A magyar nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága az egyik legnagyobb gazdasági és társadalmi kihívás, amellyel az ország szembenéz a következő évtizedekben. A népesség elöregedése miatt egyre kevesebb aktív korú dolgozónak kell egyre több nyugdíjast eltartania. Míg 2019-ben nagyjából 3 aktív kereső jutott egy nyugdíjasra, addig 2040-re ez az arány jelentősen romlik majd: a 65 év felettiek aránya a munkaképes korúakhoz képest 32 százalékról 43,5 százalékra emelkedik az előrejelzések szerint. Ez azt jelenti, hogy 2040-ben már nagyjából 2,3 aktív korú jut egy nyugdíjasra, ami komoly terhet ró a nyugdíjrendszerre és az államháztartásra.

Demográfiai trendek és az elöregedés hatása

Magyarország népessége folyamatosan csökken és öregszik. A termékenységi ráta tartósan alacsony (2011 óta jellemzően 1,4–1,6 körül alakul, jóval a 2,1-es reprodukciós szint alatt), miközben a várható élettartam fokozatosan nő. Ennek következtében az időskorúak aránya a társadalomban évről évre emelkedik. Az EUROSTAT előrejelzése szerint 2040-re a 65 év feletti népesség 2,323 millió főre növekszik (körülbelül 24,6 százalékra). Ugyanebben az időszakban a munkaképes korú (20–64 éves) népesség létszáma 5,34 millió főre csökken, ami jól mutatja a népességfogyás és elöregedés kettős hatását.

Az időskori függőségi ráta (vagyis a 65 év felettiek száma a 15–64 évesek arányában) meredeken emelkedik. Míg 1990-ben ezer aktív korúra 200 időskorú jutott (20 százalék), 2020 körül már meghaladta a 300-at (30 százalék fölött). A trend tovább gyorsul: a 2030-as évek végétől kezdve az időskori eltartottsági ráta meredeken nő. Hivatalos demográfiai prognózisok alapján 2050-re az összes eltartottsági ráta elérheti a 69 százalékot (vagyis ezer aktív korúra 686 gyerek vagy idős jut), ennek jelentős részét az idősek teszik majd ki. Az időskori függőségi ráta 2040-re 43–44 százalék körül alakul (az Eurostat módszertana szerint), míg 2070-re meghaladhatja az 57 százalékot is. Ezek a számok egyértelműen jelzik: a nyugdíjasok számának növekedése és az aktív népesség csökkenése komoly feszültséget teremt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben.

A demográfiai folyamatokat tovább árnyalja a Ratkó-korszak és utóhullámainak hatása. Az 1950-es évek közepén született népes Ratkó-generáció már jórészt nyugdíjba vonult 2010–2020 között, de 2035–2040 körül egy újabb népes hullám éri el a nyugdíjkorhatárt: az 1970-es években született korosztály, akiket a Ratkó-unokák generációjának neveznek.

A Ratkó-unokák 2039–2042 közötti nyugdíjazása újabb ugrást okoz a nyugdíjasok számában és a nyugdíjkassza terhelésében. Ekkorra tehető, hogy a nyugdíjrendszer hiánya addig nem látott mértékben növekedhet, ha nem történnek korrekciók. Az egyik tanulmány rámutat: 2060-ra a jelenlegi tendenciák változatlansága mellett 10 aktív korúra már 6 nyugdíjas fog jutni. Ez a demográfiai helyzet jelentős kockázatot jelent a nyugdíjak fenntarthatósága szempontjából, mivel egyre szűkül az a járulékfizető bázis, amely a nyugdíjakat finanszírozni tudja.

A születésszám csökkenése miatt a népesség korfája “talpasodik”: a fiatal korosztályok létszáma visszaesik, miközben az idősebb korosztályok létszáma nő. A kormány az elmúlt évtizedben kiterjedt családpolitikai intézkedéseket vezetett be a születések ösztönzésére (CSOK, babaváró hitel, adókedvezmények), azonban a demográfusok szerint ezek önmagukban nem elegendőek a trend megfordítására. Még egy mérsékelt termékenységnövekedés esetén is tovább csökken a születésszám a szülőképes korú nők létszámának visszaesése miatt. Az elöregedés tehát elkerülhetetlen folyamat, amelyhez a nyugdíjrendszernek alkalmazkodnia kell.

