Hárs György

Erzsébet-premier

A mai magyar könyvkiadásban minden jel szerint páratlan reneszánszát éli a történelem. Tematika tekintetében a legnépszerűbb olvasmányok közt is előkelő helyet foglalnak el az Osztrák–Magyar Monarchiáról, még szűkebben a Habsburg-dinasztiáról szóló reprint vagy eredeti írások. Ezt a vonulatot folytatja most a Rubicon könyvek új darabja, amelyet nyilvános rendezvény keretében, október 24-én, szerdán 11 órakor mutat be a kiadója. A Fókusz Könyváruház (Budapest, VII., Rákóczi út 14–16.) emeleti könyvszalonjában az Erzsébet a magyarok királynője című kötet népes és rangos szerzőgárdája beszélget a műről, szereplőiről, az ábrázolt korról – egymással és a jelenlévő érdeklődőkkel: Basics Beatrix, F. Dózsa Katalin, Gerő András, Kovács Éva és Niederhauser Emil. A történész, illetve művészettörténész auktorok kerekasztalának moderátora a rendezvény „házigazdája", a könyvet szerkesztő Rácz Árpád.Az eseményre – amelyen jelen lesz Habsburg György is – mindenkit szeretettel várnak.

Egy diktátor tanulóévei

Brigitte Hamann hatalmas történelmi tényanyagra támaszkodó műve (Bécs és Hitler) bizonyos értelemben lefokozza Hitlert. Kimutatja, hogy mindaz, amit hitlerizmusként tartunk számon, mások politikai eszméiből adódik össze. Az ideológiának, a koncepciónak, sőt a politikai stratégiának minden lényeges gondolata ott volt készen az ifjú Hitler szeme előtt az akkori Bécs politikai életében. Még a legszorosabban hozzá kötődő Führer elnevezés is létezett: egy korábbi politikus, Georg Schönerer viselte, akinél már megjelent Hitler hatalmának emez egyik legerősebb oszlopa, a vezér-elv. Hamann írásának főszereplője egyébként korántsem annyira Adolf Hitler, mint sokkal inkább maga a korszak, amely egy gátlásos, rigolyás senkiből megcsinálta a világégés legsötétebb szimbólumát. A könyvből nem érthetjük meg, hogyan vált Hitler vezérévé és legfőbb jelképévé egy eszmei és politikai irányzatnak, amely elsöpörte – ha lett volna még – az európai civilizáció maradék ártatlanságát, amely után már semmi sem lehetett ugyanaz, ami volt. Nagyon is megérthetjük viszont, mi történt velünk itt, Európában, honnan eredtek, hogyan nyertek teret azok az erők, amelyek nélkül a Hitler nevű démon minden bizonnyal legfeljebb klinikai eset marad. Így viszont földünk egész világgazdasági és geopolitikai berendezkedése igen nagy mértékben magán viseli és jelentős része még sokáig szenvedni fogja a hitleri mű hatásait. A diktátor tanulóévei. Nem híve az iskolarendszerű oktatásnak, még kevésbé a szorgalmas magolásnak, ám nagy eltökéltséggel szedi össze és szívja magába azt, ami igazán érdekli: a politikát és a tömegek meghódításának, vezetésének és főként manipulálásának művészetét. Amint Hamann kiemeli, a Mein Kampfban egyáltalán nem a valót írja le addigi életéről és eszmei fejlődéséről, hanem nagyon is tudatosan formálja meg üzenetét, nagy műgonddal alkotja meg a képet, amelyet önmagáról mutatni akar. Tény viszont, hogy módszeresen igyekezett tanulni azoktól a politikusoktól, akiket magához méltónak tartott, ugyanakkor tanulmányozta mások műhibáit is, hogy elkerülhesse azokat. Politikája legsajátabbnak tartott vonását, az antiszemitizmust is másoktól tanulta el, akárcsak annak nagyon is tudatos felhasználását. Sokan mondták – és korántsem csak a hívei –, hogy Hitlerből valamilyen döbbenetes magnetikus erő áradt, amely még a rádiószónoklatain is át tudott jönni. Íme, ebben is az előkép és feltehetően a példakép: Karl Lueger, a kor nagynevű bécsi polgármestere, akinek a beszédei úgy hatottak hallgatóságára, mint valami tömegszuggesszió. A leendő diktátor nagyon sokat tanult tőle is. Hamann elmondja, hogy Hitler, amikor a tömegek fanatizálásának a problémájával foglalkozott vagy a politikai propaganda értékét fejtegette, minduntalan visszatért Luegerre. Ő, aki a politikai marketing rendkívüli technikusává nőtte ki magát, Lueger példáján magyarázza a Mein Kampfban a beszéd erejének politikai értékét, ír a kimondott szó varázserejéről és a tömegek közé vetett szó gyújtó hatásáról. És valószínűleg Luegertől veszi át propagandájának alapelvét, miszerint „minden propagandának a legkorlátoltabb egyén felvevőképességére kell irányulnia azok között, akiket meg kíván szólítani. Minél szerényebb a tudományos ballasztja, s minél inkább csak a tömeg érzelmeit veszi tekintetbe, annál átütőbb erejű a siker”. És amit Hitler nyilvánvalóan szintúgy példának, útmutatásnak tekintett a felkészüléséhez: Lueger, amint nekrológja kiemeli: „Nem lépett be egyetlen pártba sem, megteremtette hát a magáét; nem a ranglétrán emelkedett rangidősként egyre feljebb, mivel a vezető már akkor megvolt, amikor a párt még nem is létezett. Semmi másra nem volt szüksége, mint merész beszédekre, amelyekkel meghódította a várost és a tartományt és a maga képére formálta a képviseletüket. Tömegekkel számolt, tömegeket mozgatott és felismerte, hogy politikai hatást csak erőből lehet elérni.” Az Európa Könyvkiadó újdonsága, amely számos, eddig kevéssé közismert információval gazdagítja a történelem iránt fogékony olvasót, miközben megrajzolja egy konkrét személyiség precíz lélektani portréját, a mindenkori, regnáló vagy potenciális diktátorfigurák általános érvényű vonásain keresztül szolgáltat – sajnos mindmáig aktuális – tanulságot. Osman Péter

