A Napi Gazdaság Makrogazdaság oldalának hétfőn megjelenő írása

A mikrohitelezés Magyarországon soha nem volt népszerű ügy. Valami miatt nem tudta átvinni sem a szociálpolitika, sem a pénzügyi szektor ingerküszöbét. Vagy nem indultak, vagy elhaltak azok a kezdeményezések, amelyek a mikrohitelezés módszertanára épülve próbáltak pénzügyi fejlesztést megvalósítani.

Azok az uniós vagy állami forrásokra épülő programok, amelyek nevükben mikrofinanszírozási célúak voltak, valójában kis- és középvállalkozásokat akartak forráshoz juttatni, messze nem voltak mikrohitelezési kezdeményezésektől. A hitel nagysága, az alkalmazott módszer, a kért fedezetformák mind-mind inkább a hagyományos banki hitelezéshez hasonlítottak, mint a kis összeget, rugalmas eljárásrendet és innovatív fedezetformákat alkalmazó mikrohitelezéshez.

Az a néhány, nem állami szereplő által megvalósított program, amelyekben ezek az eszközök szerepet kaptak, legfeljebb kísérletnek tekinthetőek, tapasztalataik alig látszanak, ha egyáltalán vannak. (A jelenleg is futó Kiút Program eredményeit nem tisztünk értékelni, és azt a jelen írás keretei sem teszik lehetővé.)

A mikrohitelezésre pedig nagy szükség volna, de nem ott és nem úgy, ahogy erről sokan vélekednek. Az Autonómia Alapítvány 1990-es alapítása óta kamatmentes kölcsön és adomány kombinációjával támogatta bejegyzett roma közösségek gazdasági tevékenységét és 2004 óta bonyolít kifejezetten mikrohitel programokat.

A szolidaritás biztosítja a tőkét

Maga a mikrohitelezés Muhammad Yunus 2006-os Nobel Békedíja óta lett népszerű vagy legalábbis ismert téma a közbeszédben. Az úgynevezett Grameen-modell (csoportos hitelezés) átvételét többen is javasolták, hiszen úgy tűnt, ez az az eszköz, amely képes a mélyszegénységben élők társadalmi integrációjának elősegítésére azáltal, hogy az ezekben a közösségekben élők szolidaritását használja fel tőkeként és fedezetként.

A csoportokba kihelyezett forrás mikrovállalkozások indításával aktivizálja a célcsoportot, a hitelprogramokhoz kapcsolt "társadalmi felvilágosítás" segít a mélyszegénységhez sokszor társuló (a magasabb státuszú rétegek által annak vélt) anomikus állapotok felszámolásában. A modell ráadásul nemhogy pénzébe kerülne az államnak − vagy bárki másnak −, hanem még profitot is termelhet az ezzel foglalkozó szervezetnek.

A fejlődő országokban sok éven keresztül működött a Grameen Bank sikeresen (hogy jelenlegi problémáit mi okozza, annak tárgyalására itt nincs hely), és hihetetlen expanzió jellemezte az ügyfélkör, a tőkenagyság, valamint a geográfiai lefedettség tekintetében is. A finanszírozott gazdasági tevékenységek valóban életképesnek bizonyultak és a hiteleket is rendben visszafizették az. Miért ne lehetne ilyen programokat nálunk is alkalmazni? − vetődik fel a kérdés.

Számos hazai adaptációs probléma lehetséges

A modell kipróbálása nélkül is számba tudjuk venni a hazai adaptációs akadályok egy részét. Egyrészt az eredeti fejlődő világbeli helyszíneket forrásszűke jellemzi, azaz vagy nincsenek, vagy elérhetetlenek a célcsoport számára a banki szolgáltatások.

Másrészt fontos különbséget jelentenek a vállalkozásra és a hitelezésre vonatkozó eltérő szabályozók is. Képzeljék el, hogy Magyarországon mennyire lenne életszerű és finanszírozható mikrovállalkozói modell, ha valaki megvesz egy karton cigarettát, és dobozonként vagy szálanként eladja a Blahán.

Továbbá a legfontosabb, de adatokkal a legkevésbé alátámasztható eltérés a szolidaritás hiánya. A különbségek ellenére mégis érdemes elgondolkodni azon, volna-e keresnivalója a mikrohitelezésnek a magyar szociálpolitikában vagy fejlesztéspolitikában (és nem a banki szektorban!), miközben látni kell, hogy jelentős változtatás és adaptáció nélkül egyértelműen kudarcra ítélt a kezdeményezés.

Nem volt elegendő hitel legális vállalkozások beindításához

Az Autonómia Alapítvány első mikrohitel programja hozott ehhez fájó tanulságot: A kihelyezhető hitelek nem voltak elegendőek fenntartható és legális vállalkozások indításához, a csoporttagok közti szolidaritás addig volt erős, amíg az első visszafizetési problémák meg nem jelentek a csoportban, a formális fedezet hiányát pedig messze nem tudta pótolni a csoporton belüli bizalom, csoportnyomás - alig ötven százalék felett volt a visszafizetés, hosszútávon fenntartható mikrovállalkozás alig indult.

Ez a program tulajdonképpen arra volt jó, hogy igazolja a nyilvánvalót, a fentebb felsorolt akadályok meglétét. Ugyanakkor rá tudott arra is mutatni, hogy mit kellene változtatni a modellen, hogy működőképes legyen.

