A film címe: utcanév. Egy, a Santa Monica-i hegyek tetején húzódó magányos úté, amely – a róla szóló információk szerint – „eredetileg szerelmi légyottok kedvelt színhelye volt, ahol a város csillogó fényeinek látványa kellően felkorbácsolta a szenvedélyeket, s mint ilyen, a negyvenes évek rádiós szerzőinek állandó és kedvelt sikamlós témája volt".
Ennek az utcának a 42. számú házában történt valami. Vagy nem történt? Nem a valóságban, hanem a rendező-forgatókönyvíró David Lynch fantáziájában. A szerző természetéből, filmcsináló szokásaiból következően a néző ezt soha nem fogja megtudni, annak ellenére, hogy a cselekmény végül is megállás nélkül e körül forog.
David Lynch, akinek nevét leginkább abból a filmsorozatból ismerhetjük, amelyet annak idején a magyar televízió is bemutatott – a Twin Peaks elképesztően rejtelmes és zűrzavaros világából –, most is hű maradt önmagához. Filmje tökéletesen érthetetlen és megfejthetetlen, még az sem válik világossá, hogy első részének van-e valami köze a másodikhoz. Lynch egyszerűen elveti a történetet, ha úgy tetszik, a „mesét", amely végigvisz bennünket egy filmen, amely valahonnan elindulva valahova elérkezik, amelynek vannak bizonyos szabályai. E szabályokat a szakma tehetségtelenebbjei gyakran megsértik, de a hozzáértők számára ezek jelentik a történet elmesélésének vezérfonalát. Lynch számára nincsenek ilyen szabályok. Ahogy ő maga fogalmaz: „Én hiszek a gondolatok óceánjában, amelyből mindig ötletet meríthet az ember. Ez egy varázslatos folyamat. Ha támad valamilyen ötleted, dőlj hátra egy kényelmes karosszékben, és jönni fognak a gondolatok is."
Kétségtelen: Lynch rendkívüli tehetség. Nemcsak a szakma jelentős részével, de közönséggel is el tudja fogadtatni a maga képtelenségeit, és rábírja, hogy úgy tegyen, mintha bármit is értene abból, amit kap, mintha követni tudná a történet valószínűtlen folyamatait. Ezt lenyűgöző mesélőképességgel éri el, remekül sorjázó fordulatokkal, nagy szakmai tudással.
Nem szeretem Lynch munkáit. Valahol legbelül mindig tiltakozom az ellen, hogy afféle paprikajancsivá váljak egy rendező kezében. Ez a személyes ellenszenv talán a klasszikus görög drámai mondaton alapul, miszerint „minden jó közt legfőbb jó az értelem". Ám türelemmel elismerem, ha ennek ellenkezőjét valaki olyan meggyőző elokvenciával vállalja és műveli, mint Lynch.
S minden okoskodástól függetlenül, ámultan tudom nézni az olyan színészi alakítást, amilyennel Naomi Watts örvendeztet meg az egyik női főszerepben, Betty alakítójaként a film első részében. Talán látszólag ellentétbe kerülök az eddig elmondottakkal, de ez akkor is így igaz: ritkán látni ilyen élettel teljes, ennyi színből szőtt, ilyen nagyszerű alakítást. Ezért mindenképp érdemes volt megnézni e majd két és fél órás film első másfél óráját.
Bán Róbert
Bán Róbert