Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Egy híján harminc esztendeje annak, hogy a kaposvári Csiky Gergely Színházban Zsámbéki Gábor megrendezte Weöres Sándornak a maga idejében nem kis port kavart verses tragikomédiáját. Az Octopus, avagy Szent Görgy és a sárkány históriája címet viselte akkortájt a parabolisztikus mesejáték. Utóbb elmaradt címéből az Octopus, s bár a hetvenes évek vége felé Ascher Tamás rendezésében még egyszer színre került a Nemzeti Színházban, azután mintha a feledés homályába merült volna a dráma. S talán nem állunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, részben azért, mert gondolati megközelítése és értelmezése, szellemisége és megjelenítése nem kis erőpróbát jelent színház, rendező és színész számára egyaránt. Másrészt persze a történelmi idő alakulása is a lehetséges magyarázatok közt van.
Zsámbéki most mégis újra elővette Weöres darabját, hogy három évtized színpadi tapasztalatával, alapjaiban megváltozott történelmi és társadalmi közegben próbálja fölmutatni érvényességét.
Weöres Sándor „meggyőződése szerint, s ezt fogalmazta meg ebben a drámájában is, a jó helyébe legritkább esetben jön jobb, a rosszat még rosszabb követi” - mondja az egyik drámaelemzés. Ahogy a történet szól: a római Diocletianus császár idején az észak-afrikai Silene városállamában a nagyszerű Icandas király uralmára már csak özvegye, a százesztendős Inganga anyakirályné (Törőcsik Mari) emlékezik. Ő a maga pogány eszközeivel igyekszik ébren tartani a dicső múltat. A mostani király, a gyenge kezű korcs, iszákos Cannidas (Lengyel Ferenc) trónját fattyú unokaöccsének, Laurónak (Nagy Ervin) szánhatná, ám Lauro mellett ott van vérfertőző féltestvére, Isbel (Bertalan Ágnes). A trón várományosa ilyeténképp csakis Cannidas leánya, a szellemileg visszamaradott Uttaganga királykisasszony (Csákányi Eszter) lehet. De ez csak a végjátszma, addig még el kell jönnie Szent Györgynek, azaz Giorgiónak (Fekete Ernő), hogy megmentse a várost és szüzeit a sárkánytól. A polgárok a városban ugyanis - barbár szokás szerint - tavaszünnepen egy szűz leányt áldoznak a sárkánynak. S az agg királyné, bár tudja jól, Giorgio lovag nem az ő hitével érkezik, sőt azt az eszményt hozza a városba, amely ellen még a római Diocletianus is hadakozik, nem tesz semmit a „felszabadító” ellen, mert sejti, úgyis csak rosszabb érkezne helyette.
Giorgio megszabadítja a várost, de az újabb válságot hozó forradalmi pillanatokban, amikor a sárkány képe helyett az övé kerül a címerbe, már nincs is jelen.
Weöres tragikomédiájának még nem született - valószínűleg nem is születhet - olyan színpadi változata, amely ne hagyna kérdőjeleket maga után. Nem kelhet föl néző úgy a zsöllyéből, hogy ne tenne föl kérdéseket magának. (Tegyük hozzá, ez egyébként a dráma mindenkori erénye is.) S ha harminc éve biztosan nem volt ott a kérdések között a „miért most?” mondata, úgy ma bizonyára nem egy nézőben fogalmazódik meg ez a gondolat.
Róna Katalin
