletianus is hadakozik, nem tesz semmit a „felszabadító” ellen, mert sejti, úgyis csak rosszabb érkezne helyette. Giorgio megszabadítja a várost, de az újabb válságot hozó forradalmi pillanatokban, amikor a sárkány képe helyett az övé kerül a címerbe, már nincs is jelen. Weöres tragikomédiájának még nem született - valószínűleg nem is születhet - olyan színpadi változata, amely ne hagyna kérdőjeleket maga után. Nem kelhet föl néző úgy a zsöllyéből, hogy ne tenne föl kérdéseket magának. (Tegyük hozzá, ez egyébként a dráma mindenkori erénye is.) S ha harminc éve biztosan nem volt ott a kérdések között a „miért most?” mondata, úgy ma bizonyára nem egy nézőben fogalmazódik meg ez a gondolat. Róna Katalin

Találkozó Budapesten

Szeretjük, nem szeretjük, akarjuk, nem akarjuk, mégsem tudjuk másként, más gyűjtőfogalommal meghatározni a fővároson kívüli színházakat, mint „vidéki színházak”. Vidéki – a szónak nálunk nem jó a csengése. Porosat, beszűkültet, a nagyvilág szellemiségétől elzártat is jelent. Pedig tudjuk jól, az ország különböző városainak teátrumaira igazán nem illenek ezek a szavak. Időről időre erről tanúskodnak bemutatóik. S ezt a képet mutatják azok a vendégjátékok, fesztiválok, amelyeken megmutathatják akár Budapest közönségének is, hogy mit tudnak, hol tartanak. A Thália Színház három játszási helye és a Merlin Színház ad otthont ezekben a napokban a vidéki színházak találkozójának. A bemutatók sorát a debreceni Csokonai Színház előadásában Teleki László Kegyencének előadása nyitotta, majd a Szegedi Nemzeti Színház Egressy Zoltán Portugáljával, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház a Szentivánéji álommal és a Vérnásszal, a veszprémi Petőfi Színház a Svejkkel, a kaposvári Csiky Gergely Színház Moliére Don Juanjával és Gombrowicz Operettjével vendégszerepelt. A szolnoki Szigligeti Színház Háy Gyula Isten, császár, parasztját és az Álomszonátát hozta el. Ma, november utolsó napján a Tháliában a Miskolci Nemzeti Színház előadása, Márai Sándor mostanában újra fölfedezett A kaland című drámája kerül színre. Az a színjáték, amely az 1940-es ősbemutató után három évadon át volt a Nemzeti Színház sikerdarabja, majd „a színház” elfeledte, hogy azután az elmúlt évadban az Éjszakai Színház fölfedezze, sikerre vigye a szerelmi háromszög-históriát, amely a szenvedély, a magány, az orvosi és magánemberi etika súlyos kérdéseit is magában hordozza. A miskolci társulat Bálint Andrást, Márai műveinek értő előadóját hívta meg vendégként a főszerepre. December 1-jén az egri Gárdonyi Géza Színház együttese a Diótörő zenésjáték-változatát adja elő, a színlap szerint gyerekeknek és felnőtteknek. E. T. A. Hoffmann Diótörő és egérkirály című meséjéből Kapecz Zsuzsa és Gothár Péter írt színpadi változatot, a zeneszerző Selmeczi György. Az egyszerre fantasztikus és reális históriából, amelyet a legtöbben Csajkovszkij világhírű balettjeként ismernek, most varázslatos és nyugtalanító rock-musical született. Ugyanezen az estén ugyanitt, de az Új Stúdióban Németh László Görgeyje kerül színre az egriek előadásában. A soproni Petőfi Színház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös produkciója, A peleskei nótárius december 2-án este látható. A szerző, Gaál József a reformkori magyar színház írója volt. Vidámító boszorkányhistóriájának zenés változatát játssza most Hacser Józsa, Mikó István és Sinkó László főszereplésével az együttes. A Thália Régi Stúdiójában Spiró György Kvartettjét az egriek adják elő. December 3-án a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Koenigsmark Agyő, kedvesem! című darabját mutatja be a Tháliában, míg a kecskeméti Katona József a Thália Új Stúdiójában a Mirandolinával, a Merlin Színházban pedig a Fösvénnyel lép színre. December 5-én a Thália a kecskemétieké: Andersen meséje nyomán született Jevgenyij Svarc színpadi játéka, A király meztelen. Aznap Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című darabját a Pécsi Nemzeti Színház az Új Stúdióban játssza. A vidéki színházak találkozójának záróestjén a főszerepet a Pécsi Nemzeti Színház kapja. Arthur Miller Pillantás a hídról című előadásával vendégszerepelnek. Azzal a – Szikora János rendezte – produkcióval, amely egyöntetű sikert aratott nyáron az országos színházi találkozón Pécsett. Akkor szerepformálásáért Bubik István a legjobb férfialakítás díját nyerte el. Róna Katalin