Hárs György

Karácsonyi zenészháború

Végéhez közeledik a SztárTőzsde aranykorának is nevezhető valóságshow-korszak. A hazai sztárok részvényei ugyan már nem emelkednek szédítő ütemben, az ügyesebb tőzsdézők azonban még most is találhatnak egy-két olyan sztárt, aki aranytojást tojó tyúkként busás profitot hoz tulajdonosainak. Ilyen szezonális felfutást lovagolnak meg a Tilda-hívek. Erdélyi Tímea részvényének értéke barátok nélkül vélhetően hamarosan visszasüllyed a középmezőnybe, de a befektetők addig is minden forintot megpróbálnak kisajtolni szegény lányból, aki már alig várja a nyilvánosságtól való elszakadást. Jön a tél, egyre nagyobb a szerepük az időjósoknak. Erre a megállapításra juthatunk Aigner Szilárd részvényeit vizsgálva. Aigner előrejelzései eddig nem hagyták cserben a tőzsdézőket, így élvezi azok töretlen bizalmát. Mindenesetre óvatosságra intünk mindenkit, aki a részvényeinek vásárlásával kacérkodik, hiszen mi nem tudjuk kellően megjósolni, mi lesz, ha egyszer téved a csokornyakkendős időjós. A karácsony közeledtével minden eddiginél élesebb csata kezd kibontakozni a zenészek kategóriájában. A SztárTőzsde árai alapján a Fresh-lányoknak kellene uralniuk a karácsonyi eladási listákat, ám nagyon közel találjuk hozzájuk az egykori Vénusz együttes Varga Zsuzsáját, valamint Sub Bass Monstert is. Döbbenetes hajrával Gangxsta Zolee is megelégelte, hogy a híradások többet szólnak egykori bandatagjáról, az immár szólóban hódító Dopeman Laciról. Feljövőben vannak még a PaDöDö-lányok, a Kozmix, valamint az Anniban Cannibals is. Mindegyikük 7000 forint körüli mértékben drágult, és a szakértők további emelkedésre számítanak. Király Linda kicsit megtorpant ugyan a ranglista nyolcadik helyén, ám már így is maga mögé utasított olyan neves előadókat, mint a Zanzibar vagy Presser Gábor.

Zenésznek áll a tőzsde

A valóságshow-k első sorozata lassan a végéhez közeledik, és a befektetők a megszerzett pénzüket fokozatosan áramoltatják vissza a SztárTőzsde egyéb jól jövedelmező sztárpapírjaiba. Presser Gábor zeneszerző, zenész például egyenesen megtáltosodott, papírjai után csak úgy kapkodtak a készpénzben dúskáló tőzsdézők. A tőzsdére három hete bekerült Király Linda azonban messze a várakozások alatt teljesít 14 050 forintos árfolyamával. A zenészek kategóriájában a hirtelen jött pénzek elsősorban a mezőny középső, illetve alsóbb rétegeiben okoztak átrendeződéseket, az élboly nem sokat változott. Sokat erősödött az új számmal és klippel rendelkező Zanzibár. Az exrendőr frontemberrel hódító csapat mellett a nem éppen finomkodó szövegeiről ismert Tankcsapda érte el a második legnagyobb javulást. Az elektronikus dallamok mestere, DJ Sterbinszky sem szégyenkezhet, mindössze 235 forinttal maradt le növekedés tekintetében a Tankcsapda együttesétől. A két banda árfolyamának különbsége sem nagyobb 4000 forintnál, így továbbra is a kemény gitárhúrok és digitálisan torzított hangok forintosított küzdelme várható a SztárTőzsdén. 825 forinttal zuhant viszont az elmúlt hét nap során Gangxsta Zolee és udvartartása, a Kartell. A jelenség mögött sokan az egykori kartell-tag, Dopeman kiválást gyanítják, aki önálló részvényként most vasárnaptól szerepel a SztárTőzsdén. Bár egyenes párhuzam nem vonható a Gangxsta-papírok értékvesztése és a Dopeman-hívők jegyzésre elköltött pénzei között, a jövő hét kemény csatának ígérkezik a hazai rapélet meghatározó egyéniségei között. A SztárTőzsde összesített indexe, a STUX folytatta szárnyalását, és bár a héten jóval több negatívan is módosuló részvényárat találunk, az árak összességükben még mindig hatalmas nyereségek elérését tették lehetővé.