Egy amerikai Budapestje

A napokban jelent meg Paul Garrison: Betonszobrok című regénye angol és magyar nyelven a Kassák Kiadónál. A könyv története Magyarországon játszódik 1956 őszén, főhősei kitalált személyek, de a forradalmi események leírása hiteles, többi szereplője valódi.

Ilyen az élet

A színész a nyitott színre lép, mögötte megvetett ágy, köszön, beszélni kezd: valami furcsaságról, mindent behálózó hazugságról. Az életéről? Vagy a színházról? Moralizál, vagy csak mesél? Komolyan beszél, vagy gúnyolódik? Mintha csak maga elé, magának mondaná, vagy mégis a nézőknek? Kezdődhet a játék. A férfit, a nagyszerű üzletembert, remek férjet, példás apát súlyos baleset érte, amint a jeges úton száguldott lefelé. Agyrázkódásából lassan ébred, lassan tisztul körülötte minden, visszatér emlékezete, a kórházi szoba előterébe már felesége is megérkezett. Évtizedek óta hűséges asszonya, imádott lánya és még valaki. A történet - illetlenség lenne elmondani - gyorsan bontakozik ki, máris tetőpontján van. Legföljebb azok a mozaikok kerülnek lassabban egymás mellé, amelyek magyarázzák az immár politikai babérokra is törő, dúsgazdag biztosítási szakember - éppen az amerikai ember számára szinte elképzelhetetlen, mélyen megvetett - tettét, viselkedését. Lyman Felt ugyanis látszólag könnyedén áthágta azt az erkölcsi mércét, amelyet élete megkövetelt volna, s ezért most, a baleset hozta igazság után súlyosan fizetnie kell. Arthur Miller könnyű kézzel írt, a humoreszk és a tragikomédia határmezsgyéjén egyensúlyozó darabját Szántó Erika - Magyar Fruzsina dramaturgi közreműködésével - képzelte a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójának csöppnyi játékterére. Nem kétséges: az írót éppannyira, mint a rendezőt, a dramaturgot, s a színészeket is a mű komolykodó vonulata fogta meg. Az életről, a hazugságról és az igazságról, kényes egyensúlyukról, az együttélés lehetőségéről és lehetetlenségéről, az őszinteségről, a boldogság törékenységéről beszél ez a darab. S arról, milyen pillanatnyi véletlenen, egyetlen rossz mozdulaton múlhat minden, szabadulhat el a pokol. S persze arról is, hogy a hazugság, a legtitkosabb is, ki kell derüljön. Nem egyszerűen azért, mert az igazságnak győznie kell. Ez túl egyszerű lenne. Túlságosan is frázisos. Csupán csak azért, mert ilyen az élet. Valahogy így, ezen a módon, ilyen egyszerűen. Ilyen hétköznapian, a helyzet szintjén. Nem lép ennél tovább az író sem. Tán szándékában sem állt, tán ennyi jutott gondolkodásából erre a darabra. Ezért nincsenek igazi mélységei művének, s épp ezért nem kell a színháznak sem úgy tennie, mintha lennének. A Lefelé a hegyről című darabot úgy kell eljátszani, ahogy van, nem érdemes ott mélyebben kutakodni, ahol nincs mit keresni. A színészek - mindenekfölött a hármas: Tímár Éva, Andai Györgyi és Szilágyi Tibor - így is élvezik a játékot, a közönség sem bánja, hogy kicsit szembesül magával, saját érzelmeivel, kicsit elmereng azon, hogyan élhetnek - s élnek vajon így tényleg? - másfelé a világban, aztán hazamegy, magára csukja az ajtót, ott marad férjével, feleségével, tán egy pillanatig a másikra gondol. Majd békésen nyugovóra tér: milyen jó, hogy nálunk most nem meredekek és jegesek az utak. Róna Katalin