A nyugdíjrendszer finanszírozásának kilátásai

Magyarország nyugdíjrendszere felosztó-kirovó elven működik: az aktuális járulékbefizetések finanszírozzák az aktuális nyugdíj-kifizetéseket. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer bevételei elsősorban a munkavállalók béréből levont 10 százalék egyéni nyugdíjjárulékon, valamint a munkáltatók által fizetett szociális hozzájárulási adón (15,5 százalék) belüli, nyugdíj célra allokált hányadon alapulnak. Összességében a bruttó bér mintegy 21-22 százalékának megfelelő járulék folyik be a nyugdíjkasszába. Emellett a nyugdíjrendszer kiadásait szükség esetén az állami költségvetés kiegészíti, hiszen a Nyugdíjbiztosítási Alap hiányát törvényi garancia szerint az állam fedezi. Ideális esetben azonban a rendszer önfinanszírozó, vagyis a befizetések fedezik a kifizetéseket.

Az elmúlt években számos intézkedés történt a nyugdíjrendszer rövid- és középtávú fenntarthatóságának javítására. 2010 után Magyarország radikálisan átalakította nyugdíjrendszerét: megszüntette a korai nyugdíjazási formák többségét, fokozatosan 62 évről 65 évre emelte a nyugdíjkorhatárt (ez a folyamat 2022-ben fejeződött be), valamint 2011-ben döntött a magán-nyugdíjpénztári rendszer jelentős részének visszaállamosításáról. Ez utóbbi lépés nyomán a korábban a vegyes (állami és magán) pillérbe irányított járulékok ismét a társadalombiztosítási rendszerbe folynak be, ami rövid távon jelentősen csökkentette a nyugdíjkassza hiányát. Továbbá szigorították a korkedvezményes nyugdíjba vonulás feltételeit, gyakorlatilag megszüntetve a korhatár alatti nyugdíjakat (kivétel az Nők 40 kedvezmény).

E lépések együttes hatása látványos volt a középtávú egyenlegre. Az MNB elemzése szerint a fentebb említett reformok együttesen 2060-ig mérsékelték a nyugdíjrendszer hiányát, és jelentősen javították a fenntarthatósági mutatókat.

Ennek köszönhetően a 2030-as évek közepéig a nyugdíjkassza bevételei várhatóan fedezni tudják a kiadásokat. Az MNB számításai szerint 2035-ig gyakorlatilag nullszaldós lehet a nyugdíjkassza éves egyenlege.

Hosszabb távon azonban a demográfiai hatás mindenképpen éreztetni fogja a hatását: 2035 után a nyugdíjrendszer egyenlege egyre növekvő deficitet mutat, a bevezetett intézkedések ellenére. Az előrejelzések arra utalnak, hogy a nyugdíjkassza éves hiánya 2060-ra elérheti a GDP 4 százalékát, 2080-ra pedig a 4,5 százalékát is. Vagyis a jelenlegi fiatal generáció nyugdíjba vonulásának idejére a rendszer finanszírozási igénye drasztikusan megugrik külső forrás (költségvetési támogatás vagy adósság) nélkül.

Ezt tükrözi az implicit nyugdíjadósság mutató alakulása is. Az implicit nyugdíjkötelezettség azt fejezi ki, hogy a jövőbeli nyugdíjígéretek jelenértéke mennyivel haladja meg a várható járulékbevételeket. A 2010 körüli becslés szerint a reformok előtt ez az érték a GDP 203 százaléka volt, amit a fenti reformok nagyjából 50 százalékponttal, GDP-arányosan 153 százalékra mérsékeltek.

