Nápolyban ma már szinte megszokott látvány a lengyel és bolgár rendszám. A jelenség nem új, de az utóbbi években látványosan meghatározó része lett az utcaképnek. Nem turisták és nem is vendégmunkások autókáznak így, hanem bizony a helyiek. A jelenségre nemrég az egyik magyar youtuber is rácsodálkozott – persze a jól bevált trükköt arrafelé mindenki ismeri. 

A lényeg az, hogy az autókat más uniós országokban – jellemzően Lengyelországban vagy Bulgáriában – regisztrálják, ott kötik meg rájuk a biztosítást, ott fizetik az adókat, miközben a valóságban végig Olaszországban maradnak. Az autó tulajdonjogát papíron egy külföldi cég nevére írják, a tényleges használó pedig bérlőként vagy meghatalmazottként szerepel.

Kapcsolódó

A rendszám külföldi, a biztosítás olcsóbb, az ellenőrzés nehezebb, a végrehajtás lassabb.

A Facebookon két kattintással megtalálható a láthatólag jól felépített szolgáltatás. Elég csak beírni a keresőbe, hogy „lengyel rendszám” – értelemszerűen olaszul – és már dobja is a találatokat.

A közvetítő komplett, „csomagmegoldásokat” kínál, teljes körű ügyintézéssel. 

Miért pont Nápolyban?

Dél-Olaszország egyes régiói Európa legdrágább biztosítási zónái közé tartoznak. Egy átlagos személyautó kötelező felelősségbiztosítása könnyen elérheti az évi 1000–2000 eurót, robogóknál és kisebb autóknál is extrém díjak jellemzők. Ehhez jönnek az autóadók, a környezetvédelmi terhek és a városi korlátozások.

A helyi bonus–malus rendszer különösen érzékeny. Egyetlen baleset több osztálynyi visszaesést is jelenthet, ami a következő évben többszörös díjemelkedést hoz. Egy facebookos beszámoló  szerint egy régebbi 1600 köbcentis autóval közlekedő sofőr éveken át 700 eurót fizetett évente.  Egy kisebb baleset után a megújításkor 3080 eurós díjat számlázott a biztosító, ami bizony a magyarhoz hasonló jövedelmi viszonyokkal rendelkező átlag-nápolyinak brutális költségnek számít. 

Talán nem kell magyarázni, hogy miért napi rutin a szabályok megkerülése. 

Nem olasz sajátosság

Míg Nápolyban láthatólag tehetetlenek a hatóságok, Milánóban az elmúlt években valóságos hajtóvadászat indult a külföldi rendszámosok ellen. A külföldi rendszám ugyanis nemcsak a biztosítás miatt vonzó. Az olasz sajtó szerint a trükkös konstrukció lehetővé tette azt is, hogy sokan egyáltalán ne fizessenek gépjárműadót (bollo), valamint a nagy teljesítményű és luxusautókra kivetett extraadót (superbollo), így a jármű így gyakorlatilag kikerült az adóhatóság látóköréből. Emellett könnyebb elkerülni a kötelező műszaki vizsgákat, jelentősen csökkenthetők a biztosítási költségek, és – ami a mindennapi közlekedésben talán a legfontosabb – sok esetben következmények nélkül halmozhatók fel a bírságok is. Volt olyan év, hogy Milánó önkormányzata 110 ezer külföldre címzett bírságértesítést próbált kézbesíteni, ezeknek végül mindössze körülbelül a felét sikerült behajtani.

Hasonló konstrukciók működnek más uniós országokban is: sok német autós jár előszeretettel román rendszámmal, franciák bolgár papírokkal, spanyolok portugál regisztrációval. 

A logika mindenhol ugyanaz. Oda viszik papíron az autót, ahol a biztosítás olcsóbb, az adó kisebb, a bürokrácia lassabban dolgozik és felületesebb.

Itthon amúgy is olcsók vagyunk, nem jön ki a matek

Nem azért, mert nálunk ne lennének jogi kiskapuk, vagy nem lenne igény a spórolásra, hanem mert a számok pusztán nem indokolják a kockázatvállalást.

Egy átlagos személyautó kötelező biztosítása Magyarországon jellemzően évi 30–80 ezer forint körül mozog. A díjak nem régiók szerint többszöröződnek, nincs olyan mértékű kockázati szorzó, mint Dél-Olaszországban. Gyakorlatilag képtelenség olyan kárt okozni, ami automatikusan több százezer forinttal emelné a következő évi díjat.

Cserébe viszont a jogszerűtlen külföldi rendszámhasználat komoly kockázattal jár: bírság, forgalomból kivonás, utólagos adó- és illetékfizetés, valamint biztosítási problémák is felmerülhetnek.

A potenciális nyereség ehhez képest viszonylag kicsi.

A főszabály világos: ha a vezetőnek magyarországi lakóhelye van, akkor az autót magyar rendszámmal kell használni. A jogszabályokat épp az akkor nagyon menő szlovák-rendszámozás és a különféle kiskapuk miatt miatt 2011-ben szigorították, és ez elég hatékonynak bizonyult. 

A kivételek szűkek: ideiglenes használat, meghatározott időtartam, vagy valódi külföldi életvitelszerű tartózkodás. Ellenőrzéskor nem az számít, milyen ország jelzése van a rendszámon, hanem az, hol él a sofőr. Ha ez Magyarország, a mentességet dokumentumokkal kell igazolni – különben jöhet a bírság és a rendszám bevonása.

Persze, ahogy a Totalcar is írta, rendőr legyen a talpán aki megmondja, hogy a megállított autó mikor és hol lépett be Magyarország területére, mióta van itt és hányszor ment át másik EU tagállamba, majd jött vissza onnan is. 

Erre azt a megoldást találta ki a hatóság, hogy az ilyen – már igazoltatott, mentességre hivatkozó – autók és sofőrök adatait rögzíti a központi nyilvántartásban, aminek köszönhetően egy ismételt igazoltatáskor már látják, hogy a konkrét autó túllépte-e a maximális 60 napot az elmúlt fél évben. 

Az EU hozzáállása és a valóság

Az uniós alapelv egyszerű: a járművet ott kell regisztrálni, ahol a tulajdonos vagy üzembentartó életvitelszerűen él.

A gond ott kezdődik, hogy ezt a gyakorlatban nehéz megállapítani. Egy közúti ellenőrzésen nem derül ki azonnal, hol él valaki, milyen lízing-vagy bérleti konstrukciók állnak mögötte – ezért működik a rendszer.  

Hol bukik meg az egész?

Nem a mindennapokban, hanem balesetnél.

Ilyenkor a biztosítók alaposan utánanéznek mindennek: hol él a tulajdonos, hol használták az autót, milyen jogcímen futott a jármű. Ha a papírok és a valóság nem fedik egymást, a kifizetés könnyen elmaradhat. A károsult pedig könnyen egy külföldi stróman, egy elérhetetlen cég és egy több országon át húzódó jogi procedúra között találja magát.