Az évszázad ’89-ig tart

A színen heten ülnek, kuporognak, szavakat, félszavakat, szófoszlányokat löknek ki magukból. Ha jól értjük, olyasféléket, amilyenek az utolsó évtizedben, a rendszerváltás óta gyakorta hangzanak el. Aztán a mormogás suttogásba fullad, majd csönd lesz. Néma csönd. A játszó személyek dermedten bámulnak előre. A nézők nem kevésbé meredten figyelik a színpadot. Talán még történik valami. De nem. Csak a csönd. Aztán összecsattan két tenyér. Úgy látszik, véget ért az előadás. És a század is. Akkor, 1989-ben, az utolsó fölhangzott újságemlék keltezésének idején. Legalábbis Mácsai Pál, a „Mi újság, múlt század?” előadás szerzője és rendezője így gondolja. Számára véget ért? Vagy nézőinek akarja így sugallni? Netán úgy érzi, nem vállalhatja, hogy szemelvényeket adjon az utóbbi tizenegy esztendőről is? Lehetséges bármelyik felelet. Legföljebb azt kellene hozzátenni: produkciója így óhatatlanul torzó maradt. A század ugyanis sem történeti, sem társadalmi, sem szellemi, sem materiális szempontból nem ért véget ’89-ben. Természetesen ami azóta történt, nem értelmezhető a korábbiak vállalása nélkül, nem érdemes, nem szabad viszont a mormogás szintjén elintézni, még akkor sem, ha a szerző-rendező „csak” arra keresi a választ, hogy „a tegnap hangjai hogyan válaszolnak a jelen kérdéseire.” És a hiányérzetről épp azért fontos és érdemes beszélni, mert Mácsai – a század újságcikkeit, híreit, hirdetéseit, olvasói leveleit szemlélve és szemelgetve, majd színpadi alkotássá formálva – rendkívül izgalmas és magával ragadó színházi estét hozott létre. Mácsai nem színdarabot írt dramaturg társával, Guelmino Sándorral, hanem az egykori újságcikkek és újságban megjelent szövegek alapján közös játékká alakította azokat a számára fontos eseményeket, amelyek kétségtelenül meghatározók voltak a század sorsának szempontjából. Értelemszerű, hogy egy színházi este keretei közé nem szorítható be a század minden pillanata, s ki-ki találna a maga számára mást, talán döntőbbet is, Mácsai mindenesetre úgy tudta egymás mellé illeszteni, egymásra feleltetni az írásokat, hogy hitelt szerzett válogatásának. Aki akar, még „áthallásokat” is fölfedezni vélhet az egykori szövegekben. Horesnyi Balázs lépcsőzetes színpadképében, Rátkai Erzsi viseleteiben a hét színész – Bíró Kriszta, Debreczeny Csaba, Dunai Tamás, Gálffi László, Gryllus Dorka, Gyabronka József, Kiss Mari – nem szerepet formál, hanem a múltat eleveníti föl. Szöveget mond, s közben a Bodor Johanna tervezte-irányította mozgást igyekszik követni, amely minden esetben illusztrációja, illetve kiegészítője az idézett mondatsornak. Van, amikor túlpörgetett a mozgás, a testjáték, az ugrálás-rohanás-esés-zuhanás halmozása, s úgy érzi a néző, talán érzékletesebb, tartalmasabb lenne, ha egyszerűbben, valóban csak objektíven a mondandóra figyelve beszélne a színész. Valahogy úgy, ahogy Kiss Mari leül a színpad szélére, s tisztán, egyszerűen, mégis hátborzongatóan elmondja, miként írtak a negyvenes években a Magyarságban „Hitler lelkéről”. Tragikum és komikum határmezsgyéjén pontosan egyensúlyoz Mácsai válogatása és színpadi előadása. S bár nem vitathatatlan, nem hibátlan ez a teljesítmény, de fontos mérföldköve a művész pályájának és színháza sorsának. Róna Katalin