Újra megéri médiasztárnak lenni

Sokan vitatják ugyan a valóságshow-k televíziózásra gyakorolt pozitív hatásait, egy azonban tény. Az ilyen jellegű műsorok fő célja, hogy odakösse a nézőt a foteljébe, teljesült. Ennek pedig a SztárTőzsdén a médiasztárokba fektetők örülhettek a leginkább, hiszen a héten a legnagyobb nyereségre ismét ebben a kategóriában lehetett szert tenni. A legnagyobb emelkedést Balázsy Panna (43 740 Ft) papírjai esetében regisztráltuk, a sokoldalú televíziós évek óta reggeltől délig az RTL meghatározó arca, ugyanakkor az őszi műsorstruktúrában már önálló mozis magazint is vezet az esti órákban. A Reggeli jelenti az ugródeszkát Kovács Istvánnak (41 605 Ft) is, aki egyre nagyobb sikereket ér el, immár mint tévés személyiség. 18 000 forintot is meghaladó mértékben drágultak Friderikusz Sándor papírjai is. Az áremelkedés mögött egyaránt megemlíthető az újabb MTV-elnökségi pályázat, valamint a rendszeres képernyős szereplés a Nap-Kelte műsorvezetőjeként. A napi képernyős jelenlét hozott milliókat az egykori Pokrivtsák, manapság inkább Party Móni néven futó műsorvezető részvényeseinek. A Találkozások magazin nyújtotta ismertséget 13 270 forintos emelkedésre váltották a Móni-tulajdonosok. Az eddig leírtakból is kiderül, de a SztárTőzsde egészére is igaz az a megállapítás, hogy nagyon erősen kell küzdeni azért, hogy valaki veszítsen a tőzsde jelenlegi folyamatain. Az elmúlt héten a forgalomban lévő több mint 70 részvény közül csupán 3 zárta a hetet alacsonyabban a nyitó árnál: nevezetesen Király Gábor, Kovács Ági és ifj. Tóth János részvénye, de a hármójukon realizálható összesített veszteség így sem éri el a 3000 forintot. Aki tehát biztos meggazdagodásra vágyik, most kezdjen el tőzsdézni!