A nyugdíjrendszer kiadásainak és bevételeinek aránya a GDP-hez mérten jól szemlélteti a trendet. 2019-ben a nyugdíjkiadások a GDP nagyjából 8,3 százalékát tették ki, míg a járulékbevételek nagyságrendileg 7,7 százalékot, így a rendszer közel egyensúlyban volt. A hivatalos előrejelzések szerint 2030-ra a nyugdíjkiadások GDP-arányos szintje 8,1 százalék körül alakul, míg 2040-re 10 százalék fölé emelkedik, hozzávetőleg 10,4 százalék körüli értékre. Ezzel párhuzamosan a bevételek GDP-aránya nem nő, sőt inkább stagnál vagy kismértékben csökken (az Európai Bizottság előrejelzése szerint 7,4 százalék lesz 2040-ben). A keletkező rés (2040-re mintegy a GDP 2-3 százaléka) a nyugdíjkassza hiányát jelenti, amit az állami költségvetésnek kell kipótolnia, ha a szabályok változatlanok maradnak.

Ráadásul a kiadások emelkedése ezzel nem áll meg: az Európai Unió által publikált Aging Report szerint a magyar állami nyugdíjcélú kiadások a GDP 11,2 százalékára emelkedhetnek 2050-re, és 2070-re elérhetik a 12 százalék körüli szintet. Ez nagyjából 4 százalékpontos növekedés 50 év alatt, ami a XXI. század közepére komoly fiskális nyomást jelent. A visegrádi országok többségében is hasonló trend várható, bár az egyes országok eltérő reformokkal próbálják lassítani a kiadásnövekedést.

A magyar kormány 2021–2022 folyamán az EU felé benyújtott Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv részeként fenntarthatósági nyugdíjreformok előkészítését irányozta elő. A tervek szerint a reformoknak egyszerre kell javítaniuk a nyugdíjrendszer közép- és hosszú távú pénzügyi fenntarthatóságát, valamint kezelniük kell a nyugdíjak megfelelőségével és az időskori jövedelemkülönbségekkel kapcsolatos kihívásokat. Az EU ajánlásai is megfogalmazódtak e téren, kiemelve, hogy javítani kell a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságát, méghozzá úgy, hogy közben megőrizzük a nyugdíjak megfelelő szintjét és csökkentsük az egyenlőtlenségeket.

Makrogazdasági hatások 2040-ig

A nyugdíjrendszer fenntarthatósági problémái szorosan összefüggnek az egész gazdaság hosszú távú kilátásaival. A munkaerő rendelkezésre állásának csökkenése, amely mögött az aktív népesség fogyása áll, fékezőleg hathat a gazdasági növekedésre.

Az előrejelzések szerint Magyarországon a foglalkoztatottak száma a 2020-as évek eleji 4,59 millióról 2040-re 4,52 millióra mérséklődik, majd a 2040 utáni évtizedekben tovább csökken 4 millió fő alá.

Ez önmagában évi néhány tizedszázalékponttal alacsonyabb potenciális GDP-növekedést jelenthet, hacsak a termelékenység növekedése vagy a munkaintenzitás (például a munkaórák száma) nem kompenzálja a kiesést. A munkaerőpiaci kínálat szűkülése ráadásul bérfelhajtó hatású is lehet, ami egyrészt kedvező a dolgozók számára, másrészt azonban inflációs nyomást és versenyképességi kihívásokat hozhat.

A költségvetésre nehezedő nyomás a nyugdíjkiadások növekedésével párhuzamosan nő. Ha a nyugdíjra fordított kiadások a GDP egyre nagyobb hányadát emésztik fel, az szükségessé teheti adóemelések vagy más kiadáscsökkentések bevezetését. Az OECD elemzése arra figyelmeztet, hogy ha nem történnek további intézkedések, a nyugdíjkiadások növekedése jelentősen hozzájárulhat az államadósság emelkedéséhez a következő évtizedekben. Mivel a járulékbevételek várhatóan a GDP azonos hányadán maradnak, a nyugdíjrendszer hiányának növekedése automatikusan az állami újraelosztás, illetve adósság növekedését hozza.

A fenntarthatatlan nyugdíjkiadások így fiskális fenntarthatósági problémává is válnak: a kormányzatnak egyensúlyoznia kell majd a nyugdíjak finanszírozása és az államadósság kordában tartása között.