Ezer kincses év

Még mindig millennium: most az 1001-ben alapított Győri Egyházmegyéé. Az évforduló azonban korántsem csupán lokális érdekű. A helyi Püspöki Kincstáré ugyanis az ország egyik legértékesebb vallási műtárgy- és könyvgyűjteménye. A liturgikus műveknek ez az együttese három nagy kollekciót foglal magában: a székesegyház évszázadok során feldúsult kincseit, a püspöki palota berendezését és használati eszközeit, valamint az Egyházmegyei Múzeum ötvösremekeit, képeit-szobrait, ón- és textíliarelikviáit. Mármost, ha akadna is magszállott, laikus vagy értő művészetrajongó, aki e felmérhetetlen becsű nemzeti vagyonrész darabjait egytől egyig sorra végignézegetné, az sem látna mindent. Legalábbis annyira apróra biztosan nem, ahogyan most, egy kiadvány jóvoltából, amelyben a legparányibb miniatűrjeikben is elébünk tárulnak a látogató elől egyébként rejtezkedő részletek. Könyvészeti remekművet lapozgathat, aki (nem kevés pénzért persze) megvásárolja, akár már karácsonyi ajándékul, a Magyar Könyvklub nemzetikincs-sorozatának A Győri Püspöki Könyvtár című friss darabját. A 136 oldalas, nagy alakú album szakszerű, következésképp kevéssé mesélős-olvasmányos, inkább szikáran ismeretközlő szövegéhez (a szerző: H. Kolba Judit) Hapák József készítette a fotókat. Az ő művészetét minősítette már a Pannonhalmát bemutató tavaly megjelent kiadvány is. E mostani teljesítménye azonban a tárgyfényképezés magasiskolája: megvilágításai elhitetik a színek (köztük a legnehezebben fotózható arany) tökéletes eredetiségét, a plasztikus művek ábrázolásai pedig szinte elődomborodnak a papíron. Amit a gyönyörű kiállítású kötetben kifogásolhatunk, az a kiegészítő apparátus hiánya. Nincs tartalomjegyzék, név- és tárgymutató. Ez a hiányérzet is a könyv érdeméből következik azonban: a szöveg olyan bőséggel szolgáltatja a művészettörténeti, művészi-szakmai és történelmi-várostörténeti információkat, hogy illenék kissé megkönnyítenie az olvasás közbeni pontosabb eligazodást. S ha már a neveknél tartunk: büszkén értesülhetünk a fejezetekből arról, hogy a műveket alkotók sokaságában a híres külhoniak mellett milyen sok magyar van. A mindenkori hazai alkotótehetség szívósságára pedig beszédes példa a szöveg kevés anekdotikus részletének egyike: egy győri kardcsiszárt „a város” 1750-ben eltiltott az ötvösmesterség gyakorlásától (vajon miért?). Ő 1768-ban mégis elkészítette az ószövetségi jelenetekkel díszített barokk-rokokó kelyhet, a mai kincstár ékességéül. Honfitársunk neve különben – amely után a kelyhet is így hívják – Josephus Liebl volt. (Hárs)