Felnőnek a gyerekek

Bizony, múlik az idő. Tizenhat, vagy egy picivel több esztendeje is annak, hogy John Smith, a londoni taxisofőr kétlaki életet él. Maryvel a város szívében, Barbarával a város másik felén. Munkáját is úgy osztja be, hogy hol az egyik, hol a másik asszony képzelje, nappalos vagy éjszakás, sietve igyekeznie kell az utasért, aki a bevásárlóközpont előtt várja, és így tovább. A hölgyek csinosak, vonzók, és jó humorral áldotta meg őket az ég. Könnyedén veszik, különösebben nem is zavarja őket, hogy az imádott férjről szinte nem tudják, éppen érkezik-e vagy indul. Nem is gyanakodnak, féltékenységnek az árnyéka sem érinti egyiket sem. Hogyisne, hiszen John Smith szép családi életet él, példás férj és családapa. Mindkét életében. S az a szerencséje is megadatott, hogy egyik asszonya leánygyermekkel, a másik fiúval áldotta meg. Ráadásul még az életkorok is jól alakultak: az elsőszülött a fiú, a másodszülött a lány. Talán soha nem is lenne semmi baj, ha a világ nem haladna előre, ha nem lenne természetes, hogy a felnövő gyerekek interneteznek, s szörfözés közben – ilyen a véletlen, és persze a színpadi szerzői akarat – egymásra találnak. Chatelni kezdenek, s lassan kiderül, apjuk neve, keresztneve is, életkora, de még a születés ideje és helye is azonos. Különös egybehangzás, eltekintve a lakáscímtől. A gyerekek meg akarnak ismerkedni, s ez így természetes. Természetesnek találja ezt mindenki, kivéve Johnt. Ő, s ez is természetes, mindenáron meg kell hogy akadályozza lánya és fia találkozását. Kezdődhet a játék, az esztendőkkel ezelőtt már világsikert aratott Páratlan páros második része. Kezdődhet a rejtélyes komédiázás, a leleményesség minden próbálkozása, amellyel John – segítségül kérve kétbalkezes barátját, Stanleyt – igyekszik meggátolni a gyerekek végzetes (legalábbis az apa által végzetesnek tartott) lépését. Ray Conney, ezúttal is, miként az első Páratlan párosban, jó színpadismerettel szerkesztett, helyzetkomikumra épülő bohózatot vetett papírra. Habkönnyű darabocskát, amely minden pillanatát kacagtatásra használja, minden mondatával, minden helyzetével nevettetni igyekszik, miközben a legtermészetesebbé teszi, hogy az alakok egyetlen légtérben, egymás lakásán keresztül-kasul mászkálva, a játékrenddel jelezzék, éppen melyik otthonban tartózkodnak, melyik feleséget hívogatják, vagy éppen zárják ki a szobából. S mert ez így van a darabban, az előadás nem kis feladatot ró a rendezőre és a színészekre. Itt nagyon fontosak a jelzések, nem kevés odafigyelést igényelnek a képtelen helyzetek és színhelyek. Hiszen a szereplőknek úgy kell élniük, úgy kell létezniük legképtelenebb helyzeteikben, mintha csak egy mulatságos össze-vissza táncot járnának, amelyben kevesebb a szerepe a szónak, annál több a játéknak. A Madách Színházban a Szirtes Gábor rendezte előadásban Götz Béla színpadán, Ruttka Andrea ruháiban őrült rohangálás, kergetőzés, egymást hajszolás, kacagtató vidámkodás folyik. Cseke Péter John Smith szerepében irányítja, pörgeti-forgatja az eseményeket, hogy aztán végre megértse, tán mégsem az ő kezében volt itt minden titkos szál másfél évtizeden át. Méltó társa a harsány komédiázásban Szerednyey Béla Stanley alakjában. A két asszonyt Bencze Ilona és Tóth Enikő kacéran és jókedvűen játssza. A hol megszeppent, hol akaratos, hol csak egyszerűen kíváncsi gyerekeket Kuthy Patrícia és Szanitter Dávid formázza. Reviczky Gábor fanyar humorával jól illeszkedik az összeszokott Madách-csapatba. A Páratlan páros 2. – akárcsak elődje – nem tetszeleg a halhatatlanságban, ám a nyáridőn felhőtlen szórakozásra vágyóknak biztosan örömöt szerez. Róna Katalin

