Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
„Ha a Titus Andronicus hat felvonásból állna, Shakespeare a földszint első sorában ülő nézőket is befogná és kegyetlen kínhalálba küldené.” Jan Kott, Shakespeare egyik legavatottabb tollú elemzője írta ezt a ritkán játszott tragédiáról. Szavai ironikusan elrettentőek bár, de nagyon igazak. S talán mindjárt arra is feleletet adnak, hogy a világ színházai miért tartózkodnak némi kétségtelen riadalommal a Titus Andronicus bemutatásától.
Persze aligha csakis a rémdrámajelleg, a napjainkban oly divatos kegyetlenség tántorítja el a teátrumokat a sokat vitatott tragédia előadásától. Sokkal inkább az a tény, hogy a Titus Andronicus nem sorolható Shakespeare igazán nagy, érett alkotásai közé. Egyes motívumaiban érződik ugyan a mesteri kéz, de egésze mégiscsak inkább korai kísérletnek tűnik. A majdani nagy tragédiaíró próbálkozásának, amelyben ha jól figyelünk, meglátjuk a későbbi művek csíráit: Hamlet színlelt őrületét Titus őrjöngésében, Jágót a mór Aaron gonoszságában és Tamora gyűlölködő, bosszúra vágyó elszántságában.
A tragédia színtere az antik Róma, ideje a császárság hanyatlásának periódusa, de tegyük hozzá, szereplői nem egykor létező személyek, históriája pedig inkább költői elgondolásra, mintsem történelmi igazságra utal. Visszatér Rómába a gótok fölött aratott győzelem mámorában a hős vezér, Titus Andronicus, magával hurcolva a meggyilkolt gót király nejét, gyermekét, s magában hordozva a fájdalmat a harcokban odalett huszonkét fiáért. Ám Rómában polgárháború dúl, s azé lesz a trón, aki mellé Titus áll.
„Az emberek ebben a világban felfalják egymást” – alighanem így vélekedik a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdióban bemutatott Titus Andronicus előadásának rendezője, Soós Péter. A Vajda Endre fordítása nyomán Németh Ákos kamaraszínpadra alkalmazásában bemutatott játék olyan világról beszél, ahol nincs morál, ahol csak erőszak van. S hogy miért kell az erőszak, mire való? Erre aligha akad felelet. Az erőszak, a kegyetlenség, a brutalitás itt az egyetlen létező mód, hogy az emberek (ha ezek a hősök egyáltalán embernek tekinthetők) egymással érintkezzenek. A kegyetlen színház eszközei ebben az előadásban nem önmagukért valók. A brutalitás itt nem eszköz, nem forma, hanem tartalom. A tragédiát érzékelteti attól a pillanattól, amikor Titus foglyaival hazaérkezvén áldozatként ajánlja fel a gót királyné kisfiát. Ettől az első, a dráma keretén belüli gyilkosságtól a fenyegetően egymás után következő megcsonkításokig és halálos sebekig az erőszak, a vérfürdő motívumaiból és fajtáiból épül a história. A színészek, Stohl András (Titus), Bozsó Péter (Aaron), Szőlőskei Tímea (Tamora), Nagy Enikő (Lavinia), Pindroch Csaba (Lucius), s mind a többiek feszesen, tiszta, egyszerű eszközökkel mutatják meg a rémdráma elrettentő pillanatait.
Mire az „egyetemes mészárlás” véget ér, csupán egyetlen ember, Titus Andronicus utolsó fia, Lucius marad életben. Az ő tiszte, hogy eltemesse halottait, hogy átvegye a hatalmat, akárcsak a másik nagy tragédiában Fortinbras. S rá vár, hogy tán megtalálja az utat, amely mégiscsak kivezet ebből a morál nélküli, kitaszított világból.
Róna Katalin