Az elmúlt évek fejlesztéseként két olyan mikrohitelezési programot dolgoztunk ki, amely valóban találkozik a mélyszegénységben élők igényeivel és lehetőségeivel, fenntartható gazdaságilag, és olyan pénzügyi fejlesztést jelent, amelynek igazolható a társadalmi haszna. Az egyik az úgynevezett Esélykassza, a másik a CAF-modell (ez egy spanyol mozaikszó − Comunidades Autofinanciadas −, sajnos még nem magyarítottuk).

Esélykassza és CAF-modell

Az előbbiben egy kötött futamidejű előtakarékosság után jut(hat)nak a zárt csoportok tagjai hitelhez (amit részben külső forrásból biztosítunk). A fedezetet a korábban megtakarított összegen túl az biztosítja, hogy ha valaki nem fizeti vissza a hitelét, a többiek megtakarításából is elvonhat a hitelező. A bonyolultnak tűnő rendszer egyszerű azért is, mert egy nagyon jó áttekinthető netes felületen minden tag folyamatosan nyomon követheti nemcsak a saját hiteltörténetét, de a csoportjának többi tagjáét is.

Utóbbi − a CAF-modell − a bankolás logikájára épít. A zárt csoportok tagjai "részjegyeket" vásárolnak, amelyek aztán hiteltőkeként is szolgálnak. A hitelkihelyezésről a csoporttagok szavazással döntenek. A működési elvek "nyílt forráskódúak", a tagok maguk dönthetnek arról is, mekkora lehet a hitelen a kamat (ami a csoport pénzét gyarapítja), ha lesz egyáltalán; mekkora legyen a maximális felvehető hitel a betett pénzhez arányosítva (ez az arány fejezi ki a csoport kockázatvállalási kedvét) és más fontos szabályokról. Ebben a modellben nem áramlik forrás sem ki a csoportból, sem be a csoportba.

Nem a fogyasztás növelése a cél

Mindkét program akkor működik jól, ha nem ösztönöz mindenáron hitelfelvételre. A mélyszegénységben élők számára az adósságcsapda talán az alacsony jövedelemnél is nagyobb probléma. A borsodi uzsorással sem az az egyedüli (megkockáztatom: legnagyobb) baj, hogy méltánytalan kamatot alkalmaz, vagy hogy erőszakos úton hajtja be a követeléseit, hanem az is, hogy a szó szoros értelmében kiéheztetett "ügyfeleinek" sokszor az azonnali fogyasztás lehetőségét kínálja fel, ami aztán óhatatlanul vezet a további és súlyosabb kiszolgáltatottságukhoz. (Az uzsora "motorja" természetesen sok esetben az a kríziskiadás, amit nem tudnak más elérhető hitellehetőség hiányában kezelni.)

Az említett két hitelezési módszer tehát nem szolgálhatja a fogyasztást, vagy legalábbis nem ösztönözheti azt. Az, hogy valaki egy ilyen időszakban, mint amilyen a mostani embertelen hideg, a hitelt tüzelőre vagy épp alapvető élelmiszerre költi mégis, megengedhető. Ha ezt nem engednénk meg, akkor ismét csak a helyi uzsorás karmai közé vetnénk a csoport tagjait.

Az Autonómia Alapítvány hitelprogramjainak célja, hogy a megcélzott háztartások számára pénzügyi biztonságot nyújtsanak. Legyen mihez nyúlni, ha nagy a baj és ez a valami ne jelentsen olyan vállalhatatlan terhet, mint a gyorshiteleket nyújtó pénzügyi vállalkozások vagy az uzsorás − e tekintetben nem számít a kettő közötti különbség. Ezt a biztonságot pedig megtakarítással lehet elérni.

Többet tudnak a pénzügyi tudatosságról, mint bármilyen szakember

Van-e értelme olyan körülmények között megtakarítási potenciálról beszélni, amikor a mélyszegénységben élők bevételei szinte napról napra csökkennek? Tapasztalatunk szerint lehet értelme, de csak nagyon hektikus és valóban kis összegű megtakarításokról beszélhetünk. (Ha az uzsorásoknak kifizetett kamatokból bankot alapítanának, meglehet, az nagyobb lenne, mint a jelentősebb mérlegfőösszegű takarékszövetkezetek...)

Ezek a kisösszegű megtakarítások azonban ebben a közegben más árfolyamon számolandók, hiszen értéküket alapvetően meghatározza a mögötte lévő tudatosság, szándék, küzdelem. Egész más ezeket a forrásokat kiegészíteni akár, mint célzatlanul folyósítani támogatásokat.

A megtakarításhoz pénzügyi tudatosságra van szükség. Ezek az emberek azonban többet tudnak erről, mint bármilyen szociális szakember. Igaz, ez a tudás nem rendeződik olyan rendszerbe, ami a túlélésen túl a fejlődés reményével is kecsegtetne. Így a pénzügyi képzésnek csak akkor van létjogosultsága, ha az párosul az ismertetettekhez hasonló forráslehetőséggel, és nem életidegen tananyagon, hanem a résztvevők számára valóban alkalmazható készségeken vagy a már meglévő ismeretekre való reflektáláson alapul.

A mi feladatunk az lehet, hogy a lehetőséget, a környezetet megteremtsük a saját bankok alapításához. A hárommillió koldus országa helyett a hárommillió bankár országának.

Béres Tibor szociológus, az Autonómia Alapítvány programvezetője

A hivatkozott kísérleti programokról részletes kutatási beszámolók olvashatók az Autonómia Alapítvány honlapján.