A százéves szívrabló

Egy centenárium. Hatvanhét film- és legalább annyi színpadi szerep. Rajongók és ellenségek hada. Kalandos életút. Egy arc, amely több generáció hölgyeinek szívét megdobogtatta. Egy sztár, aki valóban SZTÁR volt. Egy név csupa nagybetűvel: JÁVOR PÁL. Bános Tibor regényes életrajza a diadalmas pályaívet befutott színész századik születésnapjára jelent meg. A szerző huszonöt éve már publikált egy Jávor-monográfiát, most azonban – részint a nagyobb időbeli távolság, másrészt az akkor még kallódó, azóta már hozzáférhető dokumentumok jóvoltából – Jávor emberi és színészi habitusáról, környezetéről és kortársairól jóval többet tud felmutatni. Teljesebb kor- és pályaképet kapunk arról az ötvenhét évről, amely Jávor születésétől a haláláig (1902–1959) telt el. Az olvasóknak nagy segítséget jelent, hogy ezt az izgalmas, sok-sok buktatón át egyre magasabbra törő színészt két síkon is láthatják. Miközben a könyvet lapozgatják, a különböző televíziós csatornák programjában fel-feltünedeznek azok a két világháború között készült magyar filmek, amelyekben Jávor főszerepet játszott. A magyar színészetnek korábban is voltak jelentős egyéniségei, de ők – Jászai Mari, Varsányi Irén, Újházi Ede, Hegedűs Gyula és a többiek – páratlanul gazdag pályájukat úgy fejezték be, hogy csupán leírások maradtak fenn róluk. Jávor az első magyar színész, akinek érett férfikora szinte nyomon követhető a mozgóképek segítségével. Láthatjuk őt 27 éves korában (Csak egy kislány van a világon), 32 évesen (A kék bálvány), 33 évesen (Köszönöm, hogy elgázolt), 37 évesen (Halálos tavasz, 1939); 38 éves volt, amikor pályája egyik legmaradandóbb szerepét játszotta (Dankó Pista), és így tovább. Ezekben a filmekben, de a többiekben is teljes életnagyságban lép elénk. Így mozgott, beszélt, indulatos, szerelmes vagy éppen vidám, könnyelmű volt. Ahogy a szerepek kívánták. S miközben őt nézzük a képernyőn, egy másik síkon – a könyv lapjain – feltárulnak előttünk azok az események, amelyek e filmek forgatásával egy időben történtek. Nagy szegénységből küzdötte föl magát. Aradról, ahol született, s gyermek- és ifjú éveit töltötte, 1921-ben kiutasították. Ő Norvégiába akart menni, mert Aradon beleszeretett a némafilmekbe. Mégsem lett norvég filmszínész, mert Kőbányán leszállították a vonatról. Kiderült, hogy csak odáig volt érvényes a jegye. Ettől a pillanattól kezdve útja – nagy bizonytalanságokon át – az ország legelső drámai színpadáig, a Nemzeti Színházig vezetett. Nagy lelki és fizikai erővel volt képes legyőzni az akadályokat. Azt mondták róla, krakéler, pedig csak a maga módján küzdött, gyakran az árral szemben is. A Jávor-regény egyik legszomorúbb fejezetében a szerző azt mutatja be, miképp lehet a már-már elérhetetlen magasságból a földre huppanni. Fájdalmas, szívet szorongató évek voltak ezek, messze Jávor Pasaréti úti otthonától – Amerikában. A harmincas évek óta hívták Hollywoodba, csillagászati összegeket ígérve. 1947-ben, amikor sorsa úgy alakult, hogy itthon egy tenyérnyi színpad sem maradt számára, nekivágott a nagy ismeretlennek. Itthon temettük. Jávor Pál életrajza tele van izzó feszültségekkel, kibékíthetetlen konfliktusokkal. Olyan, mintha az élet írta volna. Csupa nagybetűvel. (Athenaeum 2000) O. A.

