Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Marrakesben a kiotói jegyzőkönyv néhány technikai lépéssel ismét közelebb került a megvalósuláshoz. Az egyezmény ugyanakkor továbbra is „sánta”, hiszen a legnagyobb szennyező, az Egyesült Államok kimaradt belőle. A szeptemberi terrortámadások utáni megváltozott légkörben a klímaegyezmény ritkábban kerül szóba, de akkor rendszerint az okok közt. Kiotó az amerikai unilateralizmus példája lett, vagyis azé az „önző” és „arrogáns” külpolitikai gyakorlaté, amely végső soron sokak szemében a tragédia kiváltója volt. Kétségtelen, hogy George W. Bush kormánya igen rosszul kommunikálta ezt az ügyet, hiszen nem tudatosította a világ közvéleményében, hogy az egyezmény milyen óriási és aránytalan terhet ró országára. A jegyzőkönyv ugyanis csak az első ránézésre igazságos. A fő szennyezők közül Japánt 6, az USA-t 7, az
EU-t pedig átlagosan 8 százalékos emissziócsökkentésre kötelezi, ami látszólag nem nagy különbség. A gondot a múltbeli - 1990-es, illetve némely ország esetében még korábbi - bázis okozza, az egyes országok gazdasága (és így emissziója) ugyanis jócskán eltérő ütemben növekedett a kezdő időpont óta. A gyorsan növekvő amerikai gazdaság szén-dioxid-kibocsátása tíz év alatt 13 százalékkal nőtt, míg a lassan fejlődő Nyugat-Európa ugyanezen időszakban 4 százalékkal csökkenteni tudta emisszióját. Így az európaiaknak - összességében - csak minimális csökkentést kell elérniük, míg az Egyesült Államoknak kilenc év alatt 20 (más becslések szerint 30) százalékot kellett volna lefaragnia. Megjegyzést érdemel, hogy a 2010-ig elérendő tényleges csökkentésre vonatkozó becslések kétféle módszerrel készülnek: az egyik esetben a jelenlegi emisszióból indulnak ki, a másiknál a „business as usual”, vagyis a szokásos üzletmenet alapján az addig várt gazdasági növekedésnek megfelelően megnövelt értékből. A két adat közt jelentős különbség lehet - az USA-nál 10 százalék.
Abszolút számokban kifejezve ez az USA esetében körülbelül évi 300 millió tonnával alacsonyabb szénemissziót jelent, szemben az EU 60-70, és Japán 50 millió tonnájával. (Mellesleg a kisebb gazdaságok esetében legtöbbször figyelembe vették a tényleges teherbíró képességet: Franciaország „csökkentési” kvótája 0, Ausztráliáé plusz 8 százalék!) Némely számítás szerint az USA az összes szenes erőművének bezárásával is csupán felét teljesítené a kiotói vállalásának. Ha pedig a közlekedés frontján akarná megnyerni a széncsatát, talán az összes személyautó leállítása sem lenne elegendő, tekintve, hogy a teljes emissziónak csupán körülbelül harmada származik járművektől. Mindezekből nyilvánvaló, hogy az amerikaiak terheit csak a kibocsátási engedélyek kereskedelme tette volna elviselhetővé - ezt azonban az EU Hágában túl szigorú feltételekhez kötötte, ürügyet adva a rövidesen hivatalba lépő Bush-kormánynak a kilépésre.
A helyzet pikantériája, hogy az EU-tagállamok többsége még távolabb van a kiotói céljától, mint az Egyesült Államok. A negatív rekorder Portugália, amely - a The Economist szerint - a jelen tendenciák folytatódásával számolva 2010-re 60 százalékkal lépné túl a jegyzőkönyvben vállalt kvótáját! Ergó, alighanem a vén kontinensen is volt egypár ellendrukkere a klímaegyezménynek.
A kiotói jegyzőkönyv - abszolút értelemben - a GDP terén is az Egyesült Államoktól követelte volna a legnagyobb áldozatot, bár ezen sokat enyhítene, hogy Bonnban az EU feladta a gázemissziók kereskedelmével kapcsolatos averzióit. Az amerikai energiahivatal szerint az ország éves GDP-vesztesége 2010-re 397 milliárd dollár lenne, az energiaárak pedig 86 százalékkal nőnének. Az említett kibocsátáskereskedelem azonban elviselhetővé tenné az USA terheit: a GDP-veszteség egyes becslések szerint 2,2 százalékról 0,2 százalékra enyhülne általa. Az utóbbi már csak évi 140 dolláros érvágást jelent háztartásonként. Ezek a számítások azonban nem győzték meg a Bush-csapatot, amely alighanem már választási győzelme előtt tervbe vette az egyezmény felmondását.
Kivonulásuk újfent fekete báránnyá tette az amerikaiakat. A tárgyalások során és azóta is számtalanszor a fejükre olvasták, hogy miközben a Föld népességének csak 4 százalékát adják, a szén-dioxid negyede tőlük származik. Mármost ha az eszkimókat senki sem ócsárolja, amiért részarányukon felül pusztítják a világ fókaállományát, akkor az USA-val - tágabb értelemben az egész fejlett világgal - szembeni „emissziós” vádak méltányossága is kétségbe vonható. A szokásos visszavágás azonban az, hogy a gazdag országok GDP-arányos szennyezése még így is sokkal alacsonyabb, mint a szegényeké. Ez az érv értelmetlenségében vetekszik az előzőekkel. A legszegényebb társadalomnak is van ugyanis egy minimális energiaigénye, amelyen nemigen spórolhat. Nullához közeli GDP esetén már az étel megfőzése is relatíve komoly szennyezővé teszi valamely ország lakosságát. Ugyanakkor a civilizált létnek is megvannak a fix és a befolyásolható környezeti költségei: például azt, hogy milyen járművel közlekedik - a pénztárcája adta lehetőségeken belül - ki-ki szabadon eldöntheti, de hogy milyen messzire, azt már nem. Tény, hogy az USA átlagpolgárának életformájában sokféle megtakarítási lehetőség lenne. Az amerikaiak azonban joggal érezhetik úgy, hogy az ellenük felhozott vádak megfogalmazói nem ezekből a tényleges lehetőségekből indulnak ki, hanem egyszerűen „fizessenek a gazdagok” alapon akarják megoldani a klímaproblémát (is). Ez pedig a szociális demagógia zsákutcájába vezetné a környezetvédelmet.
Tóth Gábor