Nyilvános Zenebutik

Villanófényben a Zenebutik címmel a zene világnapján jelentette meg Juhász Előd könyvét a Rózsavölgyi és Társa Kiadó. A címadó televíziós műsor jubileumi adása október 21-én lesz látható. Felvétele azonban holnapután, október 7-én vasárnap délelőtt 10 és 12.30 óra között lesz a Magyar Külkereskedelmi Bank székházában (Budapest V., Váci u. 38.). Az esemény házigazdája a Liszt Ferenc Kamarazenekar, közreműködői: Csereklyei Andrea, Boldoczky Gábor, Kelemen Barnabás, St. Martin és a Budapest Klezmer Band. A rendezvény nyilvános, a belépés díjtalan. (NAPI)

Épületek öröksége

Ma este a rákospalotai leánynevelő intézetben nyitják meg a kulturális örökség napjait. Az Európa Tanács védnökségével idén már negyvenhét országban megrendezendő program célja, hogy fölkeltse a figyelmet olyan históriai értékek iránt, amelyek máskor csak ritkán, kevesek által vagy éppen egyáltalán nem is látogathatók. Az ipar és a közlekedés, illetve a középkori templomok és templomromok elmúlt évekbeli hazai témái után a szervező Országos Műemlékvédelmi Hivatal ezúttal az oktatás épületeire - az általános iskolai épületektől az egyetemi épületegyüttesekig - kívánja felhívni a magyar közönség figyelmét. A mostani hétvégén összesen 336 épület nyitja meg kapuit az érdeklődők előtt, közülük 181 kapcsolódik közvetlenül a meghirdetett mondanivalóhoz. Megtekinthető lesz például a Belügyminisztérium, az Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Bank, a Történeti Hivatal, a sümegi püspöki palota, a tihanyi bencés apátság, az Országgyűlési Könyvtár s vele együtt az Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központja, az Új Városháza, a Vörösmarty Mihály Gimnázium, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának épülete, a gödöllői Hamvay-kúria, az esztergomi régi szeminárium, vagy a fertődi Esterházy-kastély. Legtöbbjükben helytörténeti munkák is segítenek megismerni az épület múltját, szellemtörténeti emlékeit. A kulturális örökség napjainak (szeptember 22-23.) teljes programja olvasható az Országos Műemlékvédelmi Hivatal honlapján (www.muemlekvedelem.hu), az ingyenes programfüzet az OMH portáján és a Tourinform-irodákban kapható. (Gyapay)

Vízivárosi ÉS-tárlat

„Ki merem mondani, hogy az ÉS grafika a XXI. században: etalon” - írja bevezetőjében Frank János művészettörténész, az Élet és Irodalom immár harmadik, harminc kortárs alkotót felvonultató tárlatának rendezője. A csaknem ötödfél évtizedes hetilapnak első megjelenésétől máig folyamatosan gyakorolt vállalása a (hosszú ideig Nagy László költő szerkesztette) képrovat. Kínálatában alkalmanként egy-egy élő klasszikus mester művei „színezték” - fekete-fehérben természetesen - a szövegoldalak tömbjét, mint például Barcsay Jenő vagy az akkor még éppen csak „tűrt” Bálint Endre különszámaiban. A budapesti Vízivárosi Galéria (II., Kapás u. 55.) tárlata nemcsak a lapban megjelent reprodukciók legtöbbször vonalas-rajzos eredetijeit mutatja be, hanem - az alkotók kedve szerint - mindenféle egyéb technikákkal készített műveket, így akár még olajfestményeket is. A cél tehát nem annyira valamely vizuális antológia összeállítása az elmúlt egy esztendő több száz publikációjából, mint inkább a demonstráció: létezik immár egy közös szellemiségben összeállt ÉS-képzőművészgárda, amelynek felvonulása rangos közéleti esemény. A tárlat szeptember 29-ig tekinthető meg, kedd és péntek között 13-18, szombaton 10-től 14 óráig. (NAPI)