a szupertechnológia Afganisztánban

Gyors sikereiket az afganisztáni háborúban – az abszolút légi fölényen kívül – a gondos tervezésnek és a csúcstechnológiát képviselő elektronikus berendezéseknek is köszönhetik az amerikaiak. Alább nem a korszerű repülőkről, lézer- vagy műholdas irányítású bombákról szólunk, hanem az újsághírekben szereplő különleges erőknek a célok felderítésére és megjelölésére, az esetleg lezuhant repülők vagy helikopterek pilótáinak kimentésére szolgáló különleges eszközeiről. A háború második szakaszában a légierőnek nem kiépített katonai állások, létesítmények, hanem a hegyek közé visszavonult kisebb-nagyobb csoportok és rejtett bázisaik voltak a célpontjai. Ekkor vetették be a speciálisan erre a feladatra kiképzett és felszerelt egységeket. Az amerikaiak az ellenség potenciális tartózkodási helyeinek közelébe juttatták el helikopterrel négyfős felderítő-célkijelölő csoportjaikat, amelyeknek tagjai legalább annyi elektronikus műszaki eszközzel voltak felszerelve, mint egy az új szerkentyűkért rajongó, repülőn utazgató vezető üzletember. A különleges erők csoportjainak dolga a célpontok felkutatása volt és azok kijelölése a légierő számára. A tipikus csoport háromféle rádiót használ; természetesen mindegyik rejtjelezett. Minden katonánál van többsávos, rövid hatótávolságú adó-vevő a csoport többi tagjával való kapcsolattartáshoz. A több száz kilométerre fekvő bázissal egy rövidhullámú és egy URH-sávos adó-vevővel tartják a kapcsolatot. A hadműveleteket irányító, több ezer kilométerre elhelyezkedő főhadiszállással olyan Satcom rendszerű (műholdas) adó-vevővel biztosítják az információcserét, amely lehetővé teszi a náluk lévő notebookból az adatok továbbítását, illetve adatok letöltését számítógépükbe a központból. A rádiókat és a notebookot úgy tervezték és vizsgálták be, hogy megbízhatóan működjenek nulla fok alatt, 3000–5000 méteres magasságban; a számítógép tokozása por-, homok- és nedvességálló. A szabdalt terepen a helymeghatározást egy kézi GPS (műholdas, precíziós tartózkodásbemérő) vevő biztosítja, egyméteres pontossággal. Éjjellátó szemüvegük képerősítő rendszert tartalmaz. Automata fegyverükre infravörös sugárzást érzékelő, továbbá lézeres célzó- és célmegjelölő berendezést szereltek, amellyel az éjjellátó szemüveget viselő katona „megvilágíthatja” az ellenséget anélkül, hogy az tudna róla. Kézi hőérzékelőjük éjjel-nappal jelzi a hőforrásokat – legyen az ember vagy jármű –, míg a lézeres célmegjelölő és távmérő képessé teszi a csoportot a bombázás céljainak kijelölésére, a bombák vagy rakéták célra irányítására. Gondoltak az ilyen kis létszámú csoportok kimentésének módozataira is baj esetén. Alapelv, hogy ugyanúgy, mint a lelőtt vagy műszaki hiba miatt földre került pilótákat, őket is mindenképpen ki kell hozni. Erre szolgálnak a különleges erők mentőalakulatai, amelyek működéséről és felszereléséről éppen a siker érdekében nem szeretnek nyilatkozni a katonai vezetők. Annyi tudható, hogy a pilóták túlélő felszereléséhez tartozik egy helymeghatározásra szolgáló GPS-vevő, látható és infravörös fényű villogólámpa és két rádió: az egyik irányjeladó, a másik beszéd közvetítésére képes adó-vevő. A mentőalakulat olyan különleges helikopterrel jön, amely terepfelderítő radarjának és automatikáinak következtében egészen alacsonyan, akár fák, hidak, távvezetékek alatt is tud nagy sebességgel repülni és persze el van látva nagy tűzerejű fegyverzettel. A mentőalakulat felszerelésében ott van az éjjellátó szemüveg, a hőérzékeléssel éles képet adó készülék és a laptop számítógép. A helikopter pilótája az irányjeladó rádiójelei alapján közelíti meg a túlélőt és amikor elég közel ér hozzá, észleli a katona villogó lámpáját. Az utolsó percekben a helikopter leszállását a megmentendő katona irányíthatja rádió adó-vevőjével. A kereső-mentő alakulat első bevetésére 2001. november 3-án került sor, amikor valamilyen különleges (feltehetőleg felderítő) műveletet végző helikopter a rossz időjárás miatt lezuhant. A pilóta gyorsan és épségben megmenekült. Wolfner András