A nyugdíjkiadások emelkedése mellett más időskori kiadások is nőnek majd, például az egészségügyi és hosszú távú ápolási költségek. Az Európai Bizottság előrejelzése alapján 2019 és 2050 között az egészségügyi és időskori gondozási kiadások GDP-arányosan 2 százalékkal emelkedhetnek Magyarországon. Ez további költségvetési terhelést jelent párhuzamosan a nyugdíjkiadások növekedésével.

Makrogazdasági szempontból a magas nyugdíjkiadások hosszú távon torzíthatják a költségvetés szerkezetét. Ha a nyugdíjakra fordított hányad nő, kevesebb forrás maradhat beruházásokra, fejlesztésekre, oktatásra, ami visszahat a növekedési kilátásokra. Ugyanakkor a nyugdíjak fogyasztási keresletet generálnak, így a nyugdíjak esetleges visszafogása rövid távon a belső kereslet csökkenéséhez is vezethet. A fenntarthatóság megőrzése tehát egyensúlyozást igényel: olyan reformok kellenek, amelyek a nyugdíjrendszer kiadásait kordában tartják, de közben biztosítják a megfelelő életszínvonalat az időseknek.

Mi lesz a munkaerőpiaccal?

A nyugdíjrendszer fenntarthatóságának kérdése szorosan összefügg a munkaerőpiaci folyamatokkal is. Az idősebb korosztályok foglalkoztatása kulcsfontosságú: minél tovább maradnak aktívak az emberek, annál több járulékot fizetnek be, és annál rövidebb ideig részesülnek nyugdíjban, ami javítja a rendszer egyenlegét. Magyarországon az utóbbi évtizedben jelentősen nőtt az idősek foglalkoztatási rátája, részben a korhatár emelésének köszönhetően. Az 55–64 éves korosztály munkaerőpiaci aktivitása 2010-ben alig haladta meg az 40-50 százalékot, a prognózisok szerint 2040-re viszont már 81-82 százalék körüli szintre emelkedik.

A korhatár előtti nyugdíjazási lehetőségek megszüntetése is hozzájárult ahhoz, hogy az 55-64 évesek foglalkoztatottsága javul. Ez a trend pozitív a fenntarthatóság szempontjából, hiszen az időskori aktivitás meghosszabbítása kiszámíthatóan fékezi a nyugdíjkiadások növekedését, miközben biztosítja a munkaerőpiaci kínálatot.

Ugyanakkor a magyar nyugdíjrendszerben van egy sajátos kivétel, amely a munkaerőpiacra is hatással van: a Nők40 kedvezmény. Ez a 2011-ben bevezetett szabály lehetővé teszi, hogy a nők 40 év szolgálati idő után teljes nyugdíjjal vonuljanak vissza. Ennek eredményeként sok nő már jóval 65 éves kora előtt nyugdíjba megy. 2020 és 2022 között az újonnan nyugdíjba vonuló nők közel fele pontosan 40 év szolgálati idővel ment nyugdíjba, míg a férfiaknál ez az arány mindössze 2 százalék volt.

A Nők40 tömeges igénybevételének hatása, hogy a nőknél a tényleges nyugdíjba vonulási életkor átlagosan csupán 60 év. Ez közel 5-6 évvel alacsonyabb a hivatalos nyugdíjkorhatárnál, ami egyrészt több évnyi potenciális járulékbefizetéstől fosztja meg a rendszert, másrészt több évvel meghosszabbítja az érintettek nyugdíjban töltött idejét.

A Nők40 program így jelentős költséget ró a nyugdíjkasszára, becslések szerint a GDP 0,3-0,4 százalékának megfelelő plusz kiadást jelenthet évente középtávon. Munkaerőpiaci szempontból viszont a Nők40 kivon a piacról sok tapasztalt, 60 év körüli női munkavállalót, akikre egyébként a következő években is nagy szükség lenne az egyre szűkösebb munkaerő-kínálat miatt.

A fiatalabb korosztályok létszámának csökkenése miatt a munkaerőpiac pótlási rátája is romlik: kevesebb pályakezdő lép be, mint ahány idősebb kilép. Ezt részben ellensúlyozhatja a munkában töltött évek számának kitolódása, illetve a munkaerőpiaci részvétel további növelése a jelenleg alacsonyabb foglalkoztatottságú csoportokban (például a szakképzetlenek, romák, kisgyermekes anyák részmunkaidős foglalkoztatása).

