Gyors sikereiket az afganisztáni háborúban – az abszolút légi fölényen kívül – a gondos tervezésnek és a csúcstechnológiát képviselő elektronikus berendezéseknek is köszönhetik az amerikaiak. Alább nem a korszerű repülőkről, lézer- vagy műholdas irányítású bombákról szólunk, hanem az újsághírekben szereplő különleges erőknek a célok felderítésére és megjelölésére, az esetleg lezuhant repülők vagy helikopterek pilótáinak kimentésére szolgáló különleges eszközeiről.
A háború második szakaszában a légierőnek nem kiépített katonai állások, létesítmények, hanem a hegyek közé visszavonult kisebb-nagyobb csoportok és rejtett bázisaik voltak a célpontjai. Ekkor vetették be a speciálisan erre a feladatra kiképzett és felszerelt egységeket. Az amerikaiak az ellenség potenciális tartózkodási helyeinek közelébe juttatták el helikopterrel négyfős felderítő-célkijelölő csoportjaikat, amelyeknek tagjai legalább annyi elektronikus műszaki eszközzel voltak felszerelve, mint egy az új szerkentyűkért rajongó, repülőn utazgató vezető üzletember.
A különleges erők csoportjainak dolga a célpontok felkutatása volt és azok kijelölése a légierő számára. A tipikus csoport háromféle rádiót használ; természetesen mindegyik rejtjelezett. Minden katonánál van többsávos, rövid hatótávolságú adó-vevő a csoport többi tagjával való kapcsolattartáshoz. A több száz kilométerre fekvő bázissal egy rövidhullámú és egy URH-sávos adó-vevővel tartják a kapcsolatot. A hadműveleteket irányító, több ezer kilométerre elhelyezkedő főhadiszállással olyan Satcom rendszerű (műholdas) adó-vevővel biztosítják az információcserét, amely lehetővé teszi a náluk lévő notebookból az adatok továbbítását, illetve adatok letöltését számítógépükbe a központból.
A rádiókat és a notebookot úgy tervezték és vizsgálták be, hogy megbízhatóan működjenek nulla fok alatt, 3000–5000 méteres magasságban; a számítógép tokozása por-, homok- és nedvességálló.
A szabdalt terepen a helymeghatározást egy kézi GPS (műholdas, precíziós tartózkodásbemérő) vevő biztosítja, egyméteres pontossággal. Éjjellátó szemüvegük képerősítő rendszert tartalmaz. Automata fegyverükre infravörös sugárzást érzékelő, továbbá lézeres célzó- és célmegjelölő berendezést szereltek, amellyel az éjjellátó szemüveget viselő katona „megvilágíthatja” az ellenséget anélkül, hogy az tudna róla. Kézi hőérzékelőjük éjjel-nappal jelzi a hőforrásokat – legyen az ember vagy jármű –, míg a lézeres célmegjelölő és távmérő képessé teszi a csoportot a bombázás céljainak kijelölésére, a bombák vagy rakéták célra irányítására.
Gondoltak az ilyen kis létszámú csoportok kimentésének módozataira is baj esetén. Alapelv, hogy ugyanúgy, mint a lelőtt vagy műszaki hiba miatt földre került pilótákat, őket is mindenképpen ki kell hozni. Erre szolgálnak a különleges erők mentőalakulatai, amelyek működéséről és felszereléséről éppen a siker érdekében nem szeretnek nyilatkozni a katonai vezetők. Annyi tudható, hogy a pilóták túlélő felszereléséhez tartozik egy helymeghatározásra szolgáló GPS-vevő, látható és infravörös fényű villogólámpa és két rádió: az egyik irányjeladó, a másik beszéd közvetítésére képes adó-vevő. A mentőalakulat olyan különleges helikopterrel jön, amely terepfelderítő radarjának és automatikáinak következtében egészen alacsonyan, akár fák, hidak, távvezetékek alatt is tud nagy sebességgel repülni és persze el van látva nagy tűzerejű fegyverzettel. A mentőalakulat felszerelésében ott van az éjjellátó szemüveg, a hőérzékeléssel éles képet adó készülék és a laptop számítógép. A helikopter pilótája az irányjeladó rádiójelei alapján közelíti meg a túlélőt és amikor elég közel ér hozzá, észleli a katona villogó lámpáját. Az utolsó percekben a helikopter leszállását a megmentendő katona irányíthatja rádió adó-vevőjével.
A kereső-mentő alakulat első bevetésére 2001. november 3-án került sor, amikor valamilyen különleges (feltehetőleg felderítő) műveletet végző helikopter a rossz időjárás miatt lezuhant. A pilóta gyorsan és épségben megmenekült.
Wolfner András