Az univerzum ezeregy meséje

Kultúra- és tudománytörténeti csemege Edith és Francois-Bernard Huyghe műve, a Világképek (Európa Könyvkiadó), amely a legkorábbi ismert kezdetektől Galileiig vázolja fel a világmindenség keletkezésére vonatkozó feltevések, hitek és hiedelmek fejlődését. Egyfajta nagy rejtvénykönyv is ugyanakkor, hiszen nagyon is kitűnik belőle, hogy biztos, végleges megoldással ma sem rendelkezünk. Az emberiség valamennyi, máig létezett kultúrája megalkotta a világ eredetének és ezzel önmaga gyökereinek valamely sajátos történetét, legendáját. Ehhez a káosz mítoszaitól, a genezisektől egészen az asztrofizikáig minden elképzelhetőt kitalált, minden formát megrajzolt, mindenféle magyarázattal előhozakodott. Magától értetődő, hogy az ember ismeretanyagának bővülésével, a világ megismerését szolgáló eszközeinek és technológiáinak fejlődésével szüntelenül változott a világról alkotott mindenkori kép, amely még ma is változik, s ki tudja, milyen meglepetéseket tartogatnak e téren akár a következő évtizedek. A legtöbben bizony igazán fel sem tudjuk fogni ésszel a világ eredetét övező fogalmakat, hiszen magát a végtelent is csak értelmezni tudjuk, elképzelni nem. Itt az idősík például. Még ha igaz is az univerzum születésének általánosan elfogadott időpontja, és még ha ezek a számok felfoghatók is a számunkra, megmarad az örök kérdés: És mi volt azelőtt? A szerzők szellemes idézete szerint azoknak, akik makacsul kérdezgették: „mit tett Isten a teremtés előtt?", a középkorban azt felelték: elkészítette a poklot az olyan hitetlenek számára, akik efféle kérdéseket tesznek fel. Azoknak pedig, akik manapság naivan megkérdik, mire hasonlított a kezdeti események előtt az, amit jobb híján univerzumnak nevezünk, azt válaszolják: az idő fogalmának nincs értelme amaz időszak előtt, és hogy el kell felejteni ezt az inadekvát kategóriát. Szent Ágostonnak sem volt más érve: szerinte nem létezett az idő a teremtés előtt. Túl azon, hogy a korábbi idők világképeinek legalább valamelyes ismerete része kell, hogy legyen a kultúremberhez illő általános műveltségnek, van gyakorlati jelentősége is: az, hogy megértve a mai világkép kialakulásához vezető folyamatot jobban megértjük a világot, s benne embertársainkat. A szerzőpáros e könyve az ősi teremtésmítoszoktól vagyis világképektől a föld európai „trónfosztásáig", azaz a geocentrikus világkép elvetéséig vezet végig az időn, bemutatva számos európai és Európán kívüli kiemelkedő gondolkodót és gondolati iskolát. S egyebek mellett arra is rácsodálkozhatunk, hogy helytől és időtől függetlenül mennyire egy srófra jár a világ, legalábbis ami a hatalomgyakorlás ideológiai megalapozását illeti. A feltehetően az i. e. VIII.–III. sz. között keletkezett kínai filozófiai értekezés, a Hung-fan kiemeli, hogy az uralkodó árasztja alattvalóira az „öt boldogságot", egy-egy dinasztia bukása összefüggésben van a természet megbolydulásával, az új uralkodó hatalomra jutása pedig a természet rendjének helyreállásával esik egybe. A politikai marketing szép példája ez, még akkor is, ha további két és félezer év kellett ahhoz, hogy ez a fogalom a köztudatban így nevesítve megjelenjék. Az érdekes felvetések sorában továbbá elgondolkodhatunk azon is, mennyire hordja magán a mítosz jegyeit a legkorszerűbb tudomány jegyében született elmélet, a nagy bumm. Az áttekintést segíti száz gondolkodó kozmológiai rendszerének összegezése – jóllehet egyenként csupán néhány sorban –, a megértést pedig ötven, világképek leírásához kapcsolódó kifejezés magyarázata. Külön kiemelést érdemelnek a könyv igen szép illusztrációi. Osman Péter