Egy másik lehetséges tényező a migráció: Magyarország esetében a bevándorlás mértéke eddig mérsékelt volt, de a jövőben kérdés, hogy a munkaerőhiány enyhítésére nyitottabbá válik-e az ország. Az Eurostat közepes előrejelzése évi plusz 23 ezer fős nettó bevándorlással számol hosszú távon, ami némi utánpótlást jelent a munkaerőpiacon, de nem elegendő a természetes fogyás ellensúlyozására. Emellett az elmúlt években megjelent egy új jelenség: egyes ágazatok (építőipar, feldolgozóipar) külföldi vendégmunkásokkal igyekeznek pótolni a hazai munkaerőhiányt, például Ukrajnából, Ázsiából érkező dolgozókkal. Ez azonban inkább rövid távú tüneti kezelésnek tekinthető, semmint strukturális megoldásnak.

A munkaerőpiac és a nyugdíjrendszer kölcsönhatása nem csak a létszámokról szól, hanem a bérek és nyugdíjak kapcsolatáról is. Az utóbbi években Magyarországon gyors ütemű béremelkedés zajlott. Ez egyrészt növeli a járulékbevételeket, másrészt magasabb induló nyugdíjakat eredményez az új nyugdíjasoknál, mivel a nyugdíjmegállapítás során az életpálya-béreket valorizálják.

A friss nyugdíjak átlaga így jóval magasabb, mint a régebben megállapított nyugdíjaké, ami a nyugdíjkiadások GDP-arányos emelkedését okozza.

2022-ben például a Pénzügyminisztérium becslése szerint az újonnan nyugdíjba vonulók magasabb nyugdíja 1,6 százalékkal növelte a nyugdíjkiadásokat az előző évhez képest. Ez a hatás azzal magyarázható, hogy a bérek gyors felzárkózása begyűrűzik a nyugdíjrendszerbe a magasabb induló ellátásokon keresztül. Ugyanakkor a már nyugdíjban lévők ellátásai jelenleg csak az infláció mértékével emelkednek, így a régebbi nyugdíjak reálértéke megőrződik, de a bérektől leszakad. Ez a nyugdíjak belső aránytalanságait növeli (egyre nagyobb különbség az új és régi nyugdíjasok között), ugyanakkor hosszabb távon fékezi a kiadások GDP-arányos növekedését, hiszen a nyugdíjak nem követik a bérdinamika egészét.

Az inflációkövető indexálás ennek megfelelően egy tudatos fenntarthatósági elem: ha a nyugdíjak csak a pénzromlást követik, a gazdasági növekedésből fakadó plusz jövedelem nem épül be a nyugdíjakba, így a nyugdíjkiadások nem nőnek a bérekkel arányosan. Ezzel kapcsolatban azonban társadalmi feszültségek merülhetnek fel, sokan érvelnek amellett, hogy indokolt lenne a nyugdíjemelésnél a bérek emelkedését figyelembe venni a méltányosság érdekében. A svájci indexálás (fele részben infláció, fele részben bérnövekedés alapján) 2012 előtti alkalmazása pont ezt a célt szolgálta, de pénzügyi okokból áttértek a tisztán inflációs indexálásra.

Lehetséges megoldási irányok

A fenntarthatósági kihívások kezelése átfogó nyugdíjreformot igényelhet hosszabb távon, több területen is beavatkozva. Ilyen lehet első körben a nyugdíjkorhatár további emelése vagy rugalmas megváltoztatása. Számos európai ország a nyugdíjkorhatár fokozatos további emelésével reagál az élettartam növekedésére. Magyarországon a korhatár 2022 óta 65 év. Elemzések szerint azonban ha a korhatárt a várható élettartam emelkedéséhez kötnék, az jelentősen javítaná a rendszer egyensúlyát.

