Furcsa film. Amikor az előadás végeztével felálltam, az volt az érzésem, mintha – mint hajdanában gyakran – egy amatőrfilm-fesztivál valamelyik vetítésén vettem volna részt. Láttam egy mozgóképet, amelyben rengeteg báj volt, sok őszinte részlet, megannyi, hogy úgy mondjam: lélekből jött gondolat. Csak az egész valahogy nem állt össze. Tele volt gyermekded szakmai naivságokkal, afféle „én így képzelem a mozit” megoldásokkal. Megbocsátható, de elemi gyengeségekkel, amelyek az alaposabb szakmai hozzáértés hiányáról tanúskodnak. Példaként: az elején borzasztóan zavart a képsorok indokolatlan megszakítása, a rövid blankok (feketén maradt filmszalagdarabok) bevágása, amivel a rendező valószínűleg jelezni akarta, hogy itt egy képzeletbeli napló sorait idézgeti fel. Később szerencsére e bevágások gyakorisága csökkent, mintha menetközben a rendező is rájött volna, hogy ez nem éppen a legszerencsésebb megoldás. Hosszan idézgethetném a vágási esetlegességeket stn., de mindez, azt hiszem, nem érdekli különösebben a nézőt. Ő beül a moziba, hogy egy történetet végignézzen, amely vagy érdekli, vagy sem. A rendezői módszerek pedig, ahogy a történet lepereg, részleteikben aligha foglalkoztatják, csak az összhatás. A naplóból kitépett lapok megelevenítése lehet akár jó módszer is, ha e szándékos széttördeltség ellenére a film egységes képet ad. Ez sajnos nem történik meg. Michele ambíciója, hogy problémáira a különböző vallások isteneiben, szokásainak megismerésében keresi a megoldást, bizarr, de kedves ötlet. Csak éppen valahogy nem áll össze egésszé. A katolikus áhitat, a zen buddhizmus rejtélyeinek kutatása, a zsidó szabályok és törvények vizslatása a történet egészében gyermekdeddé válik. S ha mindehhez aztán hozzágondolom, hogy ez a film is egy teljes stáb professzionista közreműködésével készült, nem pedig azzal a szabadsággal, ahogy egy amatőrfilmet saját kénye-kedve szerint rak össze a készítője, az a benyomás alakul ki bennem, hogy a film rendezője, Pascale Bailly nagyon szereti a filmcsinálást, csak éppen még nem ért hozzá igazán. Igaz, csacskaságai végül is nem pökhendiek, nem agresszívak, mint megannyi hasonló esetben, végül is tehát bocsánatos bűnné teszik a valódi szakmai hozzáértés hiányát. Főként azért, mert mindeközben megajándékoz bennünket egy tüneményes és elragadó fiatal színésznő parádés alakításával, amiben – attól tartok – sok érdeme nem volt a rendezőnek. Pusztán egy, de ez a leglényegesebb: hagyja úgy játszani Audrey Tautout, ahogy a tehetsége, az ösztönös képességek diktálják. Mint ezt Tautou maga elmondja egy interjúban: „Pascale mellett teljes művészi szabadságot kaptunk, anélkül, hogy improvizálnánk.” Az a báj, a sokszínűség egysége, ahogy Audrey Tautou megjeleníti Michele alakját, lenyűgöző, magával ragadó és élvezetessé teszi e másfél óra nagy részét. S tegyük hozzá: méltó partnerévé válik Edouard Baer, aki a lány szerelmesét, az érett férfit játssza, felszabadultan és őszintén, Audrey kiváló társaként. Bán Róbert