Aki élve marad

„Ha a Titus Andronicus hat felvonásból állna, Shakespeare a földszint első sorában ülő nézőket is befogná és kegyetlen kínhalálba küldené.” Jan Kott, Shakespeare egyik legavatottabb tollú elemzője írta ezt a ritkán játszott tragédiáról. Szavai ironikusan elrettentőek bár, de nagyon igazak. S talán mindjárt arra is feleletet adnak, hogy a világ színházai miért tartózkodnak némi kétségtelen riadalommal a Titus Andronicus bemutatásától. Persze aligha csakis a rémdrámajelleg, a napjainkban oly divatos kegyetlenség tántorítja el a teátrumokat a sokat vitatott tragédia előadásától. Sokkal inkább az a tény, hogy a Titus Andronicus nem sorolható Shakespeare igazán nagy, érett alkotásai közé. Egyes motívumaiban érződik ugyan a mesteri kéz, de egésze mégiscsak inkább korai kísérletnek tűnik. A majdani nagy tragédiaíró próbálkozásának, amelyben ha jól figyelünk, meglátjuk a későbbi művek csíráit: Hamlet színlelt őrületét Titus őrjöngésében, Jágót a mór Aaron gonoszságában és Tamora gyűlölködő, bosszúra vágyó elszántságában. A tragédia színtere az antik Róma, ideje a császárság hanyatlásának periódusa, de tegyük hozzá, szereplői nem egykor létező személyek, históriája pedig inkább költői elgondolásra, mintsem történelmi igazságra utal. Visszatér Rómába a gótok fölött aratott győzelem mámorában a hős vezér, Titus Andronicus, magával hurcolva a meggyilkolt gót király nejét, gyermekét, s magában hordozva a fájdalmat a harcokban odalett huszonkét fiáért. Ám Rómában polgárháború dúl, s azé lesz a trón, aki mellé Titus áll. „Az emberek ebben a világban felfalják egymást” – alighanem így vélekedik a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdióban bemutatott Titus Andronicus előadásának rendezője, Soós Péter. A Vajda Endre fordítása nyomán Németh Ákos kamaraszínpadra alkalmazásában bemutatott játék olyan világról beszél, ahol nincs morál, ahol csak erőszak van. S hogy miért kell az erőszak, mire való? Erre aligha akad felelet. Az erőszak, a kegyetlenség, a brutalitás itt az egyetlen létező mód, hogy az emberek (ha ezek a hősök egyáltalán embernek tekinthetők) egymással érintkezzenek. A kegyetlen színház eszközei ebben az előadásban nem önmagukért valók. A brutalitás itt nem eszköz, nem forma, hanem tartalom. A tragédiát érzékelteti attól a pillanattól, amikor Titus foglyaival hazaérkezvén áldozatként ajánlja fel a gót királyné kisfiát. Ettől az első, a dráma keretén belüli gyilkosságtól a fenyegetően egymás után következő megcsonkításokig és halálos sebekig az erőszak, a vérfürdő motívumaiból és fajtáiból épül a história. A színészek, Stohl András (Titus), Bozsó Péter (Aaron), Szőlőskei Tímea (Tamora), Nagy Enikő (Lavinia), Pindroch Csaba (Lucius), s mind a többiek feszesen, tiszta, egyszerű eszközökkel mutatják meg a rémdráma elrettentő pillanatait. Mire az „egyetemes mészárlás” véget ér, csupán egyetlen ember, Titus Andronicus utolsó fia, Lucius marad életben. Az ő tiszte, hogy eltemesse halottait, hogy átvegye a hatalmat, akárcsak a másik nagy tragédiában Fortinbras. S rá vár, hogy tán megtalálja az utat, amely mégiscsak kivezet ebből a morál nélküli, kitaszított világból. Róna Katalin

A víz volt az úr?