Az EU számításai alapján egy ilyen reform 2070-ig a GDP 2-2,5 százalékával csökkentené a nyugdíjkiadások mértékét a bázisforgatókönyvhöz képest. Sok ország (például Dánia, Olaszország vagy Hollandia) már beépítette a jogrendjébe a korhatár indexálását a várható élettartamhoz.

Egy másik lehetséges lépés a Nők 40 program felülvizsgálata. Egy lehetséges megoldás, hogy fokozatosan kitolják a jogosultsági időt 40 évről 42-43 évre, vagy valamilyen módon korlátozzák az igénybevételét. Az is megfontolandó, hogy egyenlő legyen a nyugdíjba vonulás feltétele a férfiak és nők között, hiszen jelenleg a férfiak számára nincs hasonló kedvezmény.

Fontos lépés lehetne a járulékplafon bevezetése: egy bizonyos kereset felett a járulékfizetés plafonálása vagy degresszívvé tétele, amely korlátozná a nagyon magas nyugdíjak növekedését, viszont ez a jövőbeni nyugdíjkifizetéseket is csökkentené.

További ösztönzők is szóba jöhetnek, mint például a későbbi nyugdíjba vonulás jutalmazása magasabb nyugdíjszorzóval vagy adókedvezménnyel, hogy aki tud és akar, tovább dolgozzon. Jelenleg Magyarországon a nyugdíjrendszer kevéssé rugalmas: nincs jelentős pénzügyi ösztönző a korhatár utáni munkára, azon túl, hogy a nyugdíj folyósítása mellett 2020 óta korlátlanul lehet dolgozni. Más országokban bevált gyakorlat a nyugdíj melletti munkavégzés adó- és járulékmentessége bizonyos kor felett, vagy a nyugdíj halasztásáért cserébe nyugdíjnövelő prémium adása. Ezek a megoldások hosszabb ideig a munka világában tartják az embereket, így enyhítik a nyugdíjkassza terhelését.

A hosszú távú fenntarthatóság része az is, hogy a nyugdíjas évek finanszírozása több pilléren nyugodjon, ne kizárólag az állami nyugdíjon. Magyarországon a kötelező magánnyugdíjpénztári pillér 2011-es leépítése óta csak az önkéntes nyugdíjpénztárak és nyugdíjbiztosítások maradtak, amelyekben a lakosság egy része takarékoskodik idős korára.

Szükséges lenne az öngondoskodási hajlandóság erősítése, például adókedvezmények bővítésével, munkáltatói nyugdíjcélú hozzájárulások ösztönzésével vagy pénzügyi edukációval.

A kormány 2023-tól bevezette a nyugdíj-előtakarékossági államkötvényt (a NYESZ új formája) és emelt néhány adókedvezményt, de a szakértők szerint akár egy félig kötelező foglalkoztatói nyugdíjpillér is indokolt lehet hosszabb távon.

Ide tartozik még a nyugdíjprémium és 13. havi nyugdíj kérdése is: 2021–2024 között visszavezették a teljes 13. havi nyugdíjat, ami valamennyi nyugdíjasnak jár. Ez nagyjából 8,3 százalékkal növeli a nyugdíjkiadásokat tartósan, cserébe az idősek anyagi helyzetét javítja. A 13. havi nyugdíj fenntartása azonban sokba kerül: egyes szakértők felvetik, hogy helyette célzottabb támogatásra kellene fordítani az erre szánt összeget.

2040-re a jelenlegi demográfiai előrejelzések szerint a nyugdíjasok száma mintegy 20 százalékkal magasabb lesz a maihoz képest, míg az aktív keresők száma csökken. A nyugdíjkiadások GDP-arányosan várhatóan 2–2,5 százalékponttal magasabb szinten lesznek 2040-ben, mint jelenleg, ami az államháztartás számára komoly kihívást jelent. Ha érdemi reformok nélkül haladunk tovább, a rendszer hiánya előbb-utóbb tartósan meg fog jelenni, és egyre növekvő mértékben az állami költségvetés (vagy végső soron az adófizetők) fogja finanszírozni a nyugdíjakat. Ez a forgatókönyv hosszú távon fenntarthatatlan, ezért stratégiai lépésekre van szükség.

Kapcsolódó