Sörös István felsőörsi lakos kitanult geodéta és villanyszerelő, autodidakta ács, bútorasztalos, kőműves, gázszerelő és lakatos, valamint hajós és hajóépítő. Jelen esetben azonban mindenekelőtt írástudó. A minap ugyanis egy olyan könyvvel állt elő, amely, mondhatni, együltőre olvastatja magát végig annak ellenére, hogy a tárgy bennfentes szakszerűsége lehetne akár elriasztó. Arról az olvasói reflexről nem is szólva, amely egyre hajlamosabb szkeptikusan rálegyinteni a különféle újmódi világmagyarázatok és felfedezések inkább fantasztikus, semmint tudományos divatára. Jogos gyanakvással kellett tehát számolnia és kell most szembeszállnia a Vízben álló piramisok, lebegő kövek szerzőjének. Hogyan keletkeztek az ókori Egyiptom megalitikus építményei, a templomok és piramisok, az utóbbiakból különös tekintettel a gizai háromra, s közülük is kitüntetetten a hajdani hét világcsoda egyetlen máig fennmaradt hírmondójára, a Kheopsz nevét viselőre. A talányhoz, számtalan előd hipotézisei után, ez a tanulmány teljességgel eredeti megfejtést kínál. Olyat, afféle Kolumbusz tojását, amely egyszerűségében annyira kézenfekvő ötletnek rémlik, hogy nem is érti az olvasó, mint kerülhette el évszázadokon át a felfedezők figyelmét. Nevezetesen: az építkezések kulcsszereplője nem a korabeli szállítási technikával kombinált emberi nyers erő, hanem - a víz volt. Jelenléte nélkül valóban elképzelhetetlen a tökéletes vízszintezés megoldása, felhajtó erejének kihasználása nélkül a gyakran többszáz tonnás gránitelemek szállítása százkilométereken keresztül Asszuánból, megemelésük és hajszálpontos helyreillesztésük. Sörös István, könyvtárnyi útleírás, kutatónapló, monográfia elolvasása után, több expedícióban maga is bejárta a megalitikus építkezések csaknem teljes területét. A helyszíneken elvégzett mérések, a vizsgált tárgyi bizonyítékok (mostanáig vitatott rendeltetésű, kultikus épületek romjainak vélt medencefal-maradványok, medrek, átereszek, gondolaformájú vízijárművek) sorra váltak sejtelmének igazolásaivá: a piramisokat szinte minimális emberi erőfeszítéssel, zsiliprendszerek segítségével, vízen emelték. S milyen céllal? Ellentétben a hiedelemmel, nem fáraók síremlékeiül, hanem navigációs műtárgyak funkciójával a tengermelléki közlekedésben. Természetesen nem a laikus ajánló terhe annak megítélése, mennyiben változtatják meg az egyiptológia hagyományos szemléletét a könyv meghökkentő megállapításai. Okfejtéseinek sorát mindenesetre olyan gránitszilárd logikával vezeti végig a szerző, elmélete annyira egységes és körülbástyázott, körüldokumentált, hogy az olvasónak nem esik nehezére tisztelettel megadnia magát. A magyarral egyidőben német és angol nyelven is megjelent (300 fotót és grafikát tartalmazó) pompás kiállítású kötetet - egy tervezett sorozat, "A csoda az emberben van" első darabját - Szyksznian Wanda fantáziafestményei illusztrálják. Az előszó Vitray Tamás írása. Kivitelező a veszprémi Prospektus Nyomda, kiadó a Mandorfi Bt. (